2018. máj. 18.

Roboz István (1826-1916): A Balaton csatája



- Martius 21. s 22-ikén 1853-ban

Sors istennő úgy akarta, hogy éppen azon helyen utazzam a zord napon – martius 21-én -, hol ezelőtt egy évvel a Sióba zuhantam szeretőmnek vitt rozmaringszálammal. Rozmaringszálam megeredt a regényes fürdés után – és a múlt napokban elszáradt gyönyörűségem virága!... Miért is van többnyire száraztó ereje napsugaradnak, oh szerelem!

A siófoki homokos útvonalon haladva az újonnan ültetett fák sorában, ázás-fázás után megpihentem a siófoki fogadóban – P** úrfi hajdani rákászhelyén -, vagy helyesben mondva a helybeli postakiadó úr meleg szobájában.

Jó endrédi vörösbort rántott elő a comicus házigazda. Ittunk – derűre, mert borúban voltunk. Tudja az ég, csak azért is ittam, mert azt hívém, hogy belém e pillanatokban is Eger tőkéinek piros vére ömlik; de meg az ily percekben állok mindig legtüzetesebb csatában a szerelemmel. Egy pohár lángnedű rendesen félévi bánatot morzsol össze emlékezetemben.

Emlékezet, emlékezet! minek is égsz agyvelőmön? Az Isten akkor teremtett legelőször rabembert, midőn emlékező tehetséggel megáldotta; mert ez legerősebb kötele a léleknek.

- Fel a poharat, fiúk! – kiáltottam a körülállókhoz -, dicsértessék az Úr neve, ki bánatot feledni szőlőtőt alkotott. Éljen a vihar! – éljen a remény, a gyönyör, éljen a barátság – lepkesereg által összehordott e virágillata az életnek! éljenek azok a jó barátok, kik végigdúlták szívemet, összetépték boldogságom napjait - - - fel a poharat! Kinn egyre dúl a zivatar; idebenn égessük el a poharak lángján a sötét arcú bánatot.

E percekben erős szélroham vágta meg az ablakrámát, hogy szinte recsegett bele, mint mikor a lombvesztett száraz ágakat vallatja az őszi szél.

Messziről erős zúgás hallatszott, mint valamely szétvert tábor nyögése, mely közé sóhaj s káromkodás is vegyül. Ha van ajka a viharnak, úgy csakugyan ez káromkodott, mert harcba állt a Balatonnal.

Egész életemben szerettem a regényest. Elhagytam tehát embert, szobát és kancsót, s kimentem a fogadó éjszakra nyíló ajtajába, s innen néztem a Balatont – ezt a Veszprém-megyei hegyektől beszegett gyönyörű panorámát.

A Balaton oly közel van itt a falakhoz, hogy tiszta időben mindig benn fürdenek azok tükrében, mint a szerelmes leány gondolata a jövő boldogság sugarában… Ha megharagszik valamelyik szilaj hullám, vagy a harcsa nagyot vág farkával a víz színén: a háztetőre feccsennek a habok.

A Sió itt nyer életet a Balaton szívéből, mely hosszan nyúlik el Ádánd és Maros felé, mint a kárvallott ember imádsága.

Vessünk egy kis figyelmet a Balatonra – a kék hajú tengernek ipartól (!) elhagyott e bájos leányára, melynek partjainál születtem; melynek hulláma együtt sírt dajkám dalával, együtt mosolygott édesanyám gyönyörűségével!

Én mindig úgy képzeltem, hogy hazámnak e 12 mérföld hosszú ingó tükre, századoktól fogva kesergő szerelmes leány, ki eljegyzésben áll a jó idővel és napsugárral; de az összekelés óráját mindig akadályoztatja a zivatar és az erőszakos zsarnok vőlegény. Talán így is van?! Most éppen szerelmi bajának kell lenni, mert csatában áll az elemekkel…

A Balatonnak is megvannak szilaj csatái.

Nézem ezt a borzasztó szépséget, s nem tudom: rettegjek-e, vagy imádkozzam?

Jön éjszak-keletről a zivatar, e hideg vőlegény, és hinti a zúzmorát – ezeket a megjegedt gyöngyszemeket, nászajándékul a hideg menyasszony kebelére -, a Balatonra. Ez megrázkódik, és felsüvölt bőszült dühében.

A vihar még erőseben zúg…

A Balaton jobban süvít…

A homokot s kavicsdarabokat erős fütyülés közt hajtja a szélroham Fokszabadi felé.

A Veszprém-Zala megyei hegyek – ezen éjszaki varázs rámái – félig nyirkos ködben úsznak, alant hófuvatokkal; éppen úgy néznek ki, mint mikor az öreg ember homlokát megütik az élet gondjai!

A gamászai fehér partok mind egy-egy boldog révnek látszanak, hol kiköt a lélek boldogsága a viharos napok után; pedig mintha csak ott volnék, úgy tudom, hogy arcukon mély barázdákat hasít az idő mérge.

Tihany félszigete szinte hóval borítva, a hullám torkában valami varázsvilágot árul el sötét komolyságában és fehér homlokkal. Képzelem egy arkádiai ősz szakállú görög istennek a múlt phantomszerű regevilágból.

Messzebb látni, ha akarnék sem tudok; mert a szél havat ragad a metsző hideg légben.

A Balaton még jobban panaszkodik. E percekben már érkeznek gyes habtorlatok a part felé, mint megannyi fehér sisakú páncélos vitézek. A roppant hullámtábornak előőrsei, melyeket az elemek hatalma vett űzőbe.

A vadludak, dunai récék, a szárcsák, erős kiabálás közt hagyják oda a Balatont, nádasokba költözendők, hol rendesen ki szokták böjtölni a rossz időt, nem maradhatván a sík vízen, hol agyonvágja őket a hullám.


Kisebb-nagyobb halászmadarak, bíbicek – korán érkezett apostolai a tavasznak – erős szárnycsattogás- és vijjogással hasítják a levegőt, szomorúan, mintegy visszaigazolva, hogy jobb volna a szicíliai melegebb partokon.

A csörgőréce erős sápogás közt vágja le magát a Sió mellékágába. A fekete nyakravalós, ostoba fejű varjú,a házak tetején távcsövez keserves károgással: míg hátam mögött a homokban – felejtve tavaszi énekét – úgy meghúzza magát a kis pacsirta, hogy kézzel megfoghatod.

A halászkunyhók süvegét viszi a szél; a hálók össze-vissza kuszálva, tépve a homokfúvásokon hevernek.

Lassankint a hótól megőszül a föld, s a tavasz helyett ítéletet rettegnek az emberek!

Úgy nyög valami felettem, hogy szinte sajg bele a keblem! Talán a szántóvetők összetépett reménysége ez?

A Sió emlékezet óta sohasem volt akkora, mint e percekben. Rajta a Balatonéval hason nagyságú hullámok. Egyes habtöredékek kijönnek az országút mellé, hozván magokkal apró halakat s rákokat, melyek – visszatolakodván a habok- a homokon maradnak és veckendeznek.

Mind megannyi bizonyos előjel a beállandó még erősebb viharra.

Délután 1 óra. Most legborzasztóbb a vízvilág.

Fenn havat pipáznak a zalai hegycsúcsok: míg a Balaton felszínét másfél öl magas barázdákra szántja a zivatar – ez a haragos béres -, sírnak, jajgatnak a hullámok, mint mikor rabszolganépet korbácsol a déli despota. Mind a part felé siet – meghalni biztos kikötőben; s hogy nyom nélkül egyik se enyésszék el, mindegyik hoz magával egy-egy kavicsdarabot, nádszálat, vagy iszapvirágot, mely lent nőtt a Balaton fenekén, mint az erényt játszó ember keblében a rosszindulat…

Ha messze benézek a csatába, úgy látszik, fehér habselyem ruhába öltözött két óriástábor viaskodik egymással; pedig mind megannyi összetűrt habkoronák ezek, melyeket egyik hullámvágott le a másiknak fejéről.

A vihar mit sem enged.

Talán el akarja rabolni az ékes menyasszonyt – a szép Balatont, hogy özvegyen hagyja égő bánatban a nap sugarát?

Istenem! Nézem ezt az óriás csatát, s e hitszegő csalfa leány szerelmére gondolok, ki ellopta hitemet, reményemet és boldogságomat!... Nem tudom meghatározni, vajon nem volt-e nagyobb a te csatád, boldogtalan, kínos emlékezetű szerelem?!

A szél nem múlik, a Balaton sem enged. Annyira fölemelkedett már rendes ágyából, hogy azt vélem, miszerint ki fog csapni örökös medréből, s elseper lábamról, mint mikor a gallyat tovakapja a förgeteg.

Ezt nevezem aztán az elemek harcának, midőn mindegyik fél erőstusában áll, s egyik sem győz, egyik sem enged. Csakhogy az ily hosszú harc alatt elhull levél, fű, tavaszvirág és a szántóvetők gazdag reménye.

Ezt nevezem én a Balaton bősz háborának, midőn az űzött hullámcsapatok úgy tódulnak a part felé, mint mikor valamely pogány hadat szétver a tiszta hit fényes acéla.

Sokszor láttam és bámultam én már a Balatont; de ily borzasztó szépnek még nem láttam soha – soha!

**

A vízi madarak még mindig a berkekben pihennek…

A pacsirtát megfogtam kezemmel; daloljon majd énhelyettem a szobában hideg múltról, hideg boldogságról.

A Balaton egyre zúg, süvít, háborog, mint felzaklatott óriások szenvedélye.

Fázom a legnagyobb regényesség közepett, s be kell mennem a fűtött szobába, hogy új erős borral égessem ki agyamból, szívemből az emlékezetet.

Mondjátok meg cimborák, ti jó borivó fiúk, hogy már csakugyan, mint áll a dolog? felejtet-e, vagy emlékeztet a bor? Tudja az ég! én feledek is,meg emlékezem is benne… Emlékezem boldogtalanságomra, s feledem – ha volt, örömömet!

**

Martius 22-én reggel korán keltem.

Felsütött a nap, s mint gyémánt tányér égett a láthatár felett: míg kimenvén – alig tudtam ráismerni a Balatonra. Egészen hamuszínűvé lett a sok zaklatásban!

Siófokon felül a homokban, a két árbocos terehhordó hajó vesztegelt: elragadta a zivatar Alsó-Örs alól, közel egy ezer mérő eleséggel, s kidobta a partra, mint valamely könnyű labdát. – Retteglek haragodban, ó Természet!

Idébb egy kisebb szállítóhajó, szinte a bozótban; tudja a röngeteg ura, hogy a Balaton melyik részéből száműzetett.

Fölebb nézek Gamásza felé; soha meglepőbbet életemben nem láttam. Ugyanis:

A siófoki Balaton-part be van ültetve jegenye- és fűzfákkal, hogy a határ a repülő homoktól megóvassék; az óriás hullámok felvágtak a fatetőkre,s amint végigcsókolták az ágakat: a metsző éjszaki széltől tüstint rájok fagyott a hullámcsók. Így tovább s tovább – annyira, hogy reggel mindegyik fa, kisebb és nagyobb úgy nézett ki, mint valamely roppant jégszobor, melyeket különbféle alakzatok- s nagyságokban azért állított fel sorban a zivatar – ez a haragos vőlegény -, hogy meg ne szökjék ágyából szép menyasszonya, a – kékfürtű Balaton.

Ezekben a jégszobrokban megütődvén a reggeli fényes napsugár, azt hinnéd, a féltő világ minden gyémántját ide hordta a zivataros éjben.

Különösen néhány szomorúfűz, mely jegecezett hosszú karjaival megölelte a szomszéd bokrokat, oly ritka látományt nyújtott, hogy azt sohasem feledhetem.

Egy egész nap őrizték e jégszobrok a szerelmes Balatont -, azután leolvadtak…

Hát te meddig őrzöd még azt a keserűmúltat, én emlékezetem?!

Fel a poharat, cimborák!

**

Ilyen volt a Balaton csatája martius 21. s 22-én 1853-ban.

Forrás: Divatcsarnok 1853. – April 7.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése