Meghalt DEÁK!
leszállt hazánk egének
Ismét egy elsőrendü
csillaga.
Azok közül – kik
vész ölén levének
Nagyok, csak
KOSSUTH fényli már maga.
SZÉCHENYI-t
honfifájdalom töré meg,
KOSSUTH honában nem
maradhata.
DEÁK – KOSSUTH-tól
útban eltérőleg –
Köztünk maradt
jogot s hazát védőnek.
Bölcs volt DEÁK! ő
hozzá föl nem ére
A bárd. A vész elöl
magányba tért.
Bölcsen tevé. Halál
lett volna bére
- Mint annyi
nagynak – honszerelmeért.
Nem táboromnak volt
ő nagy vezére,
Más férfit
üdvözöltem mint vezért...
A párt – mit ő
teremtett – szemben álla
Velem, mégis levert
dicsőnk halála.
Uj korszak az, mit
fénylő szellemével
Tán századokra
hatva alkotott.
A gyászos éjt a
honról ő veré el
Teremtve uj – nem
ismert közjogot.
Ő szentelé föl tiszta
jellemével
A megnyitott
alkotmánytemplomot,
S bár oszlopokban
van hiány: idővel
Pótohatók több
ésszel mint erővel.
Főczélja volt:
kivivni a hazának
A szebb, dicsőbb és
boldogabb jövőt.
Megvédni a trónt a
magyar királynak –
Első magyarrá tenni
ujra őt.
Végét szakasztva a
sötét viszálynak
Egyitni nemzetet s
királyi főt.
Nagy czélja ez volt
– a Nagy ezt elérte,
Királya és a nemzet
áldja érte.
A szent szabadság
gyászba van borulva
E hű vitézért, a ki
sírba szállt.
A honfiaknak könye
érte hull ma
A fájdalomnak
gyászoltárinál.
A nagy talentum
eltünt, néma hulla
Az, a mit itt hagy
a rideg halál...
S mert nagy
halottja van magyar hazánknak:
A pártok is
lefegyverezve állnak.
Polgárerénye füzte homlokára
A hozzá illő fényes koronát.
Honának élt, de érte mit se vára,
Önzést nem ismert... igy volt csak DEÁK!
Jellemerőben nem volt nagyobb nála
A jog szent lelke őt hatolta át...
S mit ily nagyoknak a király sem adhat:
Az öntudatban nyert DEÁK jutalmat.
A fény – bármint kerülte – fölkereste,
S e fény saját lelkéből áradott.
Megrenditette nemzetét eleste,
Gyászoljuk a leáldozott napot,
Mely már sír-éjbe szállt: babért a testre
Két nemzet és királyi pár adott...
Királyi hölgynek ajka nyilt imára
Ő érte – könyet
ejtve hült porára.
Fénylőbb azóta a
király fejéke,
Mert drága gyöngyül
ott e köny ragyog,
Pecsét ez arra,
hogy való a béke,
Mit ránk DEÁK nagy
szelleme hagyott.
Viszálytüzet – mi
egykor dulva ége –
Csak ily királyi
könycsepp olthatott...
A trón alapja lett
vele szilárdabb
S most már zudulhat
arra vész – nem árthat.
Nagy volt DEÁK!
hatalmas szellemével
Emelt magának
emlékoszlopot.
A Fáma szárnyra
kelt méltó hirével,
Klió nevének
szentelt egy lapot.
Igaz magyar volt
Kátó jellemével,
Arisztidünk
volt,meg nem halhatott...
Örökre él Ő! mert
nagyok jutalma,
Hogy nem fog rajtok
a halál hatalma.
Nagy volt DEÁK-unk!
tiszta jellemének
Elismeréssel
áldozott a hon.
Nagy szellemével Ő
volt a szövétnek,
Mikor bolyongtunk
pusztaságokon.
Fénylő sugári most
már nem vezérlnek,
De tört az út, s mi
járhatunk azon.
Nábó hegyén bár
elmaradt: beérünk
Kánánba, mert van
Józsuánk – vezérünk.
**
Lezárva már a nagy
halottnak sírja,
S im messze földről
egy kupressz-levél
Elkésve jön. Nagy
honfilélek irja
Kiséretét a multnak
fényinél.
KOSSUTH lánglelke
az, mely igy le birja
Rajzolni azt, mi
milliókban él...
Ez a kupressz DEÁK
legszebb jutalma,
Ki ily babért nyer:
él az, nincs meghalva!
Forrás: Deák-album
– Emlékkönyv – Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda
Budapest, 1876.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése