2018. máj. 11.

Spiró György: Apámmal a meccsen




Június tizenhárom.

Ma megyek apámmal utoljára meccsre.

A Dózsa György úton haladunk, én vezetek, oldalra pislantok. Fáradtan ül, az arca fakó. Szürke öltönyének zakója a hátsó ülésen. Rövid ujjú, áttört ingének zsebében, a szíve fölött, a zsebkendő. Idegesít, hogy ott tartja. Időnként megtörli a homlokát.

– Mi volt ma? – kérdezem.

– Reggel voltam besugárzáson.

– És?

– Holnap megyek utoljára. A doktornő szerint szépen javul.

Közel járunk a Szabolcs utcai kórházhoz, ott fog meghalni, már meg van beszélve.

– Hoztam rádiót – mondom –, Szepesi fog beszélni.

Melegem van, a combomat nyomja a zsebre vágott kulcscsomó. Felső és alsó zár kulcsa, liftkulcs, kapukulcs, a levélszekrény kulcsa. A slusszkulcs előttem fityeg, rajta a kocsi ajtajának és az elektromos megszakítónak a kulcsa.

A felvonulási téren járunk. A tribün. Az alapzaton semmi. Itt állt a Sztálin-szobor. Öngyilkos nagyanyám ötvenhatban szerzett egy darabot a füléből, őriztem egy ideig, valahol elkallódott.

A Dózsa György út végén egy csomó rendőr. Az Ajtósi Dürer sorra terelnek.

– Nem baj  – mondja –, majd kimegyünk a Népstadion útra.

A Népstadion út is le van zárva. Ki kell mennünk a Hungária körútra.

Már csak lépésben megyek, mind a három sáv tele van, előttünk magas busz, benne szurkolók táblákkal, mögöttünk teherautók, kétoldalt személykocsik.

– Nem erre kellett volna jönnünk – mondja.

– Mindegy – mondom –, biztosan máshol is elterelnek.

Rágyújtok. Pokolian fülledt a levegő. Nem dohányzott, nem ivott. Sportolt. Igazság szerint gégerákot kellett volna kapnia Csepel levegőjétől, negyedszázadot húzott le a füstben és koromban.

Még mindig állunk. A homlokát törülgeti. Jobbra-balra bámészkodom, csak őrá nem nézek, mégis szüntelenül őt figyelem. Meg akarom jegyezni a vonásait. Majdnem teljesen ősz. De legalább nem lesz kopasz. Otthonos az arca. Minden kis ráncát ismerem. Éjszakánként mégis arra ébredek: máris elfelejtettem. Az orrán baloldalt apró duzzanat, gyerekkorában bárányhimlője volt, elvakarta. A fülei szétállnak. Lehet, hogy a fülei is le fognak fogyni?

Az ujjai tömpék, vaskosak, tudom, hogy meleg a tapintásuk. Mostanában iszonyodom az érintésétől. Reggelente utána fürdök, és mindig borzongok, úgy érzem, fertőzőnek kell lennie, testemet végigmásszák a rák gilisztái, amelyek, logikusnak érzem, a meleg vízben ártalmasabbak. Irtózom a kék házi ingétől is, az is tele van rákspórákkal. Anyám feltehetőleg nem fogja kidobni a zoknijait és a zsebkendőit, használnom kell őket, és évek múlva is a fertőzéstől fogok félni. Tizenöt éve halt meg az egyik ismerősünk, és én örököltem néhány zokniját; azokat veszem fel a leggyakrabban, hogy bebizonyítsam magamnak: nem félek.

Én öröklöm az óráját.

Megborzongok. Az óraszíjat el fogom dobni, érintkezett a bőrével. A ruhái közül rám jut a szép, finom antilopzakója, nem hordja, félti. Amióta tudom, hogy az enyém lesz, a magamét gyakrabban hordom, eddig óvtam. Be kell vallanom: jóleső izgalom csiklandoz, új tárgynak leszek a birtokosa. A nagyanyám, az ő anyja után egy régi, vacak Sanyo rádió maradt rám, évekkel előbb tudtam, hogy én öröklöm, volt zsebrádióm, kettő is, mégis örültem neki.

A kocsisor megindul, öt métert gurulunk, megint megállunk. A két szélső sávban gurulnak előre, mi változatlanul dugóban vagyunk.

– Lekéssük az előmérkőzést – mondom.

Mintha koporsóban lennénk. Izzad, az arcát törülgeti. Ez a zsebkendője is rám jut. Vigaszt kell keresnem. Milyen jó, hogy nem vénen, magatehetetlenül pusztul el, amikor már nem önmaga, nem fekszik évekig vakon, bénán, szélütötten, hülyén, satöbbi.

Megint meglódulunk, eljutunk a Thököly útig, lámpát kapunk, állunk. A levegő kormos, a bérkaszárnyák ocsmányak, omladoznak, az ég most, napsütésben is szürke, az autók külseje szánalmas, a bennük ülők arcán a középkor közönye. Ilyen vidéken kellett apámnak leélnie az életét. Felháborító felfedezés. Elképedve nézek vissza apám korára.

Komótosan szívom a következő cigarettát.


Zöldet kapunk, keresztülhaladunk a Thököly úton. A Hungária körút itt összeszűkül, sikerül megelőznöm a buszt, és besorolok eléje. Előttünk végeláthatatlan, piros féklámpafüzér. Kettesben megyünk, de vissza kell kapcsolnom. Csúsztatom a kuplungot, nem tesz jót a kocsinak, de apám nem figyel rá, magába roskadt. Háromnegyed órája főlünk a kocsiban. Gyalog rég odaértünk volna.

Megint meg kell állnunk. Hallgatunk. Nem tudom, mi jár a fejében. Aprólékosan ki kellene kérdeznem, mivel foglalkozik mostanában. Minden fontos. Mégsem faggathatom, feltűnő lenne. Nem is tudom, mikor beszélgettünk utoljára alaposan. Már nem lehet pótolni semmit.

Rám tör az álmosság, váratlanul felmerül néhány éjszakai kép. Azt álmodtam, hogy összement. Egy furcsa, többszögletű kórterembe mentem hozzá anyámmal látogatóba, legalább húszan feküdhettek benne, apám bottal járt, bottal feküdt – miért éppen bottal? És egyre kisebb lett. Anyám úgy tett, mintha nem venné észre, hogy apám csak akkora, mint egy kerti törpe. Apám vigyorgott, aztán teljesen elfogyott, csak a bot maradt belőle. Miért éppen a bot? Soha nem használt botot. A szobatársaira nem emlékszem, de úgy rémlik: érdeklődve szemlélték, miként fogy el egy ember.

– Mehetünk – mondja.

Felriadok, megindulunk.

Megpróbálom felidézni vasárnapi boldogságomat. Arra ébredtem, hogy krákog a fürdőszobában, és a zsilettpengéket élesíti. Váratlan örömet éreztem, és elhatároztam: így fogok rá emlékezni, vasárnap reggel a fürdőszobában tetvészkedik – ez anyám rosszalló kifejezése –, és jöhet akármi, ilyennek őrzöm meg: élőnek, ráérősen tetvészkedőnek. Még csak három napja.

Végre jobbra fordulhatunk. A mellékutca fel van túrva, csöveket fektetnek.

– Menj egy kicsit előbbre – mondja –, itt szűk a hely, nekimehet egy teherautó.

Kikászálódik, kiadom a zakóját, hátha este hűvösebb lesz. Persze mi van, ha megfázik? Becsapja az ajtót, belül lenyomom a kallantyút. A bal hátsó ülés alatt elfordítom az elektromos megszakítót (a tolvajok ellen véd), bezárom az ajtókat. Végigpróbálja valamennyit. Megnézi, elég közel álltam-e a járdához, de nem állok-e túl szorosan, az nem tesz jót a guminak. Nem szól semmit.

Fél hat. A Népstadion úton nagy a tömeg. Nemzetiszínű zászlókat lengetnek, de zöld-fehér Fradi-zászlók is vannak. Lassabban lépeget a szokásosnál. A lábán, most veszem észre, a rondasárga, lyukacsos cipője, legalább nyolcéves, a színe mindig kihoz a sodromból, de nem tudom lebeszélni róla.

Megállok, a mindig nálam levő noteszba felírom: Lengyel J. Többször végigbogarásztam a könyvespolcainkat, de csak az Elévült tartozás kötetet találtam, amit érdemes elolvastatnom vele. A többi irodalom. Nem tudom, van-e még értelme, hogy gazdagítsa magát. Verne Sándor Mátyás-a jár a fejemben. Ötvenhatban a Rókusban egy haslövéses kamasz kérte apámhoz látogató anyámat, szerezze meg neki. Nekem megvolt, anyám bevitte, én féltem, hogy elvész, a fiú elolvasta, örült neki és meghalt.

Már belül vagyunk a kerítésen, néhány csoport odébb csörtet, félrehúzódunk.

Megint eszembe jut, hogy fekete trikót fogok venni, meg egy fekete óraszíjat, és egy fekete farmert. Ha a fehér volna a gyász színe, fehér farmerre vágynék. A fekete holmikat egy ideig még rejtegetnem kell. Pedig én előre akarok gyászolni. Talán azért, hogy mielőbb túl legyek rajta. Vagy azért, mert izgalmas lehet. Tudni szeretném, milyen vagyok feketében. És úgy akarok gyászolni, mint a többiek. Ahogy szokás. Talán erőt ad a hozzájuk való tartozás érzése. De lehet, hogy csak azt akarom: lássák rajtam.

A játékoskijáró felőli oldal mögött járunk, a stadion közvetlen közelében. Az edzőpályán néhány válogatott emelget, meggypiros mez, fehér nadrág, zöld lábszárvédő, hátukon fehér számok. Sokan bámulják őket. Egy fiatal játékos tanácstalanul nézelődik, előtte labda. Kölyökképe van.

– Ez a Tóth András – mondom –, kíváncsi vagyok, hogy fog játszani.

Szórakozottan rá pillant, átlép egy követ.

Apám sápadtan átlépte a vonalat, négy éve, mindössze négy éve, amikor az anyját temettük. Egy vonalat húztak előtte a földre, és azt valamiért szertartásosan át kellett lépnie. Az egész temetésen ez volt az egyetlen szörnyű mozzanat, a többit untam. Talán abban a pillanatban kezdődött.

Megyünk felfelé a körfolyosó szintjére, kicsit kifulladt, de úgy látom, nem veszi észre.

– Talán ősszel mégis tudok egy kicsit teniszezni – mondja.

– Előbb is – mondom, majd nevetek. Kölyök vagy. Ki vagy borulva, hogy néhány hétig nem mehetsz a pályára. El vagy kényeztetve, mert sose voltál beteg. Kicsit türelmetlen vagy, nem gondolod?

Mintha felvidulna.

– Látszik? – kérdezi.

– Mit gondolsz, mitől megy fel a vérnyomásod?

– Anyádnak ne mondd el, az adjunktus kettőötvenet mért, nem kettőhúszat.

– Mert izgatod magad. Az a csoda, hogy eddig soha nem volt bajod.

– Most sincs. Most a súlyom is jó, már nem vagyok olyan kövér.

Kezd fogyni. Érdekes, nem vettem észre.

Most kellene fényképet csinálni róla, most még olyan, mintha ő lenne. De a fényképezés is gyanús lehet. Egy Erzsébet hidas képeslapot bámultam délelőtt egy trafikban, a kocsik között kerestem a miénket, a járókelők között őt, hátha éppen arra járt, amikor a fénykép készült.

Már a tribünök alatt járunk, vágni lehet a tömeget, nagy a kosz, rohanó bandák, sok a részeg. Kapkodom a fejemet, szeretném kitalálni az elsuhanó arcokról, él-e még az apjuk. Furcsa, hogy nem mindenkinek él az apja. Ki is mesélte? Egyszer két, nyolcvan körüli vénember végrendeletet készíttetett, ikrek voltak, a jegyző megkérdezte, vannak-e rokonaik, elsírták magukat, és azt mondták: árvák vagyunk.

Meg kellene néznem, tényleg fogyott-e. Lopva rá pislantok.

Néhány másodpercig néztem utána, amíg el nem tűnt a lépcsőfordulóban, több mint egy hónapja, fekete ballonjában volt, és a fekete svájcisapkájában, vitte a sportszatyrot. Akkor feküdt be kivizsgálásra, én engedtem ki az ajtón. Nehézkesen, bizonytalanul lépdelt, és a zsigereimben éreztem, hogy tudja. Néztem a sapkáját, én öröklöm, azt fogom viselni a temetésén. Azóta eltelt néhány hét, és úgy látom, hogy egyre kevésbé tudja. Igenis, szenilis lett, nyugtatom magamat, leépítette a halál felfogására szolgáló agysejtjeit. Megint oldalra nézek, nem tudok az agyába hatolni. Mi játszódhat le a fejében? Hátha az ember a halála előtt okosabb lesz, rájön a lényeges dolgokra.

– Kiszáradt a szám – mondja –, inni kéne valamit.

Szép szája van. Az anyjának az elfekvőben a szája hozzátapadt a műfogsorához, kiszáradt, és nem volt annyi ereje, hogy megmozdítsa. Neki is a fogaihoz fogynak az ajkai? Lehet, hogy haldokolva az anyjához fog hasonlítani, nem lesz ereje beszélni. Feküdni sem. Nagyanyámnak a fekvés is erőfeszítésébe került.

A büfépultok előtt hosszú sorok, lökdösődés.

– Legalább fél óra – mondom.

– Mégis iszom valami szörpöt. Add ide az egyik jegyet, majd utánad megyek.

Nem lenne szabad egyedül hagynom, mi lesz, ha elájul ebben a tömegben? Sápadt, nehezen lélegzik. Mégis előkotrom az egyik jegyet. Menekülni akarok tőle, most is.

– Fent találkozunk – mondom.

Indulok felfelé a lépcsőn a huszonötös szektorba.

Szívesen cserélnék vele. Kipróbálnám, milyen egy haldokló belseje. A szerepcsere nem is volna túl nagy áldozat a részemről. Meg akarom úszni a rám váró természetes gyászt. Gyászoljon inkább ő, engem. Meglöknek. Csalás az egész. Az ő bőrébe kívánkozva csak az ő halálát tudom elképzelni, nem a magamét. Meghalnék helyette, aztán visszabújnék a magam élő bőrébe, élményekben gazdagon.

A fordulóban bemegyek a férfivécébe, félcentis lé a kövezeten, lábujjhegyre állva várok a soromra. Világtörténelmi hely ez a vécé, gondolom, apám fia hugyozik benne. Akkor is vécére mentem, amikor először jöttem a stadionba, apám hozott, még az aranycsapat játszott, 5 : 0-ra vertük a románokat. Puskás egy csomószor leállt a labdával, álltában jobbra-balra dőlt, a románok fejvesztve rohangáltak körülötte. Legalább tizennyolc éve. Mit szólt volna akkor apám, ha valaki azt mondja neki: még tizennyolc éve van hátra? Kiegyezett volna ennyivel?

A középtribün kijáratánál nincs jegyszedő. Két rendőr támasztja a falat. Tömeg, lökdösődés, kibukkanok a szektor tetején, már tele van, a lépcsőkön is állnak és ülnek, a pálya üres. Előttem páran megpróbálnak lejjebb jutni, én is közéjük furakszom. Körülöttem jegyet lobogtatnak hasztalanul. Fölöttem új tömeg érkezik, lefelé nyomnak minket, mellettem egy csomóan elvesztik az egyensúlyukat. Hátrafordulok, a rendőrök ácsorognak. Suhancok üvöltöznek, zászlókat lengetnek. Ide apám nem jöhet. Nemhogy a helyünkre nem tudunk elvergődni, de még állóhely sincs. Visszafordulok, föntről nagy a nyomás, falkában érkeznek a suhancok, a mellettem szorongó magányosak nem mernek visszataposni. Fejjel előre, faltörő kosként felverekszem magam a rendőrökhöz, vidáman támasztják a falat.

– Hol a jegyszedő? – kérdezem.

– Nincs.

– Nézze inkább tévén – javasolja a kövérebb.

A felső tribünön még van üres hely. Talán sikerül kettőt elcsípnem. Felloholok, ott sincs jegyszedő. Lerohanok a rácsig, hátha apám közben odaért. Alattam álldogál a két rendőr, újabb emberadag érkezik, ütemesen ordítanak. Várom, hogy felbukkanjon a húsdarálóban, közben fél szemmel az üres helyekre pislogok.

A két eredményjelzőre kezdik felírni az összeállítást. Hét perc van kezdésig. Végre észreveszem apámat, kezdi magát leküzdeni a lépcsőn szorongók között. Felugrom a rácsra, ordítok neki, nem hallja. Nem is tudom, hogyan szólítsam, a nevét nem akarom kiszolgáltatni a tömegnek. A családi hívójelet fütyülöm, de én se hallom. A tömeg összezárul fölötte, csak a fejebúbját látom, olyan könnyen betörhető, mint egy tojás. Nem néz fel. Sose fog észrevenni. Azt hiszi, én már lefurakodtam a helyemig. Lihegek, mintha sokat futottam volna. Végre visszafordul, vergődni kezd visszafelé. Napokat loptam el az életéből. Másfél-két percig tart, amíg a rendőrökig érkezik, fütyülök feléje, a lábammal megpróbálom elérni a fejét, nem sikerül. Két méterre lehet tőlem. Mond valamit a rendőröknek, azok a vállukat vonogatják. Nincs mit hozzávágnom. Nézem. Furcsa, hogy láthatom, mozog. Visszafordul, lefelé néz. A véletlenben bízom, fentről kiabálnak, hogy üljek le, de a pálya még üres, csak a játékoskijáróban van mozgás.

Végre felnéz. Intek, hogy jöjjön fel. Int, hogy érti, eltűnik.

Megkönnyebbülten feljebb rohanok. A szektor közepe táján találok másfél helyet az egyik sor szélén, elterpeszkedem, hogy ne üljenek mellém. Előttem tíz-tizenkét fős csoport helyezkedik, kibontják a zászlókat, a pálya felét nem látni. Nagyon bánom már, hogy rábeszéltem a meccsre. Azt reméltem, jól fogja magát érezni.

Végre mellém ér, liheg, teljesen átizzadt az inge, az arca szürke. Meg is halhat. Egymáshoz szorulunk. Hátrameresztem a jobb könyökömet, hogy felülről kevésbé rugdossák.

– Botrányos – mondja –, ezt kéne megírnod az újságban.

– Mit ittál?

– Málnaszörpöt. Rossz volt az íze.

Lehet, hogy a gyomrának van rossz íze. Előttünk állva lengetik a zászlókat, szólnak a kereplők, egy régi autódudát nyomogatnak szünet nélkül.

– Nem sokat fogunk látni – mondja.

Hat óra. A két eredményjelzőn még ott az összeállítás. A Népstadion út felé eső táblán csillog a napfény, nehezen ismerni föl a betűket.

Bicskei – Török, Kovács, Vidáts, Szűcs – Juhász, Bálint – Kozma, Bene, Tóth, Zámbó.

Larsson – Olsson I, Olsson II, Nordquist, Grip – Grahn, Tapper – Magnusson, Kindwall, Edström, Sandberg.

Megint felugrálnak előttünk, ezek szerint a csapatok kijöttek a pályára. Valamivel kényelmesebben ülünk, aztán mi is felállunk. A pálya közepén nyüzsgés. A csapatok egymás mellett. Fohászkodom, hogy nyerjünk, hátha örülne.

Svéd himnusz. Állunk. Huj-huj-hajrá. Magyar himnusz. A túlsó oldalról éneklés, lassan, elnyújtva zúgják, a mi oldalunkon is rákezdik. Tátogatok, meg ne szóljon valaki. A magyar himnusz darabokra esik szét, mintha kánont énekelne a stadion. A himnusz több részletben, fegyelmezetlenül marad abba. Üvöltés, kereplők, kolompok, dudák. Petárda dörren, füstcsík. A kezdőkörben választanak. Hátulról: leülni, leülni!

Előveszem a kis rádiót, Szepesi már szövegel, de a zajban nem hallani. Elzárom. Majd ha gól lesz.

Szorítást érzek a torkomban, mint évekkel ezelőtt, amikor hiába gúnyolódtam magamon, mégis izgultam a nemzeti tizenegyért. Aztán a szorítás megszűnt. A müncheni olimpiára, amikor kitört az arab-zsidó-német vérfürdő, helyeslően bólogattam: legalább az olimpiáról is kiderült, hogy hazugság. Most mégis ökölbe szorított kézzel feszülök, és győzelemre szuggerálom a játékosokat. Ez apám utolsó meccse.

A svédek kapuja van hozzánk közelebb, félhátulról látjuk. Oldalra sandítok, mintha kevésbé volna szürke, valami érdeklődés látszik az arcán. Ha csak másfél órára sikerül lekötnöm a figyelmét, megérte. Csak meccs után hamar sikerüljön kikeverednünk a kocsihoz.

A hangorkán az első két-három passzig tart, abbamarad. Csapkodó a játék.

– Jobb volt az Ajax-Juventus – vélekednek mögöttünk.

Két hete vele néztem a tévén, élvezte. Öt perc eltelt. Kiderül, hogy Bene játszik jobbszélsőt kilencessel, és a hetes Kozma van középen. Nagy húzás. Könnyen eladjuk a labdát. A svédek is. Lassan, körülményesen támadunk. A svédek közül csak a langaléta Edström álldogál a magyar térfél közepén, Kovács lóg a nyakában.

– Talán lesz valami – bizakodik apám.

Az első épkézláb támadásunk: Juhász Benéhez fejeli a labdát, Bene elmegy, bead, Vidáts berohan, a védők rámozdulnak, Kozma teljesen üres, beleteszi a lábát. Gól.

Mi is felugrunk, én üvöltök is. Vezetünk, már a nyolcadik percben!

Apám mosolyog, aztán elfintorítja az arcát.

– Most fogunk leállni – mondja.

Középkezdés után látható, hogy így lesz. Támadgatunk, de erőtlenül.

– Alibi-futball – mondja.

Hátha mégis kihúzzuk, gondolom szorongva. Fél óra már eltelt. Egyetlen helyzetünk sincs. Mellettünk egy nagy táskarádióból Szepesi ordít, mintha történne valami.

– Ki fogunk kapni – mondják mögöttünk.

Tologató játék, sok a taccs. Tóthnak van néhány jó labdája, de a többiek nem strapálják magukat.

Tíz perc van hátra az első félidőből. Előreadás a magyar térfélre, Edström lefejeli, nagy kavarodás a tizenhatosnál, nem jól látjuk, messze van, Bicskei mintha belenyúlna, és az egyik svéd nyugodtan beteszi.

Csönd van. A táblára felkerül Kindwall. A döntetlen a svédeknek jó, nekünk győznünk kellene.

Szünetig kihúzzuk gól nélkül.

Felállunk, toporgunk.

– Ez a kis Tóth ügyesen osztogat  – mondja –, egy második Bozsikot lehetne nevelni belőle. Lát a pályán, sokféle rúgást tud.

– El fogják rontani.

– El. Kozma egész jó. Kár, hogy fej nélkül játszik.

Leülünk. Még mindig tart a szünet. A stadionban halk zsongás. Oldalt nézek rá, gyanútlanul nézelődik. Hirtelen majdnem felüvöltök. A szemébe akarom vágni: rákod van, meghalsz. Az ajkamba harapok, a kezemmel összeszorítom az államat és a pofacsontomat, meg ne tudjak szólalni. Három szóval, gúnyolódva és kéjelegve véget lehetne vetni a komédiának.

Felugrom. Ülve marad.

A fogaimat csikorgatom. Fájdalmat akarok neki okozni. Mit számít? Úgyis meghal. Mit hazudozok neki hetek óta? Ő is hazudik. Kérdezzen rá, ha nagyon érdekli.

Legyen már vége, nem bírom mellette.

El kellene rohannom, mielőtt őrültséget csinálok.

Mi lenne, ha belevigyorognék az arcába?

Miért nem tud meghalni infarktusban?

Mélyeket lélegezve leülök, előszedem a Népszabadság-ot.

Sakk. A zseniket is le lehet győzni. Szpasszkij nyilatkozata egy Fischer elleni mérkőzés esélyeiről.

Kinyitom a számat, tornáztatom. Majdnem görcsöt kapott az állkapcsom.

Apró sporthírek. Washington. Avery Brundage, a NOB volt elnöke bejelentette, hogy hamarosan megnősül. A nyolcvanöt éves exelnök jegyese a harminchét éves nyugatnémet Mariann de Reuss hercegnő, akivel a müncheni olimpiai játékok alatt ismerkedett meg. A házasság megkötése után Brundage az NSZK-ba költözik.

Azt mondanám: nősülj meg gyorsan, vegyél el egy tizenhét éves kis kurvát, mielőtt elpatkolsz. Hálásnak kellene lennie a tanácsért. Amerikában megmondják. Csak a mi európai hülyeségünk.

…Illovszky Rudolf szövetségi kapitány bátor elhatározásra szánta magát… Az előző mérkőzések tapasztalatai alapján a válogatott összetételén változtatni kellett, s ha netán ennek az új arculatú csapatnak nem sikerülne győznie, akkor senki sem tehet szemrehányást Illovszkynak. A maga részéről mindent megtett…

Még mindig nem jöttek ki a pályára. Milyen arcot vágna? Eltorzulna? Szívrohamot kapna?

Lapozok, jó bíbelődés, lassan behajtom az újságot. Halálozási rovat. Végigfutom a neveket. Diadalmámorom mérsékelt, jobb napokon többen patkolnak el apám előtt. Mennyibe kerül egy ilyen hirdetés? Nekem kell majd megfogalmaznom. Ne télen legyen a temetés, túl fehér a hó.

Moraj, megjelentek. Előttünk leülnek. A labda a kezdőkörben.

Leteszem az újságot. Most már nem mondom meg neki. Borzongok. Rám ne törjön újra.

Figyelek a világra. Tóth és Kozma nem jött ki, pedig ők voltak a legjobbak. Szőke és Kocsis állt a helyükre.

A hangorkán hamar elül. Semmi érdekes. Szőke szabadrúgást lő, felhördülés, a labda a kapufa tetején csúszik meg. Svéd támadás, éppen alattunk, az egyik zavartalanul bead, a másik zavartalanul belövi a hálóba, a védelmünk sehol. Csönd. Sandberget írják ki.

– Pancserek – mondja apám –, a svédek is rosszak, meg lehetett volna verni őket.

Most kezdünk csak játszani. Előbb is eszünkbe juthatott volna. Nyomunk, a svédek beállnak védekezni. Egyszerre mindenki üvölteni kezd, egyenlítettünk? Úgy látszik, igen. A másik kapu messze van. Vidáts. Hangorkán.

– Most kell megnyomni – mondja –, gólokkal nyerhetünk.

A svédek alig jönnek át a térfelünkre. Hülyék. Sok a szabadrúgás. Egyesek szerint Lo Bello szétfütyüli a meccset.

Negyedóra van hátra. Most kellene elindulnunk, még a tömeg előtt. Bene Zámbóhoz adja, Zámbó rászúrja, üdvrivalgás: a svéd kapus bevédte. Vezetünk. Tizenöt percet kell csak kihúznunk.

Apám belemelegszik.

– Tovább kell támadni – mondja –, nem szabad beállnunk védekezni.

Beállunk védekezni.

Grahn beível, Edström a tizenhatosunk közepén felmegy fejelni, a mieink rengetegen vannak körülötte, de csak állnak és nézik, a labda a hosszú svéd fejéről a levegőben a bal alsó sarok felé kezd vánszorogni. Bicskei áll és nézi. Mintha lassítva látnánk. Amikor a labda eléri a gólvonalat, Bicskei eldobja magát, de azt is milyen lassan. Három-három.

– Kész – mondja apám.

A közönség csendben van, nem is fütyülnek. Apám kedvetlenül nézelődik. Szepesi siránkozik.

Vége.

Nem jutottunk a világbajnoki döntőbe.

Egyszer sem szenvedtünk vereséget. De győzni sem tudtunk egyszer sem.

A közönség tüntetés nélkül szedelőzködik. Percenként három-négy lépcsőfokkal jutunk csak közelebb a kijárathoz. A zászlót lengető csürhe változatlanul ordít és kolompol, nekik mindegy. Néhány melós komoran mered maga elé.

Nyolc órára érünk a Népstadion tövébe. A tömeg egyik fele a Verseny utca, másik fele a Népstadion út felé igyekszik, két tűz közé kerülünk. Fekete állami kocsikat kerülgetünk, azok bejöhettek a stadion területére. A tömeg a rendőrkordonig sodor. A kordonon kívül lovas rendőrök, odébb riadókocsi, benne rohamsisakos rendőrök. Néhány mentőautó. Vergődünk a túlélők között.

A Népstadion úton részeg csoportok kurjongatnak. Néhány lovas rendőr beleléptet a tömegbe. Kocsik lépésben, dudálás. Por. A fülledtség nem enyhült, pedig már sötétedik. A Népstadionban még mindig égnek a lámpák. Apám fáradtan, összetörve poroszkál mellettem.

A világbajnokságot már nem fogja nézni a tévén. Mégis győznünk kellett volna. Hogy ki tud ürülni az ember egy döntetlentől.

A Kerepesi útra nem lehet ráfordulni, elterelnek. Beérünk a Hungária körúti aluljáróba, ismét leállunk. Negyed órába telik, amíg jobbra fordulhatunk a Kőbányai útra. A bal lábam merev a kuplungolástól. Erősen sötétedik, lámpával megyek, nyomom a gázt, nyolcvan fölött tartok, nem veszi észre. Görcsösen markolom a kormányt, hogy idejében menjek neki egy-egy szembejövő busznak vagy teherautónak. Haljunk meg együtt. Nem érzékeli a veszélyt. Nincs jogom, hajtogatom magamban, és imádkozom, nehogy balra tekerjem a kormányt.

Fél kilencre érünk haza. Kiszállunk. Visszanézek a bordó Skodára. S 100, rendszáma IG 20-17. Nem tudom, miért, de most ez is fontos. Ott áll a ház előtt. Most ebből tudom, hogy apám él. Különös érzés lesz, ha majd nem látom a házunk előtt. Mégis emberségesebb korok voltak, amikor ló maradt az ember után. El tudom képzelni: egy ló megsiratná, talán utána is halna.


Lenézek a harmadik emeleti folyosóról, és a falhoz húzódom. Apám a kulccsal vesződik, soványnak látom a nyakát. Nem harapok bele.

A hőség bennrekedt a szobában, pedig az ablak nyitva. A bűneimet számlálgatom. Lelkiismeret-furdalásom van a döntetlen miatt. Csak ennyit tudtam nyújtani neki. Lehet, hogy azért hal meg, mert kamaszkoromban áhítottam a halálát, csak hogy istenigazából gyászolhassam. Ezt teszem most is. Hülyeségeket fecsegve az ismerőseim arcát kutatom, mennyire fog megváltozni, amikor apám halála után pár szerény, egyszerű szóval jelzem, min mentem keresztül. Akkor majd nagyon fognak szeretni és tisztelni az emberi nagyságomért, mert lám, milyen szépen tudtam titkolni a fájdalmamat. Hős teszek. Egy hónapja majdnem elmondtam egy rohadt kurvának az Olimpia-bárban. El akartam hencegni. Provokáltam, hogy kérdezgesse, miért vagyok rosszkedvű. Akkor este nem is éreztem magam rosszul, ellenkezőleg.

Ronda nap volt. Mégis jó volna újrakezdeni. Annyival lenne hosszabb az élete. Nem mennénk ki a meccsre, sakkoznánk. Talán.

Felbukkan a bot, amelyet hátrahagyott. Az álmok vonzzák egymást. Sötét szobában nyirkos matrac, azon haldoklott, egészen felpuffadt, emlékszem, de most nincs ott, azt mondják, én öltem meg mérgezett gombostűvel, utána kell mennem. Kimegyek az utcára, a Duna-parton állok, a Parlament mellett, de ez nem az igazi Budapest, hanem a mása, Amerikában építették föl, és engem hívtak szakértőnek, minden a helyén van-e. Kinevetem őket, előttem a régi Kossuth híd helyén az Erzsébet híd áll, nem értenek hozzá. A kettes vonalán megyek a Váci utca felé, ott kell vele találkoznom, ott van valahol a nyirkos matrac, de tudom, hogy öltönyben találom. Keresem. Úgy tesznek, mintha nem értenék. Összeesküdtek ellenem, már nem él, de ők úgy tesznek, mintha nem is élt volna. Színes kirakatok között rohanok, márványból van a macskakő, a lépteimnek üveges hangjuk van…

Megdermedek: lépéseket hallok. Nyílik a konyhaajtó, apám matat. Ki kell hozzá mennem. Nem szabad lapulnom. Ki kell mennem.

Pizsamában van, a haja kócos, arca gyűrött, pislog a fényben.

– Mi az – mondom vidáman –, nem tudsz aludni?

– Nem nagyon.

Leül a hokedlira, a hátát a csempének veti, a jobb lábát keresztbe teszi. A keze az ölében. Vizet iszom.

– Még mindig fülledt a levegő – mondom.

– Rendetlenkedik a vérnyomásom.

Az arcán különös, csodálkozó kifejezés. A szemöldökét egy kicsit felvonja.

– Gyengén játszottunk – mondja –, meg lehetett volna nyerni.

Furcsán, gyámoltalanul, szomorúan mosolyog. Ráncos a nyaka. Biztos, hogy a fülei is le fognak fogyni.

– Nem jutottunk a döntőbe – mondja.

Feláll, bólint, félmosoly van az ajkán, elfordul, lassan kicsoszog a konyhából, becsukja maga mögött az ajtót.

Forrás: Mozgó Világ 1976/6. december