Néptelen utcán halkan lépdelek,
senki sem hallja kongó léptemet.
Nem ülnek mellém, ha szépen kérem is,
magam maradtam a játszótéren is.
Magányos vagyok reggel, s délben is,
várom az estét, és néha félek is.
Sötétben fekszem színes ágyamon,
magamba fojtom minden bánatom.
Első a munka, én a második,
apám csak megy, hajt, és többről álmodik.
Anyám meg főz, mos, esténként
kivasal,
cseppet sem érdekli, énmellém ki hasal.
Jövök majd! – mondja, örökké hiteget.
Oh, bár csak jönnétek! Szeretlek titeket.
(Nagy Bandó András: Gyöngykaláris c. kötetből,
Szamárfül Kiadó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése