2018. máj. 30.

Lisznyai Kálmán (1823-1863): Petőfi Sándorhoz (Pest, május 9-én 1845.)




Lelkemadta teremtette
Kunfia!
Verjen meg lángcsókjaimnak
Zápora.
Lánczra kötlek, ha szived el
Feledted:
Ölelésem legyen a láncz
Feletted,
Azokért az egészséges
Dalokért,
Mellyeket zengsz e beteg hon
Üdveért!
Sokan kértek hogy beszéljek
Felőled:
Ki vagy? mi vagy? s mi lehet még
Belőled?
S elmondtam, hogy már bakancsos
Is valál
S vitézkedél a szerelem
Harczinál.
Hol szép lány volt a tündérvár,
S ajkin át
Lőtted ajkad csókkal töltött
Pisztolyát
Míg a szived vérző sebet
Nem kapott,
S e sebből növesztél Cziprus
Lombokot.
Melly szent búdnak hervadatlan
Koszorú;
S lantod, most egy daltmennydörgő
Gyászború.
S így a vaksors közlegénye
Lől te és
Legélesebb kardod lőn a
Szenvedés!
Hogy rideg volt egy időre
Az apád,
A művészet szent szerelme
Volt a vád.
A szív legszebb szenvedélye
Nőtt beléd:
A szinészet tündérföldét
Míveléd.
S hogyha még a hivatásod
Érezed,
A szinészet angyalával
Fogj kezet!
Mert, barátom, a szinészet
És a lant,
Bűbájos két égi testvér
Itt alant.
S e két szellem egy kebelben
Összefér,
S mindkettőért dicsőség a
Pályabér.
Méltó társa valál Vahot
Imrének,
Az igazi magyar élet
Hivének.
Mert, ha talán ti rajtatok
Állana,
Még Jupiter is atillát
Hordana.
S a széles ég magyar divat-
Lap volna,
Mellyben honfidalt Szent Dávid
Dalolna.
Forró napsugár lenne a
Pennája,
A holdvilág tentatartó
S tintája.
Piros hajnal, és a betűk
Csillagok,
Hogy hazánknak üdvet irna
Általok!...
Barnává szövődött sorsod
Tengerén,
Élted egy kalandbélelte
Kis regény.
S igy tehát ha javasolnák
Még neked:
Hogy ne irj magadról annyi
Éneket:
A dalizlésben ne hallgass
Senkire:
Zengj szivednek eredeti
Kedvire. –
A poéta az istenek
Komája,
S egész ország szive hallgat
Reája.
Zengd tehát a népszabadság
Énekét,
Zengj szerelmet, mellyet a hölgy
Bája szül,
Itt az édes kínos élet
Üdvezül.
Szeresd hamvában is azt a
Kis leányt –
Ki miatt most szerelemnek
Gyásza bánt.
Búdaloddal repeszd meg a
Kék eget,
Hadd törjön át Etelkédhez
Szellemed,
S mert kevés ki élvehalva
Hűn szeret,
Hűn szeretni megtanithat
Éneked.
Zengd továbbá a nagy alföld
Síkjait,
A tősgyökös népéletnek
Titkait.
S legyen lantod egyszersmind kedv
Forrása,
S zengd, mi a magyar legősibb
Szokása,
S a borból, hogy meg ne ártson,
Mint igyék,
Mellyben a kedv lelkesitő
Lángja ég.
Úgy is sokszor hallottam azt
Beszélni,
Anakreon unokája
Petőfi.
Emlékszel-e, hogy barátok
Mint lettünk,
Megkondult a kedv harangja
Közöttünk.
Homlokodra ültetéd a
Szivedet,
Olly nyilt valál! s megöleltem
lelkedet.
S azóta még mindig tart ez
Ölelés.
S lőn közöttünk szenvedélyes
Kedvtelés.
S ha jött a bú s hánykódott a
Szív alatt:
Borral pirositád halvány
Ajkadat;
Tiz újjal furdalád borzas
Hajadat,
S jellemvonásod bélyegzé
Arczodat;
Egy perczben a legkomolyabb
Fájdalom,
S más perczben a legszilajabb
Vigalom.
S azt mondád: nincs jobb a nektár
Édinél,
Maga az öreg Isten is
Azzal él.
Igyál tehát! Csokonai
Ha élne,
Örömében veled lantot
Cserélne.
Lelkemucscse! Pegazusod
Telivér,
Csakhogy mindig szomjas, mindig
Inni kér,
És felőled úgy forog a
Hirkerek:
- Kancsó mellett csinálsz legszebb
Verseket.
Igy hát kelyheddel szünetlen
Készen állj:
Érdekében áll a honnak
Hogy igyál.
Szükség lesz víg dalaidra
Jövőre,
Egy világra szóló nagy
Menyegzőre.
Erdély lesz a szép menyasszony
S kebelén
Magyarország a hatalmas
Vőlegény!

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása