2018. máj. 31.

Thaly Kálmán (1839-1909): Petőfi emlékezete (1855.)




Mit beszél az emlékezet
A nagy költő sirja felett?
Minő virág díszlik rajta?...
S a szomorúfűz kihajta?
Azt se tudjuk, sirod hol van –
Tán nem is az édes honban?!

Eltemetett a fák hulló levele,
Elénekelt daltársad: a fülmile;
Megsirattak a bánatos fellegek –
Az őszi szél örökölte szellemed…
Tán azóta tud oly búsan dallani:
Mint lantodnak bűvös-bájos húrjai.
Ábrándod ködébül lett a délibáb,
Mely az alföld sik határit lengi át.

Ott terülnek el a „csárda romjai”
S a Tiszának, a Dunának árjai…
Fut a csikós szélvészröptű paripán –
Alkonyatra át is usztat a Tiszán.
Messze-távol vadvirágos bércz felett
„Salgó ormán” fekete gyász föllegek…
Sujt a villám, dörg az égi háború,
Az egész táj képe olyan szomorú…

De végre a zúgó vihar kifárad,
Föllegei tova-tünnek, elszállnak;
S a merengő csillagos ég tün elé –
Néz a hold a csillogó hegyek felé;
Nézi ott a tölgykoszorús bércz alatt:
„János vitéz” „Iluskával” mint mualt…
Míg a lombon a szellők azt dalolják:
„Mit ér nekem az a fényes mennyország?”

És a pásztor furulyája közbeszól,
Dalt zengve a hű leányka bájiról;
A csalogány is hallatja énekét - -
Minden úgy van, amiként te képzeléd!
Minden úgy van, csak a te lantod pihen,
S húrjain nem zeng az ének… Istenem!
Hallgat a dal, és a szív majd megreped:
Sirba szállott a költészet te veled!!

Mit beszél az emlékezet
A nagy költő sírja felett?
Minő virág díszlik rajta?...
S a szomorúfűz kihajta?
Azt se tudjuk, sirod hol van:
Tán nem is az édes honban.

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása