2018. máj. 31.

Petőfi gyermekkori lakhelye




A ház falába illesztett emléktábla leleplezése alkalmával Félegyházán 1867. október 13-án olvasta: Szász Károly

Az üstököst kérded: honnan jő, hová megy!
Mi űzi őt, mi czél felé, tova?
Az üstökén vész, homlokán haláljegy,
Ragadja bőszült, prüszkölő lova.
Végzettől űzve fut, meg nem pihenve;
De kérdd: hová visz útja, úttalan?
- „A végtelenből és a végtelenbe!”
Annyit felel csak és tovább rohan.

Kérdd a folyót: hömpölygő széles árja
Honnan szakadt, kigyózva merre lejt?
Vizén terhelve úsz ezernyi gálya,
Kincscsel rakottan mint megannyi sejt.
Majd szikla körzi, majd termő vidékek,
Rombolva ott, áldást árasztva itt –
A földnek jóltevője, tükre égnek,
Míg sírt neki a tenger ágya nyit.

Lángüstökösnél rejtelmesb, csodásbban,
Petőfi jött és távozott megint;
Mint a folyó, hatalmas áradásban,
Jött s ment, a róna jóltevőjekint,
Szülötte mély viszhangos rengetegnek,
Vonatva mélységek hatalmitúl –
Nem tudja senki: bölcsője hol rengett,
Nem senki? sírja merre domborul.

De mint a csillag, mely sebes futtában
Az égen fénylő tűzvonalt mutat:
Ő neki is hol járt, nyomába láng van,
S fényes dicsőség jegyzi az utat.
Jó kedve szétszórt égő sziporkái
Haragja bősz villám: a dalok;
Tűzpillangokként látván szerteszállni,
Hol járt, hol élt, megtudjuk általok.

Itt is van egy nyom, elmosódva félig,
Befolyta félig a futó homok,
De még ahivek ajki elbeszélik,
Ők frisseségben látták e nyomot;
Az éveket gyorsröptű évek válták,
Hány vész söpörte végig a hazát!
De itt a nyom – s azért tevők e Táblát:
Mutassa, - hogy a költő erre járt!

A költő? Óh nem; a kis csecsszopó csak,
Ringatva bölcső s anyai kezek,
S hogy ringani megszűnik ama csónak,
Itt járt el*, itt lőn „pendelyes gyerek!”
Itt gyügyögé az első szót, az édes
Magyar beszéd első, tördelt szavát:
Óh – az a szó! örökre oly beszédes,
Ajkán jövőkbe hatva, zúgva át!

Első játékit itt űzé a porban,
Az első lepkét itt kergette, itt,
S hogy visszajött, későn, már férfikorba,
Hogy szedegette szép emlékeit:
Hogy hallatá a dajka rímet: ujra,
Ha hallaná még fölzendülni tán;
Hogy lovagolt, hejh fűzfa sípot fújva,
Hogy lovagolt, szilaj nádparipán…

Azóta, hajh, a kis lak összeomlék,
Vályog falából nincs egy darab ép,
De minden itt felőle élő emlék,
Az ő hirében nincsen omladék.
S épülne bár a kiskunyhó helyére
Magas tornyokkal büszke palota:
Amily magasra dicse ér, - nem érne,
Higyjétek el, nem érne az oda!

S viszont ha mind, mi itt körül fennáll ma,
Ház, utcza, város, mind omolna el
S eltünne mindez, mint egy reggel álma,
S népről, mely itt élt, ne maradja jel,
Idő, vihar ha mindent elsöpörne:
Az ő népét, azt el nem söprené,
A romok közül az megint kitörne,
Büszkén, mikép a pálma ég felé!

Mert mig e róna,melyet úgy imádott,
Nyilt arczulattal az egekre néz,
És kőkebelén ringat délibábot:
Az ő emléke itt el nem enyész.
Rengő kalász, kövér fű, évről-évre
Zöld koszorújába fonja itt, e helyt
S halk suttogással áldást mond nevére
A Kis-Kunság,m it úgy megénekelt!

Amig lesz egy rög, - és hol nincs ilyen hajh! –
Amelyre honvéd vére csorga le,
S lesz egy keresztke, fejfa, vagy egy zöld galy,
Jelölni hiveinek sirját vele;
Míg áll Segesvár gyászemlékű tére,
Ahol kettétört a kard és a lant:
Fölzúg a „Talpra magyar” s az „Előre”,
A vész hárfáján, szellemkéz alatt.

S míg egy magyar lesz, s hangzik egy magyar szó
S szerelmes lányka magyarul dalol,
Míg egy magyar sziv fölriad, viharzó
Nagy elszánással a nyomás alól;
Míg nyerve nem lesz a világ-szabadság,
S küzd egy magyar, hol érte küzdni kell,
S lesznek kik jelszavát fennharsogtassák:
- Petőfit addig nem felejtik el!

(* „Eljár” mondják, a gyermek mikor járni kezd.)

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása