2018. máj. 19.

Réday Tivadar: Téli vers (1922)




A legutolsó, gyér levélcsomót,
Mit ősz viharja ághegyen felejtett
- Rőt zászlófoszlányt árboc magasán -:
A fáról most a köd síkos lehe
Sorvasztja sápadt, csatakos halálba.

A nyirkos ág lebókol ablakomhoz.
S én hallgatom a hangtalan panaszt –
Hogy:

- Téli erdőn, e nagy árvaházban,
Testvéri sorban, osztott fájdalommal
Siratják a fák a halott nyarat, -
Erdőn miért nem élhetek, szegény fa,
S még kertbe’ sem,
Ahol a fának foltos őszi lázát
Aggódó gonddal hű szemek vigyázzák
Csendesen?!...
Ollót ragadva lombom lemetélte
Az ősz viharja, s most a köd veri
Testem csupaszát… E testvértelen
Enyészet bánatát ki osztja meg
Velem?!...

Köd-könnyel így jajong az ág.

S én értem, mert már éltem e magányt;
Ínyemmel még az egyedülvalóság
Ízére visszatévedek ma is:
Oly árva voltam – nincs öt éve még! –
Oly árva voltam, mint ez asztalom
Fölött magát emésztő lámpafény –

S e múlt nevében így szólok ki most,
Így felelek az ablakomra síró
Faágnak résztvevőn.
- Megosztom én!

Napkelet 1. köt. (1923.) 4. sz.