2018. máj. 26.

Petőfi István versei 1844-1849.



A világ az Isten kertje;

Gyom s virág vagytok ti benne

Emberek!
Én a kertnek egy kis magja,
De az Úr ha pártom fogja,
Benne gyom tán nem leszek!

És az ég szivem földébe
Drága fádat ülteté be
Szerelem!
Koszorúba fűzöm ágit,
Koszorúm szerény virágit
A hazának szentelem.
Petőfi Sándor



VERSEIM ELÉBE.

I.
E kis versfüzért, mit én kötni vágyok,
Nem ékesítik idegen virágok;
Szerelem rózsája s a remény zöldje
Tüskével együtt lesz egybekötve.
Nem kötöm füzérem senki számára,
Nem bizom a világ birálatára;
Egyszerű, szelid virágim füzére,
Légy szentelve bús multam emlékére!

II.
A tudományok virágos kertjében
Megtiltá nékem járni végzetem,
S ha mutatok egy-két gyönge virágot,
Azt a természetnek köszönhetem.

Ifjú valék és egy kedves lányka
Meghóditotta gyenge szivemet;
Azóta a szerelem édes lángja,
Hol gyötör, hol felvidít engemet.

De a szép lánykánál s mindenekelőtt
Van egy, mit én még jobban szeretek:
Te vagy az gyász-hazám, te vagy, kiért
Most annyi bút s fájdalmat szenvedek.

A szerelem és szenvedés bús tanyája
Boldogságától megfosztott keblem:
Ha megtólul benn’ érzeményeim árja,
Dalba ömlik el búm és szerelmem.


SÁNDOR BÁTYÁMHOZ

Igérsz nekem paripát,
Még pedig párjával;
Legyenek bármily drágák,
Nem gondolsz árával.

Csak hogy Pisti öcsédnek
Nagyobb kedve legyen,
Mert eztán vásárokra
Majd lóháton megyen.

Jól meggondold bátyám,
Amit ajánlottál,
Tudod, hogy az ígéret
Adomány után vár.

Igyekezz hát, hogy gazdag
Minél előbb legyél,
Istók öcséd számára
Paripákat vegyél.

Attól tartok, hogyha majd
Gazdagságod várom,
A vásárra holtomig
Gyalog kell sétálnom.
(Kunszentmiklós, 1844.)


NYÁRI HŐSÉG

Nyári hőség megsárgítja
A borostyán-levelet,
Elhervasztja a búbánat
E parányi éltemet.

Búbánatomnak szerzője
Szőke kis lány te valál,
Szived hű szerelmet igért,
Hajh! de mégis megcsalál.

Azt hittem, hogy szereteted,
Mint a napfény, oly tiszta,
S mit ajkaid megigérnek,
Szived nem húzza vissza.

Téged szerettelek mindig
E világon legjobban;
Minden perczben, lépten-nyomon
Valál gondolatomban.

De már látom, hogy hasztalan
Epedek én éretted,
Mit ígérél, megtagadtad
Tiszta és hű szerelmed.

Hervaszd el hát, óh búbánat,
Mentül előbb éltemet,
Mert már látom, hogy nincs leány,
Ki szeretne engemet.
(Kunszentmiklós, 1844.)


RÉG NEM LÁTTAM…

Rég nem láttam galambomat,
Egyszer majd tán meg is tagad,
Elmegyek hát megtekintem,
Csókjaimat reá hintem.

Borong az ég, vihar támad,
Nyergelem a paripámat,
Paripámnak a futása
Sebes, mint csillag hullás.

Éles patkó van lovamon,
Nem félek én, hogy elcsússzon;
Villám lobog, hull a zápor,
Fut a lovam, szivem lángol.
(Kunszentmiklós, 1844.)


LESZÁLLOTT A SZARKA…

Leszállott a szarka
Száraz kútágasra,
Egy-kettőt kerepölt,
Azzal odább repült.

Ha én szarka volnék,
Máshová szállanék,
Egészen odáig
A kedves rózsámig!

Ablakára ülnék,
Ottan kerepölnék,
Még kijönne rózsám,
Hogy megcsókolhatnám.
(Kunszentmiklós, 1844.)


SOKAN KÉRDEZTÉK…

Sokan kérdezték már tőlem:
„Petőfi az én testvérem?”
Büszkén feleltem meg erre:
„Én vagyok egyetlen öcscse.”

Azt is mondták: „hogy nevemet
Mért nem magyarosítom meg?
Csináljak én is verseket,
Van bennem költői ihlet.”

Nevem, ha megujítanám,
Haragudnék rám az apám;
Hogyha verseket csinálok,
Megölnek a kritikusok.

Költő lenni bár szép dolog,
De e vágyról én lemondok!...
Gyenge madár képzeletem,
Magasra nem röpíthetem.

Alant jár az a föld felett,
Elérheti minden gyerek;
Szárnyát szegnék, dobálnák is,
Megrugdalná a szamár is.

Állj ki, bátyám, te a síkra!...
Végzetünk könyvében írva
Hogy te a menny s földet bejárd,
Én reám vár tagló és bárd.

De ha lelked megvagdalják,
Szived vérben-agyban hagyják,
Bekötözöm sebeidet,
S fölmelegülsz szivem felett.
(1845.)


HIDEG SZÉLLEL…

Hideg széllel elegy jeges eső esik,
Hallom, hogy angyalom nagy-betegen fekszik,
Hát ha két akkora jegek hullanának,
Nem mennék-e én el megnézni babámat?

Pejlovam nagy vérű, annak neve Tüzes,
Tüzes pejlovamnak háta dagadt, sebes.
Fáj a hátad lovam, szoritja a nyereg,
Nekem is fáj szivem, hogy angyalom beteg.

Te szenvedj gazdádért, én meg angyalomért!
Ha eljutunk oda, majd megadják a bért:
Lesz neked ott szénád, abrakod bőséggel,
Én meg csókot kapok forró öleléssel.
(Kunszentmiklós, 1845.)


HOGYHA MEGHALOK…

Hogyha meghalok galambom,
Keresd ott kinn a sírhalmom,
Keresd, míg meg nem találod,
Ne sajnáld a fáradságot.

Szomorúfűzfa lombjai
Fognak síromra hajtani,
Levelei hulldogálnak,
Ha a szellők fujdogálnak.

Törj le majd egy ágat róla,
Ültesd otthon udvarodba;
Nőjjön ott fel nagyra, szépre,
A szerelem emlékére.
(Palota 1845.)



CSIKÓS DAL…

Csikós volt az apám,
A fia is az lett,
Csináltatott nékem
Fakó kantárt, nyerget.
A lovát eladta,
Amelyik volt nyerges;
De minek is volna?
Elég nagy a ménes.

Ménesünk felül van
Jóval a hatszázon,
Amely’ket szeretem,
Hátasnak tanítom.
Amikor akarom,
Akkor elfoghatom,
A pányvás kötelet
Nyakába akasztom.

Be szép könnyű dolog
A pásztori élet,
Kivált akit Isten
Csikósnak teremtett;
Hejh nem lennék juhász
Semmiféle áron,
Az öregapám sem
Járt soha szamáron!
(Pest, 1846.)


A TÁVOLBA

Fent az égen
Tiszta fényben
Ragyognak hold s csillagok,
Hejh galambom,
Gyöngyvirágom.
Tőled be távol vagyok!

Rád emlékszem
Minden lépten,
Soha el nem felejtek,
Szépségedért,
Szép lelkedért
Téged oly forrón szeretlek.

Hát te néked
Drága lélek
Jutok-e néha eszedbe?
Vagy már talán
Másnak karján
Elfeledtél örömödbe?

És ha úgy van,
Boldogtalan
Leszek teljes életembe’,
Hosszú kinok,
Búbánatok
Lesznek életemre mérve.

De reményem
Árva lelkem
Vigasztalja későn-korán,
Hőszerelmed
És hűbb lelked
Hideg sír hüti meg csupán.
(Pest, 1846.)



TUDOD RÓZSÁM…

Tudod rózsám, hogy mit mondtam,
Midőn téged a minap
A szomszédotok fiával
Beszélgetni láttalak.

Vagy talán elfelejtetted,
Jöjj ide csak szaporán,
Majd megmondom még ez egyszer
Te kis hamis, csalfa lány.

Tudod rózsám, én nem bánnám,
Ha beszélnél is vele,
Azt elnézném nagy nehezen,
Csak aztán ne ölelne.

Látod kedves, én mióta
Téged megszerettelek:
Bármi szép lányt látok, véle
Szembe nézni sem merek.

Hanem, ha te csapodár léssz,
Azért én az nem leszek,
Szeress bárkit, én nálamnál
Hivebb lánykát szeretek (?)

De azért még nem haragszom.
Adj egy csóköot szaporán,
Sietnem kell, mert a kertbe
Jön utánam az apám.
(Pest, 1846.)


JÖSZTE CZIGÁNY!

Jöszte czigány!... az irgalmát!
Huzzál egy keserves nótát,
Oly keservest huzzál nekem,
Szivem egybe megrepedjen.


ZAVAROS A…

Zavaros a Duna vize,
Csalárd a szeretőm szive;
Csalárd szivű, hamis lelkű…
Be kár, hogy oly szép termetű!

Ha én aztat tudtam volna,
Hogy a hited olyan csalfa,
Rád sem néztem volna soha,
Verjen is meg a Jehova!

Engem ugyan megcsufoltál,
Szeretődnek elvállaltál,
Elvállaltál, megtagadtál,
Engem szépen itthon hagytál.

Sima képedet a ragya
Ezért veretlen ne hagyja;
Vagy ha fenn ülsz a lovadon,
Ess le róla, - rugjon agyon.
(1846.)

  
HIDEG SZÉL FUJ…

Hideg szél fuj észak tájról,
Rossz hirt hallok a babámról;
Azt hiresztelik reája,
Legények járnak hozzája.

A szél csendesen fujdogál,
Leány, többé reám ne várj:
Csapodár lány nekem nem kell;
Hű szerető, hűt érdemel.
(1846.)



AZ ÉN LOVAM…

Az én lovam kesely lábú paripa,
Szij hátú pej, csillagos a homloka,
Ha rá ülök, hej be szép a járása!
Aki meglát, egy nézéssel nem hagyja.

A szeretőm nem magas, középszerű;
Hogy is mondjam ki egy szóval?... gyönyörű!
Piros arczú, barna hajú kis leány,
Párja három vármegyében sincs talán.

Csikós vagyok s jó paripám nem volna,
Gulyás, juhász, kanász engem gúnyolna,
Legény vagyok s ne volna szép szeretőm,
Talán meg is verne a jó Teremtőm!

Szép szerető, jó paripa, kell-e más?
Énnekem ez már elég Isten áldás,
Szép szeretőm ölelem, csókolgatom,
Szükségimet megkeresem lovamon.
(Palota, 1847.)


HULL A LEVÉL…

Hull a levél le a fáról,
Kedves rózsám mért haragszol?
Ne haragudj, békélj már meg,
Az Isten is csak úgy áld meg.

Szentmihálykor deres a fű,
Ritka leány az, aki hű;
Az én szeretőm is csalfa,
Szivem gyakran szomorítja.

Szép az almafa virága,
Boldog, kit szeret rózsája,
Szeress rózsám, mint szeretlek,
Hogy én is boldog lehessek.
(Palota, 1847.)



BETYÁR ÉLET

Most volt Túron a vásár,
Amoda jön egy betyár,
Szép szögsárga paripán
Vágtat a homokbuczkán.

Lova könnyű, mint a madár,
Hányja fejét, vigan jár,
Előre hegyzi fülét,
Lengeti szél sörényét.

Nyalka legény új lován,
Hova megy nap-alkonyán?
Hova olyan könnyedén
Nyereg nélkül, csak szőrén?

Most tett szert új lovára:
Hogy mit tud, kipróbálja;
Jobb kezében ostora,
Rézhúrból van sudara.

Bajsza pörge, ég szeme,
Helyén is van a szive;
Pörge kalap a fején:
Zsebében üres erszény.

De a legény nem gyáva,
Benőtt már feje-lágya,
Tud segítni ő magán:
Szegény-legények módján.

Ott a barom szana-szét,
Arra forditja szemét,
Kiszakit vagy négy tinót,
Azzal tesz egy fordulót.

Mire a nap újra kél,
Nyomát seperte a szél
S Tiszán innen valahol
Kerek erdőben napol.

Ott vár s ha a méla hold,
Ki tette tanúja volt,
Felszáll a magas égre,
Az lesz ismét vezére.

Lovára ül s útra kel:
Dagadt, kövér eszénynyel;
Útra?... nem, azt nem keres
Hol fényes, ott egyenes.

Zálogban van rovása,
Kifizeti, kiváltja;
Habár betyár, tolvaj is,
Adott szóra tart mégis.

Igy éldegél, míg végre
Bejut ő Jászberénybe
S hivatalt kap ott nagyot:
Esztendőnként száz – botot!
(Palota, 1848.)



ELMEGYEK ÉN…

Elmegyek én katonának, az leszek,
Vészben forog édes hazám, én megyek!
Jobb karommal eddig rózsám öleltem,
Most hazámnak védelmére emelem.

Szerettem és szeretem a rózsámat,
De még jobban szeretem a hazámat,
Bátran néztem én a rózsám szemébe,
Még bátrabban nézek az ellenségre.

Édes fia vagyok én az anyámnak,
Igaz fia leszek kedves hazámnak;
Megteszem, mit tenni vagyok köteles,
Hogy nevemre lehessek én érdemes.

Szembe szállhat ezer halál én velem,
Reám tudom nem fog szállni félelem;
Bátor voltam, bátor leszek halálig!...
Ha meghalok becsületemre válik.
(Palota, 1848.)


SÍR A RÓZSÁM…

Sír a rózsám keservesen,
Hogy én katonává lettem;
Ne írj rózsám, ne ejts könnyet,
Hogy a jó Isten áldjon meg
Tégedet!

Rózsa-piros a két orczád,
De a könnyek megsárgitják,
Falevele, ha megsárgul,
Fájáról az aztán lehull
Rendesen!

Ne hervasszon hát a bánat
téged, kedves virágszálat;
Még ne hullasd könnyeidet,
Azokra szükségem lehet
Nem soká.

Aztat, hogy én árva vagyok,
Kedves rózsám te jól tudod,
Apám, anyám nincsen nekem,
Ki, ha halok, könnyet ejtsen
Érettem!

Azért mentem katonának,
Szüksége vn rám hazámnak;
Megóvjuk a szabadságot,
Nem hordunk ezután jármot
Nyakunkon.

Hí a haza, én már megyek,
Tőled rózsám búcsút veszek;
Szabadság téged megvédünk,
Vagy pedig ott elvérezünk
A csatán.

Kalpagomhoz köss bokrétát,
Reá háromszín pántlikát,
Vörös, fehér és zöld legyen,
Hadd lássa meg az az ellen,
Ki magyar!

Süvegemen a bokréta,
Jöjj kedvesem karjaimba;
Megölellek, megcsókollak,
Úgyis talán sosem látlak
Angyalom!

Isten hozzád kedves rózsám,
Gondolj úgy néha-néha rám;
Ha meghallod holt híremet,
Ejts érettem egy pár könnyet
Naponta.

Isten hozzád! – élj boldogúl,
Három év nem soká elmúl;
Vitézségért érdemjelet,
Szerelmemért a szivedet
Kivánom!
(Palota, 1848.)
  

BÚCSÚ

Lelkem-adta gyöngy-leánya,
Halld meg búcsú-szózatom:
El kell válnom, tán örökre,
Tőled kedves angyalom.

Elmegyek, im’ búcsút veszek,
Vérzik szivem, mint a nap,
Mely a tájtól búcsúzik, ha
Beköszönt az alkonyat.

Nincs szükségem, azt mondanom:
Ne feledkezz el rólam,
S hogy szerelmed meg ne hüljön,
Szeressél a távolban.

Ösmerlek én szép angyalom,
Ösmerem a szivedet,
Ösmerem igaz szerelmed,
Ösmerem szép lelkedet.

Elválok bár én tetőled,
De fölkeres szellemem,
S átölelni szép lelkedet,
Éjfélenkint megjelen.

Addig is míg megkondul a
Várva-várt kedves óra,
Mely körödbe visszahozand
S csókom hintem arczodra:

Isten veled gyöngyvirágom,
Isten veled szép rózsám,
Isten veled hű szeretőm,
Isten veled violám!
(1848.)


ÖNKÉNTES DALA

Katona vagyok én, önkéntes katona,
Nem kell már szerető, se szőke, se barna!
Nem oszthatom é meg senkivel szerelmem,
Szerelmet, hűséget hazámnak esküdtem.

De meg is tartom én szentül fogadásom,
Hazámat, ameddig kivánja, szolgálom,
Míg birom erőmet s kardot a jobb karom,
Ellenségünk ellen örömmel forgatom.

Dicső a halál ott kinna csatatéren,
Hogyha meg kell halnom, ott muljon el éltem!
Ott porladjak én el, habár sírom felett,
nem lesz is nevemet hirdető sírkereszt.
(Veszprém, 1848.)



KELETTŐL NYUGATIG…

Kelettől nyugatig, terül a szivárvány,
Barna szeretőmnek orczája halovány;
Piros rózsa volt ő, most fehér liliom:
Szivébe oltott a keserű fájdalom.

Tiszta az ég alja, nem látni felhőket,
Ne sirasd barna lány igaz szeretődet;
Önkéntes katona lett is bár belőlem,
Azért nem feledlek soha is kedvesem.

Ágyú zúg,dob pereg, harsog a trombita,
Fegyverre bakancsos, huszár te meg lóra!...
Megyünk előre, de forró sóhajtásom
Szellők szárnyán vissza tehozzád bocsátom.

Légy boldog kedvesem! Soh’se búsúlj értem,
Tied leszek én, ha csatából megtértem;
Ha pedig elesem, hült tetemem felett
Virrasztva emléked majd fölöttem lebeg.
(Ókér, 1848.)



ÉDES ANYÁM…

Édes anyám, mondd meg nekem,
Mért siratsz oly igen engem?
Kérlek, ne ejtsd könnyeidet,
Ne szomoritsd a szivemet.

Katona, hogy miért lettem,
Megmondtam már réges-régen;
Mert szeretem kedves hazám,
Mint tégedet édes anyám!...

Én előttem szent a haza,
Segitsünk rajt’, ha va baja;
Mi néznénk el, hogy e honon
S testvérinken vad nép dúljon?...

Kard va a fiad oldalán,
Áldásod is rajt’ van anyám,…
Kedves hazámért harczolok:
Boldog, kinek ily sors jutott.
(Ókér, 1848.)


TÖPRENKEDÉS

Későn bár, de észre csak most veszem,
Hogy mennyire büntet engem az Isten!
Hej’, ez már nem jól van, mert sok, ami sok:
Káromkodjam? Sirjak? nem, csak búsulok!

Végig nézek magamon és megállok,
Sűrűn fűzött bakancsomra bámulok;
Csizma volna, hogyha szára is volna…
A sarkantyú hát hová is lett róla?!...

Kótyagtollas kalpag helyett fejemen,
Kopáron kis „miczi” sapkám viselem;
Zsinórozott mellényem és dolmányom
Fölcseréltem egy belföldi foszlányon.

Köpenyem is van eső s hideg ellen,
Hűvös éjjel ezt sóhajjal béllelem
Sóhajtgatok, de nem szenvedésimért,
Hanem kedves szabad magyar hazémért.

Van még nekem egy keserves bánatom:
Gyalog járok, nem pediglen lóháton,
Ha ezt nekem mondta volna valaki,
A világból űztem volna én tán ki.

Sok a bajom, el sem tudom sorolni,
Jobb volna már talán nekem meghalni.
Oh nem, addig én csak meg nem halhatok,
Míg ellenünk vérébe nem mosdhatok.

Legjobban az keseriti szivemet,
Kedves hazám, mit akarnak már veled?...
Ide jöttünk ezeren, hogy megvédjünk,
S ennyi hosszú időn át csak henyélünk.

Sejtelmeim titkon nekem azt súgják:
Rabigába döntik újra a hazát;
Aggodalom epeszti a szivemet.
Káromkodjam? Búsuljak? nem, könnyezek!...
(Ókér, 1848.)


SZŐKE KIS LÁNY…

Szőke kis lány, szép galambom,
Rózsák nyilnak két orczádon,
Mint tiszta ég, szemed oly kék,
Szerelmed lánglobogva ég.

Piros orczád rózsás éltem,
Mennyországom kék szemedben,
Szerelmedben boldogságom
Szinről-szinre ekként látom.

Virágszálam, gyöngyvirágom,
Engedd orczád megcsókolnom;
Te vagy az én drága kincsem,
Rajtad kívül semmim sincsen.
(Ókér, 1848.)



BORULT AZ ÉG…

Borult az ég, eső esik,
A szeretőm halva fekszik;
Eső-könnyel sirat az ég,…
Hát én érted hogyne sirnék?!

Temetésre harangoznak,
Leszegezik koporsódat;
Megálljatok,… utoljára
Hadd nézzek hervadt rózsámra!

Koporsód a sír szélén áll;
Itt nyugszol majd szép virágszál,
Hol keresztedre borulva
Hullnak könnyeim sírodra.

Zörög a hant koporsódon…
Most temetik boldogságom;
Elárnak örökre tőlem…
Óh! repedj meg árva szivem!
(Ókér, 1848.)



FÖL BARÁTIM…

Föl barátim!... a csatára,
Hí a harczok istene;
Győzni fogunk, nem hibázhat
A magyarok fegyvere.

Legfőbb bizalmát szép hazánk
Mi bennünk helyheztette;
Győzni fogunk!... mert velünk van
A magyarok istene!

Villám lobog szemeinkben,
Felforr minden csepp vérünk,
Minden csapásunk egy halál,
Porba hull ellenünk.

Rablói kedves hazánknak
S szabadságnak tiprói,
Nemzetünk nagysága előtt
Földre fognak borulni.

Föl tehát hű honvéd társim!...
Előre a dob szavára!...
Vigan, örömmel és bátran
Szálljunk ki a nyilt csatára.
(Verbász, 1848.)



NOS BARÁTIM…

Nos barátim, édes atyámfiai!
Ki magyarnak merte magát nevezni,
Itt az idő, hogy beváltsuk szavunkat,
Védelmezzük hazánkat és magunkat.

Büszkék voltunk mi e névre, hogy „Magyar”.
Lehettünk is méltán, mert ez dicső faj;
Nem fért soha gyávaság e nemzethez,
S ne is férjen, míg a világ világ lesz.

Sokat tettek ősapáink hajdanta,
Legyünk mi is nékik méltó utódja;
Lelkesülve mi is szivvel-lélekkel
Tegyük meg azt, amit nekünk tenni kell.

Dicső pálya nyilt ime most előttünk,
Haladjunk hát, rajt’ előre siessünk…
Szégyen s átok a gyáváknak fejére,
Akik félnek kiszállni a harcztérre.

Ha dob pereg s zúg az ágyú javába’,
Előre majd, kinek kedves hazája, -
Bár a harczban sok sziv vére ömlik el:
Szabadságunk nagy diadalt ünnepel.
(Verbász, 1848.)



BORDAL

Hej, galambom korcsmárosné gyöngyvirág,
Kóstoltassa meg csak vélem a borát,
Most kerestem föl először én magát,
Szoktatóban a javából adjon hát!

Szél fuj ott künn, eső esik javában,
Jó helyem van nékem itt a korcsmában,
Amig megszün a szél és a fergeteg,
Akkorára borom elfogy s nyergelek.

Pusztán lakom, rég nem voltam városban,
Hej még sokkal régebben a templomban,
Mi a patvar, úgy hevülök borától,
Talán bizony üdvözülnek csókjától.

Édes lelkem, úgy szomjazom csókjára,
Adjon nekem csak egyet is próbára;
Higgye meg, hogy jóltevőleg hat reám,
Lássa csak, mint esenkedik érte szám!

Földerült már, megszünt a szél s fergeteg,
Kincsem, lelkem korcsmárosné elmegyek,
Nincsen pénzem, kifizetni a borom,
Itt egy pár csók, ezt zálogba itt hagyom.
(1848.)


A HUSZÁR

Szegény legény vagyok,
Nincs semmi vagyonom;
Szivem sem az enyém,
Rég birja galambom.

Életemet pedig
Hazám, te szent hazám,
Kész áldozat gyanánt
Tenéked áldozám.

Ami még megmaradt,
Te szüz becsületem,
Magammal viszlek el,
Te sirba szállsz velem.


BUDAVÁRA BEVÉTELE UTÁN

Még mit nem beszélnek az irigyek,
Jobban mondva a szemtelen nyelvek,
Hogy zászlóaljunk, mely oly hősiesen
S elszántan rohant a vár falára,
Cseppet sem gondolt a halálra,
Megfutamult!... Dühödnöm kén és nevetnem.

Ez hazugság, szemtelen hazugság,
Nyilvánitom, hadd tudja a világ;
Nem hirünket, nem, melyet, hogy csodálja
S vitézségünket dicsőn hirdesse,
S az utókor nevünk emlegesse…
De a rágalmat ne higgye ha hallja.

Minket a várba nem dicsvágy vezetett:
Kötelesség s szent hazaszeretet;
Büszkén hordja némely az érdemjelet,
Ki a vár vészes ostrománál
Elbúja, - félve, hát ha golyó talál? –
Tudom e nevet, ismerem a helyet.

De hagyján, az nem tartozik ide,
Az érdemjelet ő csak hadd viselje:
Ti pedig lelkesült, hű bajtársaim,
Csak igy viseljétek mindig magatok,
Szeressétek holtig hazátokat,
S nevessetek a rágalom szavain!
(Buda, 1849. május 21.)



GÚLÁBAN FEGYVERED…

Gúlában fegyvered
Te dicső, hős sereg;
Nincs, ki segítene,
Elvesztél örökre.

Megcsalt, kiben hittél,
Kit istenítettél,
Eladott tégedet,
Hazádat s nemzeted.

Hittük, hogy meghalunk,
Míg érted harczolunk;
Szent szabadság, érted!
Mégis ez lőn véged.

Gyászos borítékba
Van zászlónk behuzva:
Fegyverek közt úgy áll,
Mint fejfa a sírnál.

Nem látod lobogni
S alatta meghalni
Nem lehet már neked
Te dicső, hős sereg.

Rabbá lettél hazám! –
S mely annyit áldozál,
Óh! te drága nemzet,
Isten legyen veled!

Te pedig nagy Isten
Segits hű népeden;
Míg hordja rablánczát,
Enyhítsd a fájdalmát!

Ti pedig vitézek
Bár mennyit szenvedtek,
Jusson eszetekbe:
Szabadság Istene!
(Világos, 1849. augusztus 13.)

Forrás: Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. XVII. füzet. – PETŐFI ISTVÁN VERSEI. Összegyűjtötte és bevezetéssel ellátta Bajza József dr.- Budapest, 1909. Kunossy, Szilágyi és Társa Köynvkiadóvállalat kiadása