Szegény Sándor, szegény
Sándor!...
Istenitnek,
magasztalnak;
Bezzeg, bezzeg van most
becse,
Melyet irtál, minden
dalnak.
Melyet egykor kis
szobádban
Zengettél a föld
népének:
Fényes pompás
palotákban,
Harsog a dal, zeng az
ének.
A szerény kis lantot,
melyet
Ajándékoztak a múzsák,
Babérral a nép s
aranynyal
A tudósok koszorúzzák.
Nemzetednek, melynek
éltél,
Szive meg van hatva
mélyen;
Kárpátoktól Adriáig
Harsog e hang: Éljen,
éljen!
s midőn neved
tisztelettel
Emlegeti édes hazád,
Az éljenre nemcsak
Rajna, -
Albion is visszhangot
ád…
Szegény Sándor, szegény
Sándor!
Nem igy volt ez
hajdanában,
Midőn nekem
panaszkodtál,
Ott, abban a kis
szobában!
Szegény fiú, élsz-e még
te?
Mert nem látta senki
sirod;
Ha élsz: visszatartóztatni
Örömkönnyed most nem
birod.
Érzi-e mély szived e
szent
Örömet e föld lakában?
Vagy dicsőült lelked
érzi
Odafenn a jobb hazában!
Hol már elébb adott az
ég
Csillagokból
fénykoszorút,
Hogy, mely oda is
elkisért,
Elűzze a nehéz borút…
Akárhol légy,- itt a
földön,
Vagy lent karján a
halálnak.
S fent az égben: fáj
nekem, fáj,
Hogy szemeim
nem találnak.
Önző hideg korban élünk,
Oly kevés a tiszta
ember,
A beteg szív néma,
szótlan,
Panaszhangot adni sem
mer!
Költőt s embert egy
személyben
Tiszteltem én rég te
benned;
Sorsodon nem sirtál s
másén
Szemedben a könny
felengedt.
Úgy szeretném
föl-kitárni
Bánatát az én szivemnek,
Melylyel egyre vérzik a
mult,
S minden percze a
jelennek.
De szivembe mind
bezárom,a
Óh miért is ömleszszem
ki?
Csak kevés ki értené azt
Te kivüled, vagy tán
senki?...
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése