Mit beszél az emlékezet
A nagy költő sirja
felett?
Minő virág díszlik
rajta?...
S a szomorúfűz kihajta?
Azt se tudjuk, sirod hol
van –
Tán nem is az édes
honban?!
Eltemetett a fák hulló
levele,
Elénekelt daltársad: a
fülmile;
Megsirattak a bánatos
fellegek –
Az őszi szél örökölte
szellemed…
Tán azóta tud oly búsan
dallani:
Mint lantodnak
bűvös-bájos húrjai.
Ábrándod ködébül lett a
délibáb,
Mely az alföld sik
határit lengi át.
Ott terülnek el a
„csárda romjai”
S a Tiszának, a Dunának
árjai…
Fut a csikós
szélvészröptű paripán –
Alkonyatra át is usztat
a Tiszán.
Messze-távol vadvirágos
bércz felett
„Salgó ormán” fekete
gyász föllegek…
Sujt a villám, dörg az
égi háború,
Az egész táj képe olyan
szomorú…
De végre a zúgó vihar
kifárad,
Föllegei tova-tünnek,
elszállnak;
S a merengő csillagos ég
tün elé –
Néz a hold a csillogó
hegyek felé;
Nézi ott a tölgykoszorús
bércz alatt:
„János vitéz”
„Iluskával” mint mualt…
Míg a lombon a szellők
azt dalolják:
„Mit ér nekem az a fényes
mennyország?”
És a pásztor furulyája
közbeszól,
Dalt zengve a hű leányka
bájiról;
A csalogány is hallatja
énekét - -
Minden úgy van, amiként
te képzeléd!
Minden úgy van, csak a
te lantod pihen,
S húrjain nem zeng az
ének… Istenem!
Hallgat a dal, és a szív
majd megreped:
Sirba szállott a
költészet te veled!!
Mit beszél az emlékezet
A nagy költő sírja
felett?
Minő virág
díszlik rajta?...
S a szomorúfűz kihajta?
Azt se tudjuk, sirod hol
van:
Tán nem is az édes
honban.
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése