2018. máj. 10.

Szász Károly (1829-1905): A szerelmes csillagok




Elveszve az űr véghetetlenében,
A földtől távol Istenhez közel,
Számlálhatatlan ezredévek óta
Két csillag égett örök fényivel

Hol az idő és örökkévalóság
Setét árjának forrása ered:
Ott lelte őket a legelső hullám,
Ott hagyta őket minden ezered.

A föld – e porszem, melyet régi átka
Egy körben kerget, miljom éve már –
Még nem tud rólok; olyan messziségből
Nem érhetett még ide a sugár.

Az egyik csillag aranyhajjal ékes,
Az űr hullámin úsznak fürtei,
Mint súgárhid a tón. Az angyaloknak
Nyelve őt  A r a n y k á n a k  nevezi.

A másik csillag halvány és fehér volt.
Hosszú haja, mint a köd fátyola,
Mint hófuvatag, mint ezüst fonalszál;
Ennek a neve: E z ü s t k e  vala.

És szép Aranyka Ezüstkéért égett;
S fényes hajának minden szálai
Reá löveltek súgaras pillantást
Szerelmet kérni és ajánlani.

Ezüstke is viszonzá e szerelmet,
Titokban Aranykáért epedett.
A halvány gyermek fájdalmát elrejté,
Bár szive tőle majd megrepedett.

De az Úr, a ki szívek mélyin olvas,
Gyönyörrel nézte a két csillagot:
Szemének fénye rajtok biztatólag,
Áldást hozó sugárral nyúgodott.

És szólt: „Százezred év a míg lezajlik,
„Gyorsan, mikép egy szálló perczenet.
Szeressétek hűn, változatlan egymást,
„Akkor megáldom boldog frigyetek!

„Hogy legyetek egymáséi mindaddig,
„Míg az  I d ő  kitölti idejét,
„S a nem őszülő   ö r ö k k é v a l ó s á g
„Halálra hajtja elfáradt fejét.

„Örök üdv lesz a hűségnek jutalma...
„De ha egyiktek addig hűtelen:
„Elszakítom azt örökre a mástól,
„Hogy világvégig bujdosó legyen!”

Az ezred évek egymást nyomon üzték,
Mint az árnyék a vándor lépteit.
Gyönyörrel nézte a két csillag őket,
Nem őszltek meg fényes fürteik.

A csillagoknak hosszú életében
Csak egy szívverés minden ezered.
Végéhez hajlik a százezer év… és
A két csillag még mind hiven szeret.

A próbaév maholnap eltelik már,
Az időnek csak egy hulláma még…
De ím a két szép csillag udvarához
Egy ismeretlen vándor érkezék:

Egy  Ü s t ö k ö s… Kimerült halvány arczán
Nedves hajának borong föllege;
Szemeiből kialudt a szelid tűz,
Ereiből az élet melege.

Ki tudja mért – sok miljom év előtt tán –
A bujdosásnak átka érte őt:
Bejárta végesvégig a világot,
Százszor elindult, százszor vissza jött.

Ezernyi fényes népnek udvarában
Volt megvetett, lenézett darabont,
Keresve mindenütt a nyúgodalmat,
És sehol, sehol nem találva hont!

Most ide jött – de nem lehet maradni,
Tovább, tovább!... nyugodni nem szabad.
Rohanj keresztül a végetlen űrön,
Míg szerte mállasz, s lelked kiszakad!

„Oh, csak egy perczig hagyj nyugonnom Isten!
Míg egy hullámot vet csak az idő…”
„Nem, hűtlen szolga! csak tovább!” s e szóknál
Setétebb az Úr arczán a redő…

S a bujdosó ment… Halovány arczáról
Hosszan folyt vissza nedves fürtje még.
Ment, mint a kő, mit kilökött a volkán,
S a véghetetlen űrben eltűnék.

Ezüstke látta, s nincs nyugalma többé.
Utána nézett s lelke reszketett.
Ezüst hajával arczát elborítá,
Mert könyek égtek szemei felett.

Aranyka többé nem volt már szivében,
Lelkét egy más kép népesíti meg.
Nem várja már az ezredek telését,
Sőt a futamló percztől is remeg.

Szegény Ezüstke! felzajlott szivében
Egy vészes tenger: az új szerelem.
Őrjöngő vágyat érez ébredezni,
És érzi átkát, mert hisz – h ű t e l e  n!

Aranyka nem tud, nem sejt semmi roszat;
Boldog, hogy telni látja az időt…
De az Isten a szivek mélyén olvas,
És nincsen titok szemei előtt.

Kimondott átkát nem vonhatja vissza,
Egy percz, és annak teljesülni kell.
Szegény Aranykát szánja, s egy időre
Mélységes álommal borítja el.

S haraggal szól a hűtelen csillaghoz:
„Elért az átok hűtlenségedért;
„Bujdosva keresd őrült szenvedéllyel
„Az üstököst … d e  s o h a  e l  n e  é r d!

„Ezüst hajadból halvány köd fonódjék,
„Huzódjék az mögötted szüntelen.
„Égesd meg magad a napnak hevénél
„És fagyj meg újra, rideg éjfelen!”

Midőn Aranyka álmából fölébredt,
S elsimitotta ragyogó haját:
Ezüstke már a bujdosás átkával
A véghetetlen ürben messze járt!



S Aranyka bús, s Aranyka összerémül,
S kinjának nincs vigasz, nincs enyhület;
Hiába néz szét, kedvesét keresve,
Ezüstkét látni többé nem lehet!

S kétségbeesve megindul utána,
Elhagyja az Úr fényes udvarát,
Az üdvnek kertjét, illatok hazáját,
S az istenarcz vakító sugarát.

Megy, mint a ki számüzte önmagát. Megy
Társatlan utján egyesegyedül:
Mögötte messze elmarad az Úrnak
Fénypalotája, előtte az űr…

És im Ezüstke, végtelen távolban
Az üstököst meglátja, hogy rohan,
Hogy leng utána széttépett ruhája
És nedves fürte, bujdosásiban.

S az ezüst csillag meggyorsítja utját,
Eszeveszetten mind előbbre tör,
Haszontalan! utol nem tudja érni,
Közöttök áll a véghetetlen űr.

Aranyka is, mérhetlen messziségben,
Meglátja kedvesét a hogy rohan,
Ezüst ködként hogy leng utána fürte…
S gyorsítja utját, ah! de hasztalan!

És im Ezüstke, bujdosó utában
Ér egy királyi udvart, hol a nap
Ragyogó trónján székel, míg körűle
Setétebb csillagok udvarlanak

S a Nap, legyőzhetetlen hatalommal,
Körébe vonja szegény csillagot
Szolgálni őt és udvarolni néki,
Pórázon hordja, mint sápadt rabot:

Aranyka is rohanva megy utána…
Légkörbe ér, mely kéken terül el,
Mely tengerében felhőket lebegtet
És habjaiból illatot lehel.

Alant a föld: setét tömeg, de arczán
A fényes napnak csókja még meleg.
Készen hullámzik körűle a tenger,
Fején tavaszi koszorú lebeg.

Aranyka nem lát semmit, csak rohan még,
Szivében kétség és szerelme ég –
Száll gyorsan, gyorsan mint a kilövött nyíl,
Aranyhajától tüzet kap a lég.

De most egyszerre rejtelmes hatalmat,
Erős kart érez, mely megkapja őt,
És elsodorja és magához vonja,
S előtte állt setéten im a föld.

Elébe hányja habjait a tenger.
Aranyhaja vizébe nedvesűl,
Éjfélbe borul a világ s Ezüstke,
És ő a hullámokba elmerül.

Ezüstke látta a csillag hullását,
Utána menne, késő, nem mehet!
Más útat szabott a királyi Nap már,
És szabadulni nem tud, nem lehet!

Örök pórázon tartva, jár az ürben,
Elkezdett útja czél- és végtelen.
Megégeti magát a nap tüzénél,
És megfagy ujra rideg éjfelen…


Ha olykor halvány üstökös barangol,

Mint gyászoló kisértet, az egen:
Tudjátok meg, az számkivetett csillag,
Kiátkozott lény, vándor idegen…

S ha fényes csillag fut le a habokba,
Aranyhajjal, fölgyujtott éjfelen:
Tudjátok meg, az boldogtalan csillag,
Kit őrültté tett a csalt szerelem.


Forrás: Szikszói enyhlapok 1853. Pest, 1853.