Mit szeretnék, oh ne kérdezd!
Azt szeretném, ami nincs.
Ily jelen még multtá válva
Sem lesz visszavágyott kincs.
De nem álmok, nem az eltünt
Ifjuság, és egyebek,
Miknek hervadt koszorúin
Sohajtásim lengenek.
Nem hivalgás, hiu pompa,
Korcs dicsőség, puszta hír,
Ami engem visszaesdő
Sovárgóvá tenni bír. –
Nézz szemembe a szabadban
Messze nézve délcegen;
Meg-megállva, elmerengve,
Síkon, völgyön, bérceken.
Fáj nekem, lásd, itt most élni,
Fáj kimondhatatlanul;
Csend a síkon, bú a völgyön,
Bércen a fa lombja hull.
S akaratlan, öntudatlan
Jön s megejt a képzelet…
Századoknak sírjaiból
Költi fel a hősöket.
Olyan édes ismerős szók…
Ismerős arc, paripák…
Nyíl borítja be a napot…
Színes sátrak a határt…
Dal a völgyön, harc a síkon,
Győzelem a bérceken - - -
Jer! ölelj meg, és ne kérdezd,
Mit szeretnék, kedvesem!
Forrás: Gombostű.
Szépirodalmi, társaséleti és divatközlöny. Első félévi folyam. Pest, január 8.
1862.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése