2018. máj. 26.

Petőfi István versei 1849-1852.

  

MAGYARORSZÁG HATÁRÁN

Kínnal szültél anyám a világra,
Kín és nyomor közt kell élnem hát,
Nem tudtam még eddig életemben,
Mi az öröm, mi a boldogság!
Egy reményem vala, hogy egykoron
Boldognak látandom a hazát!
Reményem füstbe ment, ez egyetlen,
S szép hazámból számkiüzve lettem.

Én, ki küzdék, szent szabadság érted:
Kín, nyomorral kell most küzdenem;
Multam-jelenemben nincsen áldás,
Jövőmben is búbánat terem;
Fájdalom- s bánat-virág teremcsak
A rideg elhagyott kebelben,
Miként elhagyott romok ormait
Csak moh’ lepi s rajt’ rózsa nem virít.

Oh búbánat, ki egyes-egyedül
Maradsz puszta rideg keblemben,
Minden elhagyott, csak te jössz velem,
Te követsz e rögös életen;
Enyhíts kínos valómon kérlek, ne
Háboríts a csendes éjjelen,
Hogy míg karjában ringat az álom,
Elfeledjem boldogtalanságom!

Isten veled szülőföldem, hazám!...
Isten veled néma sírhantok,
Melyek alatt sziv-vérén tápláló
Legjobb szülőim nyugosztok!
Nyugodjatok ti csendben, békével,
Míg kín, nyomorral küzd fiatok.
Ha megvert éltemért jön a halál,
Hű fiatok majd újra feltalál.

De mielőtt én mindent elhagynék,
S elhagyatva lennék mindentől,
Leborulok, hazám, határodon
S áztatom szemem hő könnyétől.
Fájó kebelem fohásza áldást
Kér s boldogságot az Istentől.
Míg száműzve járok dél s nyugotnak,
Ah! csak téged tudnálak boldognak!
(Zimony, 1849. szept. 1.)



DIAKOVÁRON

Elmerülten megyek s utam
Egy kertbe vezetett,
Melyet virágokkal buján
Ékít a természet.

A rózsa bájló  piros s rajt’
Zöldek a levelek,
Megállok és gondolkodom,
S szememben könny rezeg.

A természetben ősszel is
Nyilnak a virágok;
Mért életem tavasza oly
Kietlen s elhagyott?

Azért vezettél hát kaján
Sorsom engem ide,
Mutatni, hogy ily viruló
Életem lehetne?

Itt rózsa nyilik s ott hullnak
Sárgult falevelek;
Elindulok s gondolkodom,
S szememben könny rezeg.

**

Ismét egy rózsabokor,
Sok szép bimbó van rajt’;
Nem vétkezik az talán,
Ki egyet leszakajt.

Leszakaszték egyet s óh!
Ekkor jut eszembe,
Nincs itt, kinek adnám
S nem illik keblemre.

Messze vagy tőlem lánykám,
Más hon ege alatt;
Nem tüzhetem fel neked
Ékítni szöghajad.

De itt ajándokod, itt
Lelked hű arczképe,
Mely egyetlen-egy kincsem,
Szerelmed emléke.

Oda tüzlek én mellé,
Te kis rózsabimbó,
Mely viruló éltéhez
S arczához hasonló.

Mert ottan arczképénél
Hervadás nem érhet,
Kék szeméből hull le rád
Harmat… hő könnycseppek.
(1849. szept. 30.)


MESSZE VAN-E…

Messze van-e még a part, hol
Szenvedésem véget ér?
Ha van Isten, igazságos,
Ennyit egyre miért mér?

Útált előttem a világ,
Gyülöltek az emberek;
Nincs kedves előttem semmi,
Mit csak Isten teremtett.

Szerencsétlen volt az óra,
Melyben szültél jó anyám;
Vagy átkozott volt a bölcső,
Melyben ringattak talán.

Megátkozva, meg van verve
És üldözött életem;
Nincsen Isten, nincs ember, ki
Balsorsomon segítsen.

Nyílj meg föld, mert nincsen senki,
Ki, ha halok, eltemet;
Vagy nyilj meg pokol, ragadd el
Elkárhozott éltemet!
(Ober-Drauburg)



ZÚG A PATAK VIZE…

Zúg a patak vize, köveken foly alá,
Dobog a szivem, mert eszembe jutottál;
Eszembe jutottál, kedves jó angyalom,
szivembe béfoglalt rubintom, gyémántom!

Boldog vagy te rózsám szép Magyarországban,
De én boldogtalan havasok aljában;
Örökös hó födi havasok tetejét,
Gyász boritja érted imádód kebelét.

Elszakított sorsunk minket is egymástól,
Mint a zöld levelet vihar a fájától;
Vihar a levelet messzire sodorja,
Mi sem látjuk, rózsám, egymást talán soha!

Óh csalfa szép remény, be megcsaltál engem!
Nincs is számodra már hely többé keblemben,
Boldog, ki hisz neked, én ugyan nem hiszek,
Mert én sem így, sem úgy, boldog már nem leszek.

Suhanj, kérlek, suhanj, csendes esti szellő,
A kedves kis lányka, imádottam mellé;
Súgd meg neki: ki őt oly nagyon szereti,
Nem feledte még el, el sem is feledi.
(Tirol, 1849.)



AMIÓTA…

Amióta elhagytam a
Szülőföldet és hazát,
Balsorsomtól üldöztetve
Elhagyott a vidámság.

Gyász borítja bús keblemet,
A remény benn’ a halott,
Mely csalódás és szenvedés
Által meggyilkoltatott.

Szivemet a szerelemnek,
S szép reményeim trónját,
A búbánat és fájdalom
S kín viharja zúgja át.

Meddig tart még üldözésem?
S hol lesz a béke-part?
Sejtem jól, hogy hol lesz vége…
Majd ha a hant eltakart.

Vagy miként az életben kell
Bolygnom reménytelenül,
Úgy a túlvilágban sem üdv
S nyugalom rám nem derül?
(Sachsenfeld, 1849.)



SEJTELMEIM RITKÁN CSALTAK

Sejtelmeim ritkán csaltak,
Érzem jöttét halálomnak,
Mely nyugalomra vezet;
Hajh! egy kínos gondolat bánt,
Nem látni az édes hazát,
Más hazában halni meg!

A szent föld, ahol születtem,
Melyért annyi csatát küzdtem,
Nem takarhat engemet;
annyi ezer harczosid közt,
Kiket hazám szent földje föd,
Nem érdemlek én helyet?

Ha van Isten, mindenható,
Eget-földet igazgató,
Add meg egy óhajtásom:
Csak még egyszer láthassam meg
A szép hazát, szülőföldet,
Sírhalmom ott takarjon.

Bár nyugalmam ott sem lenne,
Szegény szivem nem pihenne,
Ott is lenne szenvedés:
Minden láncznak csörgésére,
Mit vertek a nép kezére,
Kínos vón az ébredés.
(Lienz.)



NEGYVEN ZSOLDOS…

Negyven zsoldos egy szobában,
Negyvenedik én vagyok;
Fütyül, dalolm ind meg annyi,
Csak én nem vigadhatok.

A dal helyett nehéz sóhaj
Száll fel keblem mélyéből;
Ázik orczám szemeimnek
Titkon hulló könnyétől.

Érted hullnak gyászkönnyeim,
Tied keblem sóhaja,
Sírba döntött, szent szabadság
Temetője s hazája.

Édes hazám, gyásztemető
Megérem-e egykoron,
Hogy zarándokolva járok
Virány- és sírhalmodon?


DERES A FŰ…

Deres a fű, deres
Minden fának ága;
Nedves arcom, hullnak
Hő könnyüim rája;
Hogyne hullanának szememnek könnyei
Ha végig gondolok gyászos életemen:
Egy mostoha nyárban, szülőt, testvért, hazát
Veszteni egyszerre iszonyú gyötrelem!

Óh édes szülőim,
Miért hagytatok el?
Árván kell most élnem
Bánatos szivemmel.
Elmennék örömest néma sirotoknak
Egyszerü fejfáját ölelni, csókolni,
S megrepedt fájdalmam forró könnyzáporát
Rideg porházatok halmára hullatni.

Jaj, de nem mehetek,
Mert hisz nincsen szárnyam,
Hogy a messzeségen
Repülhetnék által
S ott, hol jó szülőim holttetemi felett
Domborul a sírhant s kis kereszt búsan áll,
Kisirnám tört szemem utolsó könnyeit,
Borult életemre szállna örök homály.

Én a nagy világnak
Legnagyobb árvája;
Kinek nincs szülője,
Testvére, hazája,
Sorsom viharától hazámból száműzve
Bús éji köd borong néma magányomon,
S eltünt örömimnek napjait keresve
Búsak sóhajtásim, mint síri fuvalom.

Csendes a sírilak,
Nyugodalmas tanya,
Áldás porotokra
Legjobb atya, anya!
Néma sírhant, haza, tán meglátlak egykor,
Ha sorsom kibékül s rám tekint mosolygva,
De téged hű testvér örökre vesztélek,
Csak neved s emléked, lesz keblem birtoka.
(1849. dezcember 4.)


SZERETTELEK…

Szerettelek lánykám,
Még most is szeretlek
S ha a sírban szabad,
Még ott is szeretlek.

Ismerem szivedet,
Hittem s most is hiszem,
Hogy viszontszeretet
Lángol hő kebledben.

De irigylé sorsom
Keblem boldogságát,
Meg is nehezíté
Felettem vészkarját.

A rideg világba
Ostorozva engem
Elszakasztott tőled
Imádott kedvesem.

Minden kínjaival
Megismertetett már,
Kiálltam s kiállom,
Üldöz még tovább bár.

Űzzön bár a Jeges-
Tenger közepére,
Inséggel, nyomorral
Kínozva végtére,

S mielőtt elhagyná
Árva lelkem testem –
Érted dobog lánykám
Utoljára szivem!
(Landek.)


IRTAM A RÓZSÁMNAK…

Irtam a rózsámnak
Két hosszú levelet,
De nem jött még vissza
Egyre sem felelet.

Mi az oka – mi nem?
Azt én nem tudhatom,
Tán meghült irántam
Imádott angyalom.

Sok megtörtént, igaz,
Amit nem reméltem,
Ez is megtörténhet,
Nem éppen lehetlen.

S ha ez való lenne,
Akkor több nincs hátra:
Megfogamzott rajtam
Az ég minden átka!
(Mötz, 1849. deczember 31.)


LÁTOM RÓZSAAJKAD…

Látom rózsaajkad
S szemed szép egét,
Liliom kebeled,
Szöghajad fürtjét.

Látom termetednek
Csodás növését,
De nem hallom szavad
Bájló csengését.

És nézem hosszasan
Néma arczképed,
Miként imakönyved
Tartja jobb kezed.

Mint Isten angyala
Tünsz előmbe itt,
S nem hallod imádód
Esdő fohászit.

Előttem kis oltár
Szende arczképed,
Letérdelek s buzgón
Esdek éretted.

Bár örökké üldöz
Balsors engemet,
S életem tavaszán
Kínhalom temet,

Csak téged áldjon meg
Az a jó Isten,
Élj boldogul, bár én
Boldogtalan lettem.
(Mötz, 1850.)



ŐRSÖN

Rideg már a berek,
Nem zeng a csalogány,
Nyájas holdvilágnál
A csendes éjszakán.

Megőszült minden, hó
Boritja a földet,
Jártában az égen
A csillag is remeg.

Mint az én életem
Oly bús a természet,
Az én jó napjaim
Örökre eltüntek.

Az esti harangszó
Rég elhallatszott már.
Hon van minden ember,
Fészkében a madár.

Boldogok, kik mostan
Jó meleg szobában
Beszélgetnek nyájas,
Meghitt barátságban.

Síri mély csend uralg
Mindenütt körültem;
Míg a bánat vésze
Zúg által keblemen.

Keserű szenvedés,
Örömtelen élet
Messze e határod?
Hol érem el véged?

De vajjon ki lehet,
Ki itt felém halad,
Hallom mint fütyül a
Hó lábai alatt.

A felváltók jönnek,
Lefolyt a két óra;
Hejh éltem fordulsz-e
Még valaha jóra?

Vagy, hol késel annyit,
Te óhajtott halál,
Hogy szenvedésimtől
Végképp felváltanál?
(Mötz, 1850. jan. 8.)



LEVÉLBARÁTAIMHOZ

Gaylhoffer János és Szathmáry Vendel
S iskolatársam te Ludovicus Brokken!
Rég volt már az idő, hej! bizony már jó rég,
Mikor mi egymásnak ekképpen köszönénk:
Szervusz, jó barátom, hát hogy és miképp vagy?
De hiszen nem csoda, mert a távolság nagy,
Mely közöttünk terül s legjobb szándék mellett
Látogatni egymást semmiképp sem lehet.
Különös az Isten minden rendelete,
Mért az embereknek szárnyat nem teremte?
Vagy ha szárnya nincs is, paripája lenne,
Ahová akarna sebesen mehetne.
Hej, ha akképp volna, amiképpen nincsen,
Szárnyra, avagy lóra pattanva sebesen,
Amint a csillag fut, mely az égről esik,
Nem keresném én, hogy fagy-e, fúj, vagy esik?
Nálatok teremnék lelkem jó barátit
Szerető szivemhez ölelni, szeretni
S meghitt barátságban sziveink panaszát
Elbeszélvén szépen mulnának az órák.
De ha összejövünk, mit szivből óhajtok,
Lesz mondani valóm még pedig nagyon sok.
Hogyne lenne, harmicznégy egész napja már
S holnap ekkorára ötödik is lejár,
Mióta mi egymást nem láthattuk soha;
Hej’ biz a mi sorsunk kegyetlen mostoha!
Pedig szinte látom a nagy halom berdót,
alig nyithatjátok tőle ki az ajtót,
Annyira meggyült már szivetek fővágya,
Ha Petőfi s Beöthy jönne uzsonnára;
Elmult az az idő, midön e két legény
Zámsba ti hozzátok látogatni menvén
Édes beszéd után a halk éjszakában
Vagy másfélprofuntot vitt el a hasában.
De nem úgy vanmost már, megfordult a világ,
Eszünk ebédet, ozsonnát, vacsorát,
Éhség nem háborgat s erszényünk tele van,
Csak az a bökkenő, hogy csupán álomban!
Rendelhettek bátra egy liczitácziót
S többet igérőnek adjátok a berdót,
Mert mi aztat sehogy megenni nem tudjuk,
Károtokat pedig éppen nem kivánjuk.
Hanem tehát – igen majd elfeledem,
Hogy vagy tanulótárs s jó barátom Brokken?
Nem hittem volna én soha életemben,
Hogy veled szolgáljak én egy regementben.
Látod pajtás, látod, milyen ez az élet
És a balsors hova űze engem s téged:
Hittük volna mi ezt még akkor Aszódon,
Hogy a mi számunkra ilyen sors is jusson.
Jól emlékszem én még, a Galga partjára,
Gráneréknél a sok gomba-vacsorára,
S a Gránerék mellett a Fischer kovácsra
És a házban lakó Csörföly Herminára.
Te is szeretted ficzkó, de én is szerettem,
Mint vadász a vadra, úgy álltunk mi lesben;
Az volt a boldogabb, ki előbb meglátta,
Vagy vele édesen egy pár jó szót válta.
Elmúlt az az idő, nincs mi visszahozza,
Boruljon hát reá feledés fátyola.
Mert, ha visszanézek multam napjaira,
Még nagyobb kő gördül nehéz bánatimra.
Jó barátok voltunk mint tanulótársak,
Hiszem, azok leszünk most is, mint bajtársak,
Tűrjünk el hát mindent csendesen békével,
Míg borult napunkat szép derű váltja fel.
Nem szenvedünk másért, csak édes hazánkért,
Tűrjük férfiasan, amit az ég ránk mért.

Hanem tehát, kedves szeretett barátim,
Hosszabbra nyujtani nem fogom soraim:
Legelső vasárnap, amely’k reánk virrad,
És az idő hozzá szenvedhető marad,
Elmegyünk hozzátok látogatásképpen,
Ti pedig várjatok kint a falu végén,
Mert a parancs után azonnal indulunk,
Csak gyalog forsponton, mert bakák vagyunk,
Majd ekkor azután Á-tól fogva V-ig,
Az elejétől egészen végéig
Elbeszélünk mindent, mi szivünkön fekszik,
Nálatok maradunk egész sötét estig.
Isten veletek hát!... Éljetek boldogúl.
Bizzunk az Istenben: sorsunk jobbrafordúl.
(Mötz, 1850. jan. 29.)



NINCS NYUGTOM

Nincs nyugtom. Ha ébren vagyok,
Gyötörnek a gondolatok,
Az éj sem ad nyugtot nekem,
Álommal töltöm éjjelem:
Véres csatákról álmodok szüntelen,
Gazok vérével festve fegyverem.

Huszár voltam mult éjszaka,
Alattam délczeg paripa,
Kantárszárt tarta balkezem,
Jobbamban éles fegyverem.
Előttünk a szabadságnak hóhéri,
Velük szemben a szabadság bajnoki.

És lőn csata véres és hosszú,
Mert forrt keblünkben a bosszú;
Hullt előttünk az ellenfél,
Patakká lett az elfolyt vér
s végre a gazok futásnak eredtek,
Sebes szőárnyán a rohanó szeleknek.

Mienk lőn a gyözedelem,
Kergeténk őket szüntelen;
A hosszú futástól lovam
Elfáradt s kidőlt alattam.
Az esés után elhagyott az álom,
S bámulatomra átestem az ágyon.
(Mötz, 1850.)


CSUPÁN MAGAM ÉLEK ÁRVÁN…

Csupán magam élek árván
Családomból egyedül;
A világba eltaszitva
Öröm- s reménytelenül.

Mit vétettem, oh nagy Isten,
Mit vétettem ellened?
hogy annyi kín és keservvel
Gyötröd gyászos létemet?

Sebeimbe, mit a vad sors
Tőre ütött szivembe,
Senki sincs az ég alatt, ki
Enyhítő írt öntene.

Nincs, kinek elpanaszolnám
Keservim és bánatim,
Nincs, ki vezérelné léptem
Éltem rögöt utain.

Csak te látod Mindenható,
Te tudod, mit szenvedek;
Szabadits meg s kezeidbe
Ajánlom a lelkemet.

Roskadó keblem fohásza
Várt halálom óráján
Hozzád repül, érdekelve,
Áldd meg Isten szép hazám.
(Mötz, 1850.)



EMLÉKSOROK
(Németből.)

Szerelmet én nem adhatok,
Csak szerető szivet,
Hogy szeretni, hőn szeretni
Tanítsa meg szived.
S ha a tied megtanult már,
Próbára add hozzám,
Legyen tied a tanító,
Enyém a tanítvány.

*

A szerelem a reggeli árnyék,
Mely minden perczben kisebb-kisebb,
Alkonyati árnyék a barátság,
Mely mindaddig nő, míg az élet
Napjának végsugara le nem szállt.

*

Légy boldog! – s mi a valódi boldogság?
Egy tiszta sziv s nyugodt tekintet a
Napokra, melyek elmultak
S melyek még eztán jönni fognak.

*

Az istenség rendelt
E földön is számunkra mennyet:
Azért adott nékünk
Barátságot és szeretetet.



*

Vándor lépteihez a hóban
Legyen élted hasonló,
Hol nyoma megmaradva bár,
De folt rajt’ nem látható.
(Mötz, 1850.)



1850 MÁRCZIUS 15-ÉN

Korán sírba dőlt ifjú szabadságod
Születése napján, édes hazám,
Tőled messze számüzött gyermekednek
Sötét ború ül halvány orczáján.

Lelkem fájdalma határ- és végtelen,
Mint a világ urának hatalma;
Mert véled ifjú szabadság sirba szállt
Hazám boldogságának csillaga.

Megszülettél s a hű honfiak ezre
Sietett bölcsődhőz s ápoltanak,
Hogy a vészek, melyek születésedkor
Tornyosúltak, elmaradjanak.

Vért kivántál s véreid nem irtóztak
Véröket s éltöket adni érted.
Zászlóinkon e szent szavak ragyogtak:
Élünk vagy sírba szállunk bár, véled!

Másfél éves élet s halál harcza közt
Elfolyt annyi ezer hived vére;
Te meghaltál és rabbá lettél hazám,
Bilincs lőn a szabadságharcz bére.

Megszülettél s meghaltál, rád fujt az
Enyészet irtóztató szele.
Ott nyugosznak szent harczosid tevéled
A rab haza földjébe temetve.

És én megmaradt s száműzött harcosod,
Messze sóhajtok sorsodért hazám,
Korán sírba döntött ifjú szabadságod
Másodévi születése napján.

Míg te szenvedésektől lenyomva nyögsz,
Addig keblemben a bánat vésze dúl;
Csak te volnál boldog, bármit szenvedek
Én édes hazám határain túl.
(Mötz.)



HÓFEDETT TETEJŰ…

Hófedett tetejű havasok aljában,
Leheveredvén egy zöld domb oldalában,
Tavaszi langy szellő lengedez mellettem,
Madarak dalolnak körültem s felettem.

Fel, fel a magasba s körül, körül nézek,
Sérült kebelemben új sebeket érzek.
Megújulva minden a természet ölén,
Csak reám nem derül vigasztaló remény.

Rég alvó természet be szép ébredésed!
Madárkák dallokkal üdvözölnek téged,
Ékesítni nyilik száz meg ezer virág,
Zöldülnek a mezők, virágoznak a fák.

Téli szemfödődet a nyájas napsugár
És a meleg szellő elvonta rólad már,
Csörgő patakká vált szép fehér szemfödőd,
A szomjas kebelnek adand most új erőt.

Egy tavaszt éltem csak egész életemben,
Boldogság virága nyilott benne nekem;
De a következő égető nyár heve
Elhervasztá s oda boldogságom vele,

Boldogság virága, oh édes szerelem,
Te nyiltál oly szépen szivemnek kertjében!
Egy gyönyörű lányka ültetett és ápolt,
De mint hütlen kertész, csakhamar elpártolt.

Sokáig ápoltam szemem hő könnyével
………*) a könnyek elhervadt végképpen;
Elhervadt a virág, csak tüskéit érzem,
Gyilkos szúrásitól vérzik árva szivem.
(* Olvashatatlan)

Rövid tavasz után hosszú telet élek,
Egy új kikeletet többé nem remélek;
Kidőlt reményemnek viruló szép fája,
A csalódás nehéz terhe szállott rája.

Gyönyörű lányka te, hütelen sziveddel,
Óhajtásom bár, hogy engem felednél el;
De hasztalan minden, lelkiismereted
Nem hagy nyugodni, mert megszegéd esküdet.
(Mötz, 1850. ápr. 3.)


VÉGBÚCSÚM F. E.-TŐL

Jól tudom, hogy volt idő, amelyben
Örömmel olvasád soraim,
Fogadd el hát még ez egyszer-egyszer
Hozzád nyujtott búcsúszavaim.

Isten hozzád gyönyörű virágszál,
Isten hozzád te szép csillagom,
Eltüntél, elhagytál engemet s amit
Hagyál, az kínzó fájdalom.

Nem átkozlak, mert ez nem szokásom,
Hűtlenséggel sem vádollak én;
Iszonytató bár az új seb, melyet
Te metszettél imádód kebelén.

Kiszáradt könnypatakja szememnek,
Nincs sebemet, mivel öntözzem,
S e vérző szivet gyógyulatlanúl
Kell hogy én síromba elvigyem.

Lehullik összel a fa levele,
De tavasszal ujat s szebbet nyér;
Vérző árva szivem ez életben
Gyógyulást többé sosem remél.

Légy boldog én lelkemből  kivánom,
Áldjon meg hát védő Istened;
S hogy nyugalmad háborítlan legyen,
Hű szerelmem örökre feledd.

Szeretlek, szivem lánghevével
Szeretlek lányka tégedet;
Hű szerelmemnek jutalma a kin
S szenvedés, mely gyötri lelkemet.

Oh bár én is feledni tudnálak,
Enyhülne tán nehéz fájdalmam,
De hasztalan én nem feledhetlek,
Mert neved szivembe irva van.

S ha akarnám, hogy elfeledjelek,
Úgy szivemet kell, hogy kitépjem,
Sziv nélkül a test pusztult alkotmány.
Ezt tegyem én? Oh ezt nem teszem!

Hosszú keservek, kín és szenvedés
Lassan-lassan elhervasztanak;
Soká bár, de mégis sírba szállok,
Ott nyerem majd el a nyugalmat.

Meghalok, eljön majd várt halálom,
Könnyek nem hullnak sirhalmomra,
Nyugalmam nem háborítja senki,
Nincs ki boruljon bús fejfámra.

Isten veled hát te szép leányka,
Kivánom, hogy nyerd el vágyadat,
Ne terheld annyi kín és keservvel,
Mint engemet, új imádódat.

Hivebb légy hozzá, mint hozzám valál,
Ne ámitsd őtet szerelmeddel,
Megbüntet a szerelem istene,
Ha hozzája hűtelen leszel.

Hogy feledni tudj, ne nézz a Holdra,
Mert fájdalmimat látod benne;
Pedig óhajtom, hogy te ne tudnád,
Mily nagy érted szivem keserve.
(Mötz, 1850. ápr. 12.)



MAGYARHONNAK HŰ LEÁNYI…

Magyarhonnak hű leányi halljátok,
A távolból hogy mit szólok hozzátok:
Annyi száz meg száz hazafi nevében
Szép lelketek, hű szivetek tisztelem.

Adjon Isten számotokra minden jót,
Boldogságot, ti reátok fordulót,
Apadjon ki bánatotok tengere,
Örömgyöngyöt szedjetek a medribe’.

A rideg tél után jön a kikelet,
Virág nyilik,m adársereg dala zeng;
Hosszú ború utánjön a szép derű,
Bús napotok régi fénye felderül.

A magyar fi csak magyar lányt szerethet
Magyar leány sem szerethet egyebet,
Megáldja az Isten azt a szép hazát,
Melyet szeret fia s lánya egyaránt.

Kinek a sors messze űzte kedvesét,
Táplálgassa szép reménnyel kebelét,
Szeresse és ne feledje s higgye el,
Hogy visszatér egykor még hű szivével.

Kinek meghalt harczmezőn a kedvese,
Jól tudom én azt, hogy nagy a keserve,
Enyhítheti hű szivének fájdalmát,
Hogy kedvese nyerte el a szép halált.

Rendel Isten majd másikat helyibe,
Ki csak néki s hazájának lesz hive,
És ha egy hű honleány még fenmarad,
Kedveséül ajánlom én magamat.
(Mötz, 1850. ápr. 24.)


HAJÓSY DÁNIELHEZ

Isten veled te szinlett jó barát,
Isten veled, élj hát boldogúl,
Fogadd ez utolsó levelemet,
Melyet küldök végső búcsúmúl:
Megérdemled, hogy elfeledjelek,
Ki oly rútúl megcsalál engemet.

Ez a barátság, melyet esküvél
Azon perczben, midőn eljövék?
Tekints vissza a lefolyt két évre,
Tudom emlékezni fogsz rá még:
S ha ezt teszed, szived dobogása
Szörnyű hűtlenséged vádolása!

A leghűbb barátot hittem benned,
Most látom szörnyű csalódásom,
Hogy szivemet birtokúl adtam neked,
Későn, de mégis, szánom-bánom,
Nem te vagy az első, de utolsó,
Amig elfed a rideg koporsó!

Elhervadnak a legszebb virágok,
Ha hőn sütnek rá nap sugári,
Elfeledik a  leghűbb barátot,
Ha komorra válnak napjai.
Jobb napimban barátim valának,
Hogy beborultak, mind elhagyának,

Barát! A világon legdrágább kincs;
De hol terem hát a hű barát?
A teremtő mindent megád bőven,
Csak ez egyből vajmi szüken ád.
Benned hittem azt a jó barátot,
Akit Isten drága kincsül adott.

Drága kincsnek voltam birtokosa,
Más javammal ezt is elvesztém;
Mindenemből kirabolt vad sorsom
S visszanyerni nincs többé remény
Legégetőbb szivem azon sebje,
Melyet hűtlenséged ejtett benne.

Barátim! Szerettem! Jóakarók!
Mind elhagytatok engem szépen,
Árván kell, hogy éljek, számkivetve,
Mint a fűszál szikla tetején,
Viharral küzdök, éltem tengerén
Nincs ki segélykart nyujtana felém.

Nem kivánom, de jöhet még idő,
Hogy néktek is majd e sors jutand;
Biztosítva hiszen nincsen senki,
Forgandó az élet itt alant.
Akkor veszitek észre majd magatok,
Midőn, mint én, egyedül maradtok.

Oh ne hidd, hogy tán azért kesergek,
Hogy segítnél rajtam valamit,
Mert, hogy megéljek tisztességesen,
Bért fizetnek lelkemért annyit.
Csak az fáj, hogy igaz hűségemért
Mindenkitől elfeledést nyerék.

Nép javáért küzdtem száz csatában,
Nép javáért szántam éltemet;
És most a nép annyi ezre közül
Nincs ki vigasztalna engemet.
hitte, hogy ha elfeled is minden,
Te léssz, aki el nem feled engem.

Hogy édes hazámnak hive vagyok,
Számkivettetésbe küldöttek;
S hogy nehezebb legyen szenvedésem
A barátok mind elfeledtek.
Nincsen senkim, csak Istenem s hazám,
Gondot fog ő még viselni reám.

Istenem még ez egy reményt nyujtja,
Hogy hazámba visszatérhetek,
Lelkemből kivánom, bár senkim sincs,
Akitől majd enyhet kérhetek:
Ád a hon földje annak nyugalmat,
Aki balsorsában is h ű maradt.

Haladj az úton, amelyen indultál,
Nem intelek én, hogy visszatérj;
Amely mértékkel te mérték nékem,
A sors néked is csak azzal mér.
Jól tudod azt: ki mint vet, úgy arat,
Elérhet téged is a sorsharag.

Isten veled hát szinlett jó barát!
Isten veled, éljél boldogúl!
Fogadd ez utolsó levelemet,
Melyet küldök végső búcsúmúl.
Megérdemled, hogy elfeledjelek
Ki oly rútúl megcsalál engemet.


IDEGEN FÖLDÖN

Becsületes ember az én házigazdám
És jószivű asszony az ő felesége;
Amiök csak vagyon, vélem azt megosztják,
Áldja meg az Isten, szegényeket érte!

Keresik kedvemet, amiben csak lehet,
Semmi szükséget nem éreztetnek vélem;
Nem hibázik semmim: van nékem jó ágyam,
Naponta reggelim, vacsorám, ebédem.

Beszélek gyakorta egy-egy töredéket
Bús multamból nekik s örömmel hallgatnak,
S ha bánatot látnak bús arczámon ülni,
Megseít az isten, - ekkép vigasztalnak.

S ha elmegyek tőlük, fájni fog lelkemnek:
Annyi jóval élni s nincs mit adnék érte;
Áldja meg őket a mindenhetó Isten,
Aki én reám e szörnyű sorsot mérte.
(Mötz, 1850.)



MEGKONDULT A…

Megkondult a falu kis harangja,
Imához buzdító szózata;
Isten házába siet a nép
Dicsérni, imádni Istenét.

S én hon maradtam, tán egyedül
E falucska lakói közül;
Azt hiszik majd, hogy pogány vagyok,
Istent nem hiszek, nem imádok.

Rövidlátók balvéleménye
Nem hat bántólag lelkemre,
Ítéljen bármit a rossz világ,
Meglátja az isten hű fiát.

Egész világ az Isten háza,
Ki hogy mit tesz, ő azt jól látja,
Tekints le reám Mindenhatóm
S figyelj reám, én imádkozom.

Én Teremtőm, népek Istene,
Csekély hű gyermeked kérelme,
Nem kérem, hogy enyhítsd sorsomat
S vond rólam sujtoló karodat.

Hanem azt az édes jó hazát,
Amely már nyolcszáz éveken át
Viseli haragod bosszuját,
Áldd meg, kérlek, áldd meg aztat hát.

S nemzetem, melynek drága vére,
Annyiszor folyt hazám földére,
S hordja a szolgaság lánczait
S eszi a nyomor falatjait,

Óh, szánd, kérlek, ne alázd meg őt,
A rabságban oly rég szenvedőt;
Küldd le a reménység csillagát
S deritsd fel jövője hajnalát.

Fogadd el első fohászomat,
Add hozzája szent „legyen” szavad.
Hallgass meg hát édes Istenem,
Tedd boldoggá hazám s nemzetem!
(Mötz.)



VISSZAEMLÉKEZÉS F. E.-RE

Szép valál, óh leányka, szép, mint a kegyelem,
Csak hogyha hozzája hű lettél volna még;
Könnyebben hordoznám szenvedésem sulyát.
Óh, bár reád vissza ne is emlékeznék!

Hiába törekszem, hogy elfeledjelek,
Előttem leng arczod bájoló szépsége;
Hűtlenséged által csalódott szivemnek,
Nincsen nappal, nincsen éjjel pihenése.

Szépség és a hűség mi ritkán párosul,
Nem minden leánynak ékes tulajdona,
Gyenge a női nem, mint a vékony nádszál,
Arra hajol mindig, merre a szél fújja.

Míg körödben valék s enyém vagy, azt mondád,
Ez életben csak én birhatom szerelmed;
Hittem szép szavadnak, iszonyún csalódtam,
Most ellenkezőről győződnöm kelle meg.

Légy boldog, kivánom, új kedvesed karján,
Míg engemet kínzó, hosszú bánat emészt;
Hűn védő angyalod lebegjen feletted,
Térítse el rólad a bánathozó vészt.

És ha gondolatod a multakba szárnyal,
Ne tagadd meg tőlem végképp emlékedet.
Legyen az jutalma szenvedő szivemnek,
Mely tégedet tiszta lánghévvel szeretett.
(Gerberbach)



LEVÉL K. BARÁTOMHOZ*

Ne mondj vakmerőnek, hogy mint avatatlan,
Versben írt levéllel üdvözöllek téged;
Hisz tudod mi voltam, ott biz’ nem tanultam
Legegyszerűbb módját sem a verselésnek.

Ha nem ismernélek s úgy nem szeretnélek,
Mint ahogy szeretlek tiszta hű szivemből,
Úgy e gondolatnál, hogy versekben írok,
Kiesne azonnal e ludtoll a kezemből.

Meg vagyok én arról győződve egészen,
Hogy benned birálót levelem nem talál,
Miképpen arról is, hogy üdvözletemnek
Vendéget szerető szived majd nyitva áll.

Fogadd tiszteletem legforróbb csókommal,
Fogadd vérző szivem legbensőbb szerelmét,
Kinek adnám másnak, ha neked nem adnám,
Aki tudod annak iszonyú keservét.

Könnyimben fürösztött levelet küldenék,
Ha még szemeimnek könnyzápora folyna.
Igen ám! Szép hazám, ha már érted régen
Utolsó cseppjéig el nem hullott volna.

Ebből ennyi elég, ez útról eltérek
És kínzó fonalát tovább én nem fonom;
Ne hogy szivemet most, majd később szivedet
Vészviharként zúgja által a fájdalom.

Hát hogyan s miképp vagy, napjaid hogy folynak?
Hej, be rég láttalak. Csak hiredet hallom,
Birom egy pár műved, mint drága kincseket:
Vándorbot, - Pipadal, - Merengés kórágyon.

Úgy szeretnélek már látni személyesen,
Oly igen szeretném szorítni jobbodat,
A viszontlátásnak teljes örömében
Ölelve átadni baráti csókomat.

De tudod helyzetünk keserves mivoltát,
Legjobb szándék mellett csak mennyit tehetünk,
A szabad akarat rabbilincsen szenved,
Lekötözve minden, szabad csupán lelkünk.

Szabad az én lelkem, szabad volt, az is lesz,
Míg e kebelben él, míg szivem csak dobog,
Nem kenyerezi le királyi kegyelem,
Mely a zsarnok ellen bosszulánggal lobog.

S e kínhalom alatt megsebzett szivünkbe
Enyhítő írt csupán a tudat csepegtet,
Hogy neked szép hazánk, amivel tartoztunk,
Lefizettük hiven, amint tőlünk tellett.

Megjön még az idő, de mi tán nem érjük,
Midőn az igazság lesz hatalmas, győztes,
Tápláljuk e reményt aggódó szivünkben –
Isten véled pajtás! Higyj, remélj és szeress!
(* Lisznyai Kálmánhoz)
(Gerberbach.)


BODOR ZSIGA BARÁTOMNAK

Ha a csillagok büszke fénytüzét
S a holdvilágnak teljes fényét
Látod a nagy távolságba’,
Akkr bajtárs emlékezz vissza
Együttlétünk boldog óráira
S érezd kellemöket újra.

Ha a napnak piros alkonyába’
Rád özönlik fényes sugára,
Vess felém egy pillanatot;
Nincs távolság a barátságnak,
Lennék bár hold és csillagoknak
Fölötte: - szivem te birod.

Bajtárs! egy sziv és lélek legyünk,
Ameddig csak a földön élünk,
Osszuk meg az örömöt, bút;
s ki előbb meghal kettőnk közül,
Testvérléleknek szeretetből
Nyujtson az pálmakoszorút.
(Oldesloe, 1851. márczius 20.)



SŰRŰ JÉG MEGY…

Sűrű jég megy a Dunán,
Kiszedték a hidat;
Által kéne mennem, mert
A galambom hivat.

Jaj, ha át nem mehetek,
Elvesztem az eszem,
Vagy ha azt nem, bizonnyal
Megreped a szivem.

Én Istenem, teremtőm!...
Szánj meg engem, kérlek,
Hogy befagyjon a Duna,
Küldj oly hidegséget.

Küldjél bár mily hideget,
Soh’se törődj vélünk:
Ha mi egymást öleljük,
Úgy is majd megégünk.
(Pétervárad, 1852.)

Forrás: Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. XVII. füzet. – PETŐFI ISTVÁN VERSEI. Összegyűjtötte és bevezetéssel ellátta Bajza József dr.- Budapest, 1909. Kunossy, Szilágyi és Társa Köynvkiadóvállalat kiadása

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése