Dereng az ég, fáradt
homály bolyong
A fák között s az alvó
bokrokon.
Utolsót sír az erdei
kakas,
A hangja elhal messzi
partokon.
A csendes völgyben régi
erdőirtás,
Fölötte vén sas száll el
nesztelen,
De fönn, a hegygerincnek
büszke ormán
Már vadgalambpár búg
szerelmesen.
Az erdő mélyén
(megborzongva érzed)
Hajnal követje, kósza
szellő ébred
S kezétől illatot lehel
a rét;
Hangok, színek
születnek, pára hull
(Isten, de szép!) s a
könnyes lomb alul
Egy őz kinyújtja bámuló
fejét.
Forrás: Napkelet
1. köt. (1923.) 4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése