2018. máj. 30.

Szemere Pál (1785-1861): Erdei lak és Petőfi




Árgyerust oktatván a vasorrú bábák
Mondák: materiam opus superábát.
Értették bölcseink, s kik nem voltak kábák,
Tánczra egyengetvén mindenki verslábát.
Mondák: forma rei esse semper dábát.
Mondák, sokszor mondák, de hiába mondák;
Mert csak Isten teremt aranydús Golcondát,
És csak Isten teremt keblet, mely tevékeny, -
Keblet, mely érzésben gazdag és termékeny.
Hol meddő a kebel, sőt puszta és üres,
Amit szül, nem egyéb, mint csak markó-füles.
Hiába emleget varázst, bájt és kecset,
Az ilyen sziv nem zeng, csupán nyelve fecseg;
Az ily szív lombok virágán rút hernyó,
Horác szavaival – csak pedestris sermo.
Ki bár tudós bagoly, igen tudós bagoly,
Csak az apostolok nyergesén lovagol…
A formát nem lehet hordani tengelyen,
Mert alkotó szellem szent méhében terem.
De nálad, eöcsém, fő dolog a forma.
Koporsó-deszkádnak mindig meg volt orma.
Hol előtted feltünt a románcz és ballád,
Ott is főleg saját érzelmidet dallád.
Nem ijesztett vissza bitó és pelengér,
Édes, dicső hazát, szabadságot zengél.
S míg még csak poharát s egri borát látta:
A te lelked Dobót és tettét imádta.
Hányan verseltek el, hányan a szerelmet,
De csak hazug szájjal szóltak őkegyelmek.
A kis szelid rózsa lett nagy napraforgó,
Nehéz szaga csipős, mit a papramorgó.
A sóhaj, a fohász dühöngött, mint orkán,
A sziv oltárlángja lett tüzhányó volkán,
S midőn feldivattá vált a rodomontád,
A női világot igy te nem boszontád.
Szerelmed rózsáját ahányszor elzengéd,
Nyájas voltál mindig, szelid, nemes, gyengéd.
Szabadulva a közélet körmeitől,
Lant-nemtőiséged jelenleg is kitör:
Te nem leltározva, mit testi szemed lel,
Az „Erdei lakot” ujra építed fel;
S belép veled a szív, mint ritka egy vendég,
Zenével köszöntve magányfészked csendét.
Belép egy harmadik, mely szinte oly ritka,
Mivelhogy az első szerelemnek titka;
S míg a nyitány édes nótáját elhúzod,
A lakot és erdőt körülkoszorúzod!
Majd virág-leánykák, s imádójuk, a méh,
Napsugár és szellő, sereglenek elé, -
Tagadhatatlanul mind lyrai egyének,
Mindeniknek tette maga egy-egy ének.
A legelső ténytől az utols tényig,
Bár szívben történik, előttünk történik.
S mert köztük egyet sem látunk kelni lábra,
Mindenik tény egy-egy tündér zeneábra…
Mióta újonnan épület fel a kis ház,
Előtted, előttünk szentséges szentegyház.
Hol – ki maga kent föl nagy költővé téged –
Látjuk a legmagasb lényt, az Istenséget
Égi háborúnak mennydörgése mellett –
S ezen hangulatot szükség volt felvenned
Mert ha érzeményed egy húron pengene,
Szónoklat volnál csak, nem pedig dalzene,
Szónoklat volnál csak, nem pedig dalzene,
Hol mindig együtt jár az édes és keser,
S mellettök a műélv tapsolva repdes el.
S most, midőn Istenünk, jó atyánk, az örök,
Feltünik és az ég imára mennydörög:
Bennünket egy bátor dal-ellenzaj lep el, -
S a szent szivárvánnyal szivünk is ünnepel.
Fönn az égben szántasz, ott vetsz és ott aratsz,
Lyraiságodhoz hálásan hű maradsz.
Noha bölcselkedél, noha elmélkedél:
Nem az elméd dalol, óh nem, de a kedély!
Ösztönöd társaid szavának sem enged,
Te nem elbeszéled a lakot, - de zenged.
Nem irsz le egyet-mást, mintha volnál rege:
Tenbensődnek egyet-mást, mintha volnál rege:
Tenbensődnek cseng-peng mindenütt idege,
Hol vigan, hol búsan, hol csinnal, hol nyersen,
Jól teszed, mert dal vagy, még pedig dalverseny.
Nem vagy bitor festész, de nem is daltalan;
Nem aranyfüst, hanem aranyláng, lángarany,
Tündér Árgyérus is elfojtván a mérget,
Az irigység mérgét, téged igy dicsérget:
Általad megfejtve lévén a feladat:
Nem mást zengeni el, hanem tenmagadat, -
Mostan is,m int régibb s ujabb dalaidon,
Diadalt ünnepel a lyrai idom.
S ime, mit nem is sejt a legtöbb divatlap,
E főigazsággal megkoronáztatlak:
Csak ott vanát meg átihlelve agy és mű
S az ily nemtő nyomán keletkezett szép mű,
Hol sohasem kérdés: lenni vagy nemlenni;
Mert minden az idom,- az anyag fél-semmi!
Volt, ki járma alatt a klapáncznak, rimnek,
Legendákat gyártott, ódákat és hymnet;
Mert hiszen mesterség, de könnyű mesterség,
Egy vagy más dalfajnak eltanulni versét.
Verselhetünk nagyobb dalfajban, kisebben,
De ha nem zeng a szó, mely szánkból kilebben,
Ha a hangnem édes, egyszersmind nem keser;
Mely egymással zenél, egymással felesel;
S agyunk nem dal-ideg, s nem dal-ideg a szű!
Versünk is vesztegel, nem szól, mert nem dalmű.
Ha nem szól a kakuk, pittypalatty és gömpüly,
Láncz, mely mindig csak sír, mindig csak csörömpöl.
Szól a madártalan téli ligetbokor,
Hol a vendégfutár, a szarka szónokol.
Szól a bőrrel bevont, kétoldalt rézszita,
S versünk, bár versenyez, fél törökmuzsika,
Amit látott s hallott itt-ott, elmeséli,
S meséje oly hosszú, mint éjünk a téli:
És amit fejteget, és amit magyaráz,
A harmatok gyöngye nem más, mint zuzmarás…
Ennek apja nem volt édes, de mostoha,
A dalok termébe be nem lépett soha.
Verse hasztalanul zörget a kilincsen;
Itt künn elbeszélhet, ott benn helye nincsen.
A te kebelednek, mely gazdag egy bánya,
Mindenütt csak nemes ércze és ásványa.
Legritkább ezek közt a dal-idom s anyag,
Egymás irányában egyik fél sem hanyag.
Amaz, elmondhatni, több, mert lelkiesebb;
Ez viszont kevesebb, mert testiesebb.
Az elsőbb a műdal lelke és szelleme;
Az utóbb társának teste és teteme.
S e kettő egymástól elválaszthatatlan,
Ilyen elszakadás, eset mely hallatlan.
Te anyagot hozsz fel akkor és formát,
Midőn orrunk alá reszelsz néha tormát.
Egyébiránt kebled, ha csakugyan bánya,
S csak nemes ércze van és nemes ásványa:
Ilyen ércz az arany – isteni félelem,
Ezüst – honszeretet, vas tusa-türelem.
De tenbensődben van idom, mind anyag,
Kik együtt zenélnek és ritkán szólanak.
Benned a belábránd, benned a külélet,
Amaz merő önélv, ez félig szemlélet;
S a külélet holmit ha leir s elbeszél,
Általa társát sem érheti kár s veszély.
Benned van az édes és benned a keser;
Az semmit sem sokal, ez mindent kevesel.
Magad vagy a műdal, magad a dalszemély,
Mely mindig magáról, önmagáról zenél.
S együtt zeng mind testi, mind lelki rhytmusa,
S e tény már maga is önküzdés, öntusa.
E társ-ellenikrek, e társ-ellenpárok
Után hány vers eseng és mennyi sóvárog;
De csak úgy nyer teljes idomot a dalmű,
Ha érzeményzene mind az agy, mind a szű…
Hanem, mert a mérleg, az eddigi mérleg,
Dalversenyünk körén túlcsapongó mérleg,
S tanommal egynémelyt csábútra vezérlek:
Pihenjünk meg öcsém, míg ismét dicsérlek.
Te pedig versenytárs, kit bár nem becsmérlek,
De megtörténhető, hogy félre ismérlek,
Az „Erdei lakoz” mert némán kisérlek:
Bocsásd meg bűnömet, igen nagyon kérlek!

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása