Kertünkben nem járok. Hársfák lombját a dombon
Nem söpri ruhám most.
Az ösvényt, az őszi álmost
Nem riogatja síró sietésem.
Fonnyasztó sóhajtás nem kísérőm nékem.
Hol bú les rám orvul
Megrebbent léptem fordul:
Másfelé hajlik szemlesütve orcám.
Nagy forró bánatból kikelek fehéren.
Szívemről lerázom
A könnyet. S gyakran fázom
Mert könnyű derű fedi csak a testem.
S azért, hogy utamon (mint más, én is) elestem
Nincsen csúf sebhely rajtam.
Balzsamos örömtől tisztul az ajkam,
Haragvó, féltő kíntól eltérít a szemérem.
Látod, mosolygok most is, békélt szóval mondom:
„Nem sírlak vissza, párom,
Sebhetlen szívvel mosolyogva várom
Hogy vándorlásod visszatérjen hozzám.”
S csak ha ölelve vállal megint vállad
És térdem megint játszóhelyed lenne,
És csókos kezed bátor meztelenre
Vetkezi gyáva szívem: - Majd akkor sírok nálad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése