2018. máj. 18.

Lévay József (1825-1918): Nincs még oda…





Kitombolt már a csaták haragja,
Puha fészkét lomha béke rakja
S mint egy őszi, setét, zordon éjjel,
Lassu szárnyát ugy teriti széjjel. –

Rejtett sírban alusznak a hősek,
Helyt adván a más karján erősnek;
Ámde fenkölt szellemök sugára
Fényt derít a rémes éjszakára! –

Oszlik, oszlik… fölleg-e, vagy zápor?!
Dult mezőben oszlik a szép tábor…
Maga szólott a haragvó Isten:
S pörbe szállni még ki fogna itten!?

Bús köny omlik, keserü szó hallik,
A bucsúhang a szívig nyilallik,
S kinek kardján hír s dicsőség fénylett,
Tört reményű, bujdosó szegény lett. –

Elszéledtek. – Hű födelet kérve,
Két huszár egy kis faluba ére;
Éjjel jöttek sűrű rengetegből,
Elszakadt rész egy dicső seregből. –

Gyalog jöttek – nem volt paripájok.
Ócska ringyrongy került itt-ott rájok:
Köd boritsa, kémlő meg ne lássa,
Merre lészen jámborok futása! –

Faluszélen kicsi nádas hajlék,
Oda térnek; aztán nyugtot ad még,
Hű födele s elvonult környéke
Bujdosóknak biztos menedéke. –

Öreg gazda jó szívvel fogadja,
Emberségét mindenben mutatja;
Van barátság, s mely szivet vigasztal,
Nem sokára bort is lát az asztal.

Hallatára a gyanutlan szónak
Nyelve oldik a két bujdosónak,
S a mily sürün a telt kanna járja,
Akképen nő harcbeszédjök árja. –

S im, az álom addig szálldogált ott,
Hogy egyiknek a szemére szállott;
S hivta, kérte, édesgette, vonta,
Tiszta zsupból teritett alomra. –

Hű bajtársa és a gazda keten
Mulatoztak bajt s veszélyt feledten…
Csillogott a mécs szerény világa,
Mint füben a szentiván – bogárka. –

Ő pedig a szétteritett szalmán,
Átlépett az álom birodalmán
S nem gyalogolt, hanem gyorsan szálla,
Mert paripát adtak ott alája. –

Pej paripát, szép suhogó kardot,
S mindent nyert, mit földi jónak tartott. –
A mint járkál boldogan nyugodtan,
Távol egy kis házat lát meg ottan. –

Öreg ember lakott e kis házban,
Tündöklő arccal, de talpig gyászban, -
A huszár csak bément s szerte nézett
S elkezdte az öreg a beszédet:

„Érkezésed oh mi régen várom,
Édes fiam, szép magyar huszárom!
Légy itt velem, légy itt éjjel nappal,
Ajtóm előtt állva kivont karddal.” –

Szegény huszár megdöbbent a fénytől,
Vagy az égi átható beszédtől;
Szólni akart, hogy otthon mi történt; -
Nyilt az ajtó s elhallgatott önként. –

A kis házba egy idegen tére,
Valamelyik földi nép vezére,
Aranyrojtok lógnak itt-ott rajta,
Réz-sisakját jobb kezében tartja. –

„Én az Úr Istent keresném itten!”
’Jó helyen jársz, én vagyok az Isten.’
„Felségedtől egy tanácsot kérek.”
’Máskor jöhetsz, most reá nem érek.’ –

Jött azután eltörődött férfi,
A hatalmas pártfogását kérni…
Nem volt annak bajsza, sem szakála
S fegyverére támaszkodva álla. –

„Én az Úr Istent keresném itten!”
’Jó helyen jársz, én vagyok az Isten!’
„Felségedtől egy tanácsot kérek.”
’Máskor jöhetsz, most reá nem érek!’

És végre jött szép karcsu levente,
A ruhája cifra dolmány, mente…
Fejét vörös bársonykalpag nyomja,
Libeg-lobog fehér kolcsagtolla. –

Még nem is szólt, csupán szélyelnézett,
Az Úr immár kezdte a beszédet:
’Hozott Isten, bajnokom, vitézem!
Sorsodat rég gondolkozva nézem. –

„Nagy bajod van, jól tudom; de bizzál!”
Ki erősebb az én karjaimnál!?
„Vesd el az én sorsomat, nembánom;
Csak könyörülj gyászoló hazámon!”

- - A huszárban minden csöpp vér lángolt
Szeme előtt még a ház is táncolt…
Mosolyogna, de egyszersmind sirna,
Zabolázni magát alig birja. –

Félve várja, mit szól már az Isten,
Hogy a hazán ki s mikép segitsen…
„Nincs még oda!”… s a mint tovább várja,
Felriasztja ittas cimborája…

„Jaj neked – szól – s mindnyájunknak is jaj
Nem ért ennél bujdosót nagyobb baj;
Csak még addig hagytál volna békét
Míg meghallom a beszéde végét!!

Nincs még oda!... oh de mí, miképen?
Könyörül-e még ez árva népen?...
Bujdosásunk tán csak a sír utja!?
Tudnád… és most az Isten se tudja.” –

S elmondván, mit szinről szinre látott,
Valóságnak vette a nagy álmot…
A hazáért még utolsót ittak
S nincs még oda! azzal bujdokoltak!

Forrás: Gombostű. Szépirodalmi, társaséleti és divatközlöny. Első félévi folyam. Pest, január 29. 1862.