2018. máj. 24.

Németh László: Drága jó nyolcadik (Töredék)




Egy-két héttel a nyolcadikosok évzárója előtt kezdődött.

Kovács rosszkedvűen jött meg a városból. A reggeli, balul sikerült óra egész délelőtt ott motozott benne. A fiatal igazgató, aki úgy bánt vele, mint mesterével, megkérte, bejöhetne-e hozzá, most az ismétlések alatt, egy órára. Ő meg szerette volna mutatni neki, hogy az a módszer, amelyről annyit beszéltek (A történelem és a magyar irodalom összeolvasztása, a magyar politika és szellem történetének, mint a világtörténet helyi változatának a tanítása) mennyi előnnyel jár. A lányok azonban cserbenhagyták; az ellenkezőjét bizonyították, mint amit bizonyítani kívánt... Igaz, hogy talán túlságosan nagyot is markolt... A tárgy: a 48-as mozgalmak utáni csalódás, a romantika bírálata lett volna – Európában és idehaza. Ebben a tételben ő olyan távoleső jelenségeket fogott össze, mint a londoni világkiállítás, Flaubert regényei, Bismarck politikája, az utópista szocializmus tudományossá válása, Kemény Zsigmond röpiratai, a magyar kútfőkiadványok. A lányok nem nézték át a jegyzeteiket s ímmel-ámmal kérődztek föl – s akkor is összekeverték a dolgokat. A nagyobb hibát persze ő követte el. Amikor látta, hogy nem remekelt velük, ingerült lett, s ahelyett, hogy a tudatlanságuk fölött átsiklott volna (az egyik lány, Ica, a krími háború évét sem tudta), makacsul megállt fölötte s keserű tárgyilagossággal mind nagyobb tudatlanságkoloncokat húzott ki belőlük. A lányok nem szokták meg, hogy megharagudjék rájuk, ez a tárgyilagossággal leplezett ingerültség meg egyenesen vérfagylaló volt – úgyhogy már a legegyszerűbb kérdésekre sem mertek jelentkezni, egymás háta mögé bújtak, végül is Tóth Etelnek, az osztály agyának kellett nekicihelődnie, aki mint valami anyaagy ült az utolsó padban, a többi csirkeagy közt s csak ha azok kifogytak a tudományból, akkor látta jónak két oldalt lógó lósörényét s nagy szemüvegét a görnyedt némaságból felemelni; most azonban még ő is elvesztette lába alól a talajt, a kettejük párbeszédében – mert az óra azzá vált lassan -, az ő bedagadt torka s izgatottan remegő hangja, mint valami fizikai készülék jelezte a drámai percek feszültségét.

Ez a kudarc (amelyest az igazgató iparkodott észre nem venni) a következő óra alatt – a hetedikes magyaron is tovább dolgozott benne. Pedig ennek az órának az anyaga, a magyar felvilágosodás gyökerei különösen a szívéhez nőtt, s otthon, míg az órára a vázlatát készítette, némi elégtétellel állapította meg, hogy nincs az az egyetemi hallgató, akinek e tárgyról olyan tiszta képe volna, mint z ő tanítványainak. De bár a tárgy is szép volt, a tavaszi naphoz képest az osztály is iparkodott (sokkal több éles eszű lány volt itt, mint a nyolcadikban), az előző óra ingerültségébe mély csüggedés vegyült; érezte, hogy a szája kérdéseket tesz fel – a füle valahol messze az agya előtt hallja a válaszokat -, de amíg Bod Péter Athénásából a megjelölt részt fölolvasta (a kollégium könyvtárában ez a ritka könyv is megvolt), szinte csodálkozott magán, honnét veszi az értelemnek megfelelő hangsúlyokat, amikor nem is figyel arra, amit olvas; csak azt a szégyenletes bizonyságot forgatja magában, hogy amit ő itt csinál, az teljesen haszontalan.  Nem szokta sajnálni magát. Sőt rendesen azt iparkodott bebizonyítani, hogy hiába kergették el őt az egyetemről, őt tehetséges, új, érdekes műhelyt tud csinálni. Ha szűkebb szakja, az újkori tudománytörténet helyett az egész világ- és magyar történetet kell tanítania, ő ezzel a megnőtt anyaggal úgy foglalkozik, mint könyvtáros évei alatt a szakjával, s ha egyetemi hallgatók helyett tizenöt-tizennyolc éves lányokat kell tanítania – ő ezekben ébreszti föl az érdeklődést, fogékonyságot, amely a helyét elfoglaló professzorok növendékeiben csak eltompulhat. Most azonban úgy érezte, hogy mindez csak önáltatás. A diákban, főként a lánydiákban, persze sok az alkalmazkodás, az érdeklődést, sőt az értést is meg tudják játszani, közben talán még imponálnak is maguknak -, azonban az ő világa s ezeknek a derekuk nyújtogató, nyakuk illegető lánykáknak a kobakja közt áthághatatlan űr van, amelyekbe hiába szórja napi három-négy órán át a szavakat...

Tizenegytől nem volt több órája, fölment a kollégium könyvtárába. Útközben, a mellékutcán többen is ráköszöntek: „Szervusz, Bandi bácsi!...” ugrott neki az egyik kollégiumi tanár. „Tiszteletem, Bandi bácsi!” Ez egy vele egykorú, ha nem idősebb ember volt; a mellékutca úttestén köszönt rá, ahogy a háza előtt álldogálva meglátta. Úgy emlékezett, hogy valamelyik fiútanítványának az apja (amíg a leánygimnázium a kollégiumból ki nem vált, ott is tanított), tán valami állatorvos. Máskor csendesen viszonozta ezeket a „bácsizó” üdvözléseket. Úgy érezte, valami kényelmes s nem is ellenszenves álruha ez a „bácsisága”. Hisz itt a városban is bizonyára sokan voltak, főként a városháza táján, akik csak azt tudták róla, hogy a forradalom alatt egyetemi tanárságot vállalt s a fehér időkben nyugdíjazták. Ezek meg is rótták érte az egyházat, hogy mint óraadót „az ifjúság megrontására” alkalmazta. Ez, hogy ma a fél város „bácsija” lett (amelyet az egyik fiúcsoport kezdett el, akiknek valahogy enyhébben minősítette a bűnét), csökkentette az ártalmasságát -, ej, hisz csak egy bácsi ez, belekeveredett, mint afféle világra vak tudós, de nem árt az senkinek. Most ez a lépten-nyomon, nagy jóakarattal képébe harsogott bácsisága is bosszantotta. A maga gyávasága, sunyítása ingerelte benne. Hogy is engedhette meg, hogy negyvenöt éves korában a fél város bácsija legyen! Amikor idekerült, az akkori nyolcadikban volt néhány kiváló diák, akikkel valami szakkörfélét csinált, arra akarta rákapatni őket, hogy eredetiben olvassanak történeti emlékeket. A körnek nem sok haszna eredt, ezen a bácsin kívül; ők kaptak rá, mint a bizalmas viszonyukkal szerzett jogra, a bácsira. A bácsit azután Tóth Etel, aki abba a körbe is bekéredzett, elterjesztette a nyolcadikban; onnét aztán tovább folyt, szigeteket hagyva (a hetedik tanár urazta) más osztályokba, a fiatalabb tanárok közé, a szülőkön át a városba. Most itt megy ebben az idegen városban, amelyhez azon kívül, hogy néhány olvasója van a tanári karban, semmi köze s érzi, ahogy a mosolygó arc, a kelleténél jobban megereszkedő csigolyás hát, még a fölhajtott gallérú tavaszi kabátja is, mint szégyenletes lapítás, mind ehhez a kedélyes „Bandi bácsihoz” igyekszik idomulni.


A kollégiumban a könyvtár zárva volt; a könyvtáros nem hagyta ott, megbeszélés szerint a portán a kulcsot, meg kellett várnia, amíg lekerül az órájáról. Máskor mulattatta ennek az ős különc legénynek a féltékenysége, akinek egész élete a tanári könyvtár volt, de nem az, hogy megfelelően kiegészítse, minél több emberrel olvastassa, hanem hogy mint valami könyv-Harpagon az olvasni akaróktól megőrizze s egy-két bizalmas diákjával újra és újrarendezgesse. Szinte szórakozott a fájdalmán, amivel egy-egy nyaláb könyvet kicsit átengedett neki. Most azonban alig állta meg, hogy le ne torkollja a könyvek átvételekor, amikor célozgatni kezdett rá, hogy a tanári könyvtár példányait az ifjúságnak tovább adni nem szabad, ő egy gimnazista lánykánál is látott idevaló könyvet, az illető azt mondta, Bandi bácsi adja ki nekik, hogy az órán referáljanak belőle. „És ha véletlenül a háziasszonyom felemeli, amíg az iskolában vagyok?” vetette a szemét a lapokat szörnyű körülményességgel rendezgető tanárra. Még az új maszkjára sem tett megjegyzést, pedig az igazán rendkívüli volt. Torontáli kolléga, amikor ő idekerült, valami szakállbetegséget szedett össze, s aszerint, hogy milyen gyógyelméletet állított föl magában, hol hosszúra engedte a szakállt, hol félrövidre nyirkálta, vagy egészen leborotválta, olykor fehér paszta volt az egész képén, majd csomós,sárga göbök, s mint egy nő a kosztümjét, szinte elvárta, hogy az új kreációját észrevegyék és szóvá tegyék. A mostani átalakulás igazán feltűnő volt, valami lila oldattal volt az egész arca bekenve. Kovács azonban mintha észre sem vette volna, nem várta be a visszaadott könyvek személyazonosságát, átment az olvasóterembe, s kivett egy Macaulay-kötetet, amelyből egy részletet akart lefordítani. Ha egyedül volt, tett-vett a könyvtárban, mint a magáéban, ezt Torontáli is tudta, más jelenlétében azonban meg szokta kímélni a szemét attól a mozdulattól, amellyel egy idegen betolakodó az ő féltett polcai felé nyúl. Most azonban Torontáli növelte az elkeseredését. Micsoda emberek közt kell itt sínylődnie... Ennek a Torontálinak, mondják, egy vitrinje van otthon, teli meztelen szobrokkal; s mindennek pontosan meg van karikázva az alaprajza.

A hatalmas könyvtárteremben, mint rendesen, most sem volt senki. A polcok előtt az „asztalon” a kérdőívek nyalábja is ugyanúgy hevert, mint utoljára. Amikor lekerült ide, meglepetés volt neki ez a könyvtár. Ő legföljebb régi Bibliákat, Hungaricákat várt itt – tekintve, hogy az iskola kétszáz esztendős volt -, e úgy látszik, néhány szép, 18. századi könyvtár is ömlött belé, mert épp a felvilágosodás kori anyag rendkívül gazdag volt; az előző könyvtáros a század elejéig minden történeti kiadványt meghozatott, a külön kezelt Dányi-gyűjteményben (a város katonai, tiszti orvosa volt) a bonctani atlaszok, orvostörténeti művek mellett ott voltak Ibsenig és Tolsztojig a klasszikusok. Ez a könyvtár tette lehetővé, hogy a történelmet (akár az ókorit osztották rá, akár az újkorit, az ipari forradalomtól) mindig egykori szemelvényekkel oktassa. S ezeknek a szemelvényeknek a gyűjteményéből, amelyeket maga fordított le, alakult ki az a „történelmi olvasókönyv”, amely kélt év után olyan stádiumban volt, hogy egy barátjával, aki hasonló okból, mint ő, egy kiadóhoz került lektornak, már a megjelenéséről levelezgettek. Ez az olvasókönyv lett volna az ő bombája, amit a kollégái közé vet, akik most az új restaurációs kor történelemszemléletét, fabrikálják friss katedráikon. Voltaképpen egy világtörténet: de maguk a hősök mondják el, ők tiltakoznak új magyarországi tolmácsaik ellen, ő egy-egy rövid arcképben – ahogyan az órákon megszokta -, mint rendező a színre küldi őket. Ezt aratták azzal, hogy kirugdosták őt a maguk szakemberi „cirkulusából”. Más belepusztult volna ebbe a vidéki középiskolai óraadásba; ú azonban itt lett igazán világtörténésszé. Máskor a másnapi óra örömén túl  megtorlásnak ez a halvány előérzete is ott bizsergett munkájában. Most ezt a dacot, büszkeséget is nevetségesnek érezte. Csak áltatja magát az olvasókönyvével. Először is nem adják ki, de ha még ki is adják, mit jelent az? Hogy beült a történelem népszerűsítőinek falkájába. Hogy megvetette nemrég a legjobbakat is közülük. Az ellenzékisége? Történelmet fog szállítani bizonyos világnézetű olvasóknak. De még ott sem veheti fel a versenyt a fürge kompilatorokkal, akik a legfrissebb külföldi munkákból szabják össze a magukét. Őt megeszik ennek a kollégiumi könyvtárnak kapcsos énekeskönyvei. Ha soká itt marad, olyan bogaras ember lesz, mint Torontáli. Hisz ő is Eötvös-kollégistaként tanult. A pesti könyvtár különszobája jelent meg előtte, a kékköpenyes, ősz hajú Sándor bácsi, aki több mint tíz éven át hordta elé – percek alatt – a könyvstószokat. S amit megkívánt, csak be kellett írnia a kívánságkönyvbe. Egyre türelmetlenebbül rakta át magyarba Teleki Józsefnek, Rousseau barátjának a francia mondatait, a körülötte tipegő könyvtárosra sandítva a amikor az végre odajött hozzá s megkérdezte, hogy te még soká maradsz, kérlek, összecsapta a könyvet s azt mondta: „Nem, átmegyek az egyházi pénztárba, fölveszem az óraadói díjamat...”

A fizetés vagy inkább óraadói díj nevetségesen csekély volt;a pénzromlás miatt a fizetések úgy is egyre jobban zsugorodtak s az egyházi pénztár a kis reparációkat is, amit az állami óraadók kaptak, egy hónap késéssel vette tudomásul. Amikor eljött Pestről, a nyugdíját átengedte a családjának (három embernek persze az is semmi volt; a felesége némi szemrehányással adta tudomására, hogy vállalt alkalmi állását). Ő az óraadói díjából jött ki, sőt eleinte, amíg több volt, abból is küldött haza. Ezt a nagy pénztelenséget nem érezte megalázónak. Sőt, mintha most élhetett volna először a maga természete szerint. Az, hogy ki hogyan költ, biológiai sajátsága az embernek, miként a madaraknak, hogy hogyan tollasodnak, marakodnak. Néki a büszkeségéből következett, hogy a javakat, amiket keresett, átengedje másoknak. A családja közepette is, úgy érezte, szerzetesként él. Most erről a szerzetességről elvedlett, ami idegen volt tőle. Le az egész házassága, mert hiszen, ha törvényesen nem is váltak még el, már több mint egy éve nem volt odahaza. Nem bírta ki a viszonyuk az ő lebukását, elnyomorodását. Ezen a vidéki óraadóságon sem azért kapott talán, mert azt hitte, hogy pénzhez juthat, hanem, hogy abból a férji megalázó helyzetéből kiszabaduljon végre. Múlt hónap elején még nevetett a pénztárban kapott szánalmas összegen. A szállásáért, hátul a Bercsényi utcai ház végében, csak elég lesz! Kosztot meg kap az internátusban. Most azonban a teste puszta fenntartása is nagyobb gondnak látszott; a szállásadónője többször célzott rá, hogy a nővére, özvegy papné, akin valami furcsa idegbetegség jelentkezik, oda akar költözni hozzá. A családjának a sorsa meg egyenest szégyenként égette. Ő itt passziózik, kis libákat töm, néhány garasért a bögyüknek megfelelő kukoricával s azalatt a feleségének valami devalvációs pénzbankban kell magas kamattal becsapott kisemberek betétkönyveit írni, hogy a fiát meg a lányát el tudja tartani!

Amikor a nagykapuban a kulcsot megfordította s a téglajárdán, a telek végében levő hátsó ház fele megindult, a szállásadónője kikukkantott az ajtón, s a fejkendője csücske egy pillanatra ott volt a kis tornác oszlopa mellett. Már vár! Biztos a lakásról akar beszélni megint. Tán levelet kapott a húgától, gondolta bosszúsan. S bár az öregasszony csakugyan ott téblábolt a kis előszobában, s tartásán s futólag fölmért mosolyán a küzdelmet érezte,amely az albérlő látását szokta megelőzni nála, sőt néhány lépést még utána jött, ő a „kezitcsókolom” után elszántan tovább ment, át a háziasszony zsúfolt ebédlőjén a maga szobácskájába, legföljebb az ajtaját nem húzta egészen be, nehogy ha tovább nyomul a nyomába, olyan színe legyen, mintha becsapta volna az orra előtt. Ahogy belépett, tisztaság fogadta, amelyet a kis szoba örök homályában inkább mint illatot s nem csillogást lehetett érzékelni (a háziasszonya mániákusa volt a tisztaságnak s ő kis seprűt tartott a szekrényben, amivel a morzsákat összegyűjtötte), de azon kívül mást is; úgy hogy azonnal körüljártatta a szemét a két év óta kiismert tárgyakon, amelyek közt akár vakon is el tudott volna igazodni. S csakugyan az ágy és a dívány közt az asztalkán, ahol a vizes korsója szokott állni, most egy nagyobb, sötétebb, bizonytalanabb folt foglalta el a levegőt; igen – virág, a háziasszony vázája, benne egy óriási orgonacsokor. Hát ez mi? – lépett vissza az ajtóhoz, olyan meghökkenéssel a hangjában, mintha idegen embert talált volna az odújában, minta a beteg papné a távollétében már be is költözött volna a szobájába.

Nem kellett messzire mennie, a háziasszony már ott állt az ajtó előtt, nyilván számított a meglepetésre s leste a vonását. Az a mosoly, amelyest az albérlője bejövőben nem akart sem tudomásul venni, sem elemezni, nyilván már ennek a mostaninak volt az előlege, amelyben nyoma sem volt a kellemetlen közlendő kínosságnak; a magános öregasszony mulatsága volt csak benne, akinek valami rég elszokott asszonyi csínytevésben szabad részt vennie. Az iskolából voltak itt, ők hozták – mondta finom bőrű ovális arcából a nagy fehér fogát kivillantva. S hogy albérlője még mindig tanácstalanul, csaknem ijedten nézett rá, részletesebben kezdte magyarázni: Három kislány volt. De nagyon féltek. Elöl hallották meg csöngetésüket, mert a csöngőt alig merték meghúzni. (A háziasszony egy kicsit nagyothallott.) Hogy én előre mentem, kettő még akkor jött elő, amikor becsöngettek, a szomszéd kapualjba bújtak: csak aki a csokrot tartotta, az maradt ott – épp azt tudakolta, hogy nem tudják, a tanár úr itthon van-e. Azt mondták, nagyon tetszett haragudni rájuk, húzta szélesebbre a mosolyát, mint aki valami olyan új fényben látta meg az ő magános, olvasó lakóját, amitől ez az ő szemében is érdekesebbé vált. – Ó, a zsiványok, mondta Kovács, az egész délelőtti bosszúsága, meg a háziasszonya mosolyából ránéző jelenet közt ingadozva. Azt hiszik, ezzel jóvátennék a haszontalanságukat. Be is jöttek? – kérdezte aztán még odavetőleg -, nyilván, hogy a szokatlan jelenetet tovább folytatni tudja. Még sohasem fordult elő, hogy őneki valaki virágot mert volna hozni, az odújába tolakodni. Igen, aztán, hogy meghallották, hogy a tanár úr nincs itthon, egy kicsit nekibátorodtak. Hogy nem láthatnák-e ők is, hová teszem a virágot. Ők kérték, hogy oda tegyem a kis asztalra. S közben mindent kérdeztek a tanár úrról – tette hozzá, mint aki cinkos a betolakodó merész nőkkel – de ha a lakója kérdez, kész ki is szolgáltatni. Az azonban csak nevetett, legyintett egyest a kezével és bement a szobájába.

Egy pár percig tartotta a haragot a csokorral is. A tavaszi kabátját akasztotta föl, a frissen hozott könyveit a helyükre rakta. (A háziasszonyának a rendje őrá is átragadt; a szekrényében vakon is megtalálta volna a gyógyszert, a stoppolófát... ez a rend, úgy érezte, illik a szerzetes életmódjához.) Aztán az ablakhoz állt oda s a rügyező lugast nézte a csipkefüggöny mintáin át, csak aztán ment vissza az orgonacsokorhoz. Szép, dupla orgona volt, csaknem bíborárnyalatú. Honnan tettek szert rá ilyen hamarjában? S hogy jöttek el az iskolából? (Az ébresztő órára nézett az éjjeli szekrényen.) Hisz még egy óra sincs! Biztos a Rózsa néni, az osztályfőnökük engedte el őket. Az büszke rá, hogy ő barátnője a lányoknak. Benne van az efféle összeesküvésekben. Elképzelte, ahogy a tanári szoba ajtaján bekopognak. „Rózsa nénit kérjük! Jaj, Rózsa néni kérem, de igazán ne tessék haragudni!” S ahogy elképzelte, kicsit ellágyult az arca, s akaratlanul is felkapta s beengedett valamit magába a megvesztegető csokorból. Ahogy fölé hajolt, akkor vette észre, hogy valami írás is van a virággallyak közt. Egy kis névjegyboríték, benne egy irkalap. „Ni, a kis ártatlanok! – még leveleznek is velem” – gondolta, s az ajtó felé fülelve, hogy a háziasszony nem érheti-e rajta, az ablakhoz lépett s kibontotta az összehajtogatott irkalapot. „Drága jó Bandi bácsi! Ne tessék haragudni, hogy nem tudtunk úgy, ahogy Bandi bácsi szerette volna. De nagyon megijedtünk, amikor láttuk, hogy Bandi bácsi haragszik ránk. Megszoktuk, hogy mindig mosolyogni tetszik s olyan elnéző a mi tudatlanságunk iránt. Mi tudjuk, hogy buták vagyunk. De arra kérjük, hogy ne azt tessék nézni, hanem, hogy nagyon szeretjük Bandi bácsit. Mert különben nagyon szomorúak leszünk. A VIII. osztály.”

Azonnal megismerte az írást, hisz két éve javította a dolgozataikat s összesen huszonketten voltak. Éva írása meg épp ott volt a szemében. Újvárosi lány volt, ha nem is tartozott a legjobb diákok közé, dolgozataiban ott volt valami abból a „bennszülött kedvességből”, amit a belvárosi, betelepedett tisztviselőcsaládok éles eszű lányaiban hiába keresett. Ugyanezek a világos, nefelejcsszemű betűk írták az emlékezetes dolgozatot is, amelynek a felolvasása után még negyedóra múlván is föl-fölhangzott egy-egy döcögő nevetés az osztály mélyeiből. A tárgy: egy fiatalember beszámoló levele az 1830-as országgyűlésről. S Éva olyan kedvesen számolt be a karzatról látott nagyemberekről, Széchenyiről, Kölcseyről, Wesselényiről, hogy felolvasta az osztályban. „Kedves Sándorom! – kezdte volna a felolvasást, de abban a pillanatban az egész osztály kacagó száj lett, a szép, egészséges metszőfogak mind előjöttek a fényes szájszélek mögül. Ő egy pillanatig meghökkenve nézett szét a kicsiny osztályban (az övék volt a legkisebb osztályterem). De aztán eszébe jutott: kivel látta ő ezt az Évát a Népkert tájékán sétálni. Ő is tanította tavaly – egyike a legrosszabb tanulóknak, de nagy futballista. Az, hogy Csányi Éva írta a levelet, enyhítette a megszólításban a bizalmaskodást. Már nemcsak Bandi bácsi, de drága jó Bandi bácsi is. Ez a „drága jó” azonban nem arcátlanság volt, hanem Csányi Éva stílusa, ott volt a kényelmes üléseiben, a barátságosan kiemelt kék szemében, abban az ártatlan közelségben, amelyről a „bennszülötteket”, még ha nem is voltak afféle sötét szemű besenyő lányok, mint Tóth Etel vagy Maros Juszti, rögtön megismerte. Elképzelte a jelenetet, ahogy az első pad szélén az ablaknál négy-öten összebújnak. Éva ül s a többiek oldalról vagy a hátsó padból hajolnak a kitépett irkalap fölé. Az, hogy „Mert különben nagyon szomorúak leszünk” utólag volt betoldva. Hátulról kiálthatta valaki: - s egy pillanatig a gömbölyű Meszlényi Ica nagy fényes szemét látta, amint odakiáltja.

A papírt odadobta az asztalra, magának is bizonyítani akarta, hogy el is intézte, mint afféle diákcsacsiságot. Az előbbi bosszúságát kereste. „Igen, végül is kénytelen lesz elfogadni az igazgatója meghívását, hogy költözzék oda az üres szobájukba.” De – hogy a szobában végigcsapó orgona szaga tette-e – újra és újra felmerült benne a levelet fogalmazó kis csoport. Elve volt, hogy órán kívül nem beszélt egyetlen diákjával sem. Nemcsak mert a politikai helyzete kényes volt, egy-egy kettesben tett megjegyzés jobban eltorzulhatott, amíg az újságírók fülébe került, hanem mert elve volt, hogy csak az atmoszféra nevel igazán; a közvetlen nevelői beavatkozások inkább csak ártanak. Ő az órákból igyekezett egy szép üvegharangot csinálni – az anyag tisztább, sűrűbb levegőjében a tanítványaival együtt lélegzeni s nem a maga egyéniségét rájuk oktrojálni. Ahogy ő mondani szokta: didaktika és pedagógia közt nem ismert különbséget. Így arra sem adott alkalmat a diákjainak, hogy a véleményüket róla – a szemük sugárzásán kívül mással is elmondják neki. Tóth Etel, aki néhány beszélgetést kierőszakolt vele, megpróbált erről is beszélni, de ő lehurrogta. Azt tudta, hogy szeretik, a tanárok is mondták, de hogy hogyan, azon nem gondolkozott. Megszoktuk, hogy mindig mosolyogni tetszik. A nyolcadikosok levelében ez lepte meg legjobban. Hát ezek olyan mosolygós bácsinak tartják őt? Ő sosem vette észre, hogy óra közben mosolyog. Legföljebb, ha a tudatlanságukon csúfolódott. Néha egy kicsit utálatosnak is érezte magát iróniája miatt. De hogy ő mindig mosolyogna... Vissza próbálta idézni azt a mondatot, arckifejezést, amivel a beírás után a katedráról lelépett közébük. Igen, egy kicsit elernyedt tán az arca, most merülnek el az anyagba. S hogy olyan elnéző a tudatlanságuk iránt. Hát igen, nem szólított a táblához, nem rótt, nem buktatott. De ez gőg volt, mint ahogy nem is szólt rá senkire, legföljebb ránézett, hogy az ő óráján így is csendesnek kell lenni. De voltaképp igen sokat követelt tőlük, nemigen tudnak másnál sem többet, mint nála egy-egy tanuló. Néha szánta is őket, amint gyenge úszóként, a tempót kapkodva, az ő szembeömlő bőségében erőlködnek. Ezt a kicsit ironikus részvétet, ami nem is annyira nekik szólt, mint az emberi elmének, ezt érzik ők elnézésnek?

Másnap, mielőtt az osztályba belépett, eszébe jutott az előző napi orgonacsokor s a levél. Ej, hiszen egy-két hét múlva kikerülnek innét, megtiszteltetés lesz, ha elnyájaskodnak a kitanított, kopott tanárokkal. De azért „tanári” iróniájával akarta az ügyet lezárni. Az osztály mély csöndben várta, mielőbb benyitott, szinte gyanakodott, itt vannak-e a teremben. Várják a betyárok, hogy mit szólok – gondolta, amíg az osztálykönyvvel a kezében, rájuk se pillantva, fölment a katedrára. Ahogy letette a könyvet (az óra végén szokott beírni) s végigpillantott rajtuk, a szorongás s a kitörni készülő mulatság pillantott vissza rá. Az egyik szemben ez volt több, a másikban amaz. Pap Amál az első padban csaknem komoran nézte őt, Ica éppen csak a szájával nem nevetett, különben mindene sugárzott a kibuggyanni kész nevetéstől. Tóth Etel a kétoldalt lelógó sörénye körül zavarkásan szivárványló pápaszemmel hunyorított föl rája. Fodor, a sápadt szeplős Fodor Juliska, aki az igénytelensége miatt kicsit az osztály peremén élt, úgy nézte ezt is, mint a törzsökös tagok játékát, de azért az ő szomorú arcán is fancsalgott egy kis mulatság. Csányi Éva, a szerző, lesütött fejjel ült, mint aki tudja, hogy főbűnös, de játszik is a bűntudatával s behúzta a vállát s elpirult, mintha Kovács csak őt nézte volna. Ő, amíg az ismerős természeteken a különféleképp megtört érzéssel szinte az osztály arcával farkasszemet nézett, nagyon nehezen tudta az eltökélt fölényét megtartani. „Drága jó nyolcadik osztály...” kezdte, mert azt már a folyosón eltökélte, hogy ilyesformán fogja őket a megszólítás illetlenségére figyelmeztetni. De abban a percben már látta is, hogy elvesztette a csatát. Az osztály nem a neheztelést látta, hanem a csíny sikerét. S az arcokon megnőtt az arány a készülő mulatság javára. Icából kicsordult a nevetés, Juszti profilján az a különös mosoly omlott el, amelyet mintha valami csendes órán telepítettek volna ide, Csányi Éva fölemelte pirulásból a fejét s cinkosan nézte őt a kék szemével. S ő, néha már nemcsak a ránéző lányszemekből, a maga hangjából is ezt a cinkosságot érezve, mondta volna szigorúan: „Én nem azért haragszom, mert maguk nem tudtak úgy, ahogy szerettem volna, hanem mert bele sem néztek a füzetjeikbe.” De érezte, hogy a hangja, arckifejezése nem felel meg ennek a szigornak. Olyan fancsalin mosolygó lett, mint szegény anyjáé volt, a keserű, idegbeteg asszonyé, ha valaki a jókedvével, léhaságával leszedte őt a lábáról.

Az óra ezután nagyon szép hangulatban folyt le. A lányok becsületkérdést csináltak belőle, hogy elkészüljenek; csupa jelentkező kar volt az egész szoba. Tóth Etel mozgósította lomhaságát, de még a butus, babafejű Kurucz Bözse is igyekezett, hogy a tanár kedvére szóljon. Az anyag is hálásabb volt, mint az előző órai. Arról volt szó, hogy szerveződtek meg a magyar szellemi élet új gócai a 49-es szerencsétlenség után. A lányok már ismerték a gyöngéjét: tudták, hogy a „kis szigetek”, amiken mint a megmaradt szigetekből a sérült bőr úgy kezd megújulni a magyar szellemiség, ez az, amikről ő a legszebben tud beszélni. S csak célozni kellett rá, rögtön a régi szigeteket említette, a 19. századi Erdélyben a református, evangélikus kollégiumokat, aztán az 1795 utániakat. Ahogy az óra kristályharangja tökéletesen kialakult fölöttük, már-már úgy érezte, hogy ezek a lányok azt is tudják, mért olyan kedvesek neki ezek a hajdani szigetek, hogy amíg a nagykőrösi tanári kar kiválóságának, Arany János bajusza levágásának történetét mondják el, voltaképp őrá gondolnak, az ő lelkét érzik, aki a 49-es katasztrófa után ő köztük próbálja magyar pókként a szétszakadt hálóját újraszőni.

Némi meghatottsággal ment ki az óráról. Úgy érezte, hogy az élet nemcsak művekből, munkából, hanem kapcsolatokból is áll... S akármi lesz az ő történeti olvasókönyvének a sorsa, a magyar felvilágosodás munkái mellett valami mást is nyert itt, ebben a vidéki városban; megismerte a tanítás gyönyörűségét – a tanárt és tanítványt összefűző halk szeretetet.

(Tiszatáj, 1979. 2. sz. 7-13. l.)
(Forrás: Látóhatár Bp., 1979. március, 101-114. l.)