2018. máj. 23.

Lakatos László (1882-1944): Albert




Ekkor eloltott a szobában minden lámpát. Két gyertyát gyújtott meg az íróasztalán, két gyertyát, mint halotthoz való és Albert ekkor már valóban halottnak is tudta magát. Még az egy óra, ami hátra van. Talán annyi sem. Még egyszer végigjártatta szemét a szobán, a fantasztikus hímzésű párnák, csupa utazási emlék, a régi faragású kis vasszekrény, képek, amelyek a félhomályban már alig látszottak, a hideg és sötét csillár, szőnyegek és kárpitok most mind mintha csak valami siralomházat díszítenének. Előtte az asztalon ezüsthátú kézi tükör, a foncsorozott üveglapon sárga és imbolygó kísértetként táncol a két gyertyaláng, közöttük arca, sárga, sima, hervadt arca. Most igazán olyan, mint a halotté, álla megnyúlt, orra megvékonyodott. Éppen hogy a szemét kellene lehunynia. Mit nem adna az életből, ha most a tükörben láthatná magát, fejét lehunyt szemmel a két gyertya közt...

Keserű ötletből felkacagott.

- Mit adhatnék az életemből?... Végtelenül sokat, egész negyedórát. Nekem az is rettentő sok, nekem, akinek mindössze négy negyedórám van hátra. És volt eddig negyven esztendőm.

Már feketébe öltözött. Újra a tükörbe nézett. Utoljára is abba néz, ő magára mosolyog, bal kezével integet magának, míg a jobb kéz felhúzza a ravaszt a kis szerszámon. Előtte a revolvert is. Már minden rendben van.

Újra a negyedórák jutottak eszébe. Mire is kell még négy fertályóra?... Igaz, el akar búcsúzni. Levelek, írás. Már nyúlt is a papír után, ami feketén volt beszegve, gyászkeretes. Önmagáért rendelte, még most életében. Legalább valaki, aki szívből érzi a miatta – tulajdon miatta – való gyász fontosságát. Írni...

És elvonultatta maga előtt mindazokat, akikhez teljes jogon szólhatott volna még egyszer, utoljára. Ki legyen az?... Közeli családja már régóta nincs, a távoliakat nem szereti. Barát, igazi, fölesküdött, lelki barátja egyetlenegy sem. Néhány jó ismerős, de az rosszabb az ismeretlen ellenségnél. Mi közük hozzá, hogy miért tette.

A rendőrségnek írhatna még vagy valamelyik lap szerkesztőségének. Igen, írni fog. És megmagyarázza nekik hidegen, mint valami idegen történetet vagy érdekes orvosi esetet. Hát elmegy. Miért?...

- Sem szegénység, sem bűn nem kerget a halálba – talán így kellene kezdeni.

Ez igaz is. Erről mindenki meggyőződhetik, közjegyző és rendőri nyilvántartó is.

- Nem szerelem miatt lövöm magam szíven.

Ezt is el kell, hogy higgyék neki. Komoly ember volt mindig, a vére legutolsó cseppjében is férfi. Számára a szerelem nem valami tragikus szertartás, a nő nem sors. Józanul és tisztán értékelte mindig ezeket a dolgokat, egyformán gyűlölködés és ujjongás nélkül. Még harminc esztendős kora előtt végzett is ezekkel a dolgokkal. És akkor múlt el tőle az ifjúság... Eljegyzést, házasságot, válópört csak a mások életében ismert.

De hát akkor miért?... Most csakugyan leírja, idegenek és közömbösek, vagy – ami még csúnyábba – kíváncsiak számára a teljes, az érthetetlen összeroppanását. A halálos fáradságát, azt, hogy a keze olykor ok nélkül reszket, álmatlan éjszakákon a párnája forró és ébredéskor olyan, mintha egész éjjel kalapáccsal zúzták volna testét. Az ő baja, mégis kórkép egy idegen ember betegségéről. Hiszen nem is beteg. Csak fáradt és üres, szent Isten, milyen üres. Nincs benne semmi, ami előbbre vinné vagy lehúzná. Évek óta nem álmodott, nem reménykedett, semmit meg sem is bánt. Pedig az élete csupa munka és hajsza. Miért? Ez az, amire nem tud felelni magának sem, hát még idegeneknek. Hogyan magyarázza a fáradtságot és a reménytelenséget, üres és kesernyés józanságát, amellyel ráeszmélt... Mire eszmélt rá? Arra, hogy nem érdemes. Ezt sokan tudják mások is, mégis cipelik, hurcolják az utolsó óráig, amit nem saját kezükkel siettetnek. A szerelem nem minden, de a bölcsesség sem az. Mások is bölcsek a maguk dolgában, tudják, hogy nem érdemes, nincs miért és mégis húzzák.


Egy: a halhatatlanság érzete, a halhatatlanság iránti véres és kínzó és tragikus szükséglet. Ez mindenkiben benne van, vele születik a legutolsóval is, a végső nemléttől való iszonyat. Munka és csók és pénzgyűjtés, utazások és költőkben való elmélyedés, muzsika, tánc, torna, minden csak a halál ellen való reménytelen küzdelem. Az ember azért mozog és van és emlékeket gyűjt és hagy maga után, hogy testével ne múljon el vele minden. Gyermekek, örökség, egy remekmű, amit maga után hagy – mind csak a halál elleni lázadás. Ez az élet. Reménytelen birkózás a sorssal, amely már előttünk letepert milliárdokat. Öngyilkos élet, hiúság, hívságok hívsága... olyan semmi, hogy miatta éppen úgy nem szabad meghalni, mint élni. Még ha ő eszmélt volna először rá erre, legeslegelőször a sok milliárdszor milliárd ember közül, hogy hagyott volna maga mögött valamit, egy kísérteties tanulságot, a bölcsesség félelmetes és keserű testamentumát, ami pendelytől a halálos lepedőig végigkísért mindenkit, ki ő utána megszületni, élni, sőt meghalni merészel. De -: ez, ez a legvégső sem az övé. Keserű csepp a tengerből, amit fenékig felkavart a Prédikátor. És ő átérezte, utána, átélte, mint annyi sok millió előtte és vele és utána, mint egy borús reggelt vagy erős napot és az egész nem is volt több. A végső bölcsesség fátyola sem fedi el az istenséget. Kicsiny délutáni felhő, eső lesz belőle, tisztulás, majd új borulat és így végig, örökké és miért... Szentnek is gyengécske volt, prófétának szamár... És ezt írja meg?

Hát nem! Egy betűt sem. Elmegy és senkinek semmi köze, hogy miért. Már bámészkodnia sem kell, levelet írni. Semmi dolga többé az életben. Az utolsó óra az övé és igazán ez az első is, ami igazán az övé.

Mindenből kiemelkedve, örömök és kötelességek nélkül. Még egy óra az övé! Hátrahajolt a székben – már nem nézett farkasszemet tükörbeli magával – rágyújtott. Végre szabad! Mintha utazna. Messze, valami idegen bolygón, nem is a Nap rendszerébe valón. Régi emlékek hirtelen. Egy délután Taorminában, egy Wagner-est az Operában, kanyarója volt nyolc éves korában, tizennégy éves korában a sötét konyhában lopva megcsókolta haját a cselédnek, aki a fáradságtól elaludt a szemetes ládán ülve, érettségi vizsga és doktorátus, viharos átkelés a La Manche-on, a szőke angol szomszédnő miatt nagyon szégyellte volna, ha rosszul lesz, az öröm, amikor Londonban angolul beszélt a rendőrrel és az őt megértette; K. J. barátjának megmondja, hogy nem veheti el nővérét, nagyon sajnálja, ő sosem nősül; B. F. nevű alkalmazottja egy ízben meglopja, nem jelenti fel, nem is szól neki, ostoba kaland Bayreuth-ban, míg Parsifal énekel, hátulról elreped a kabátja, ki kell mennie, rugdalózás, bosszankodás, felháborodás, szégyenében szeretett volna öngyilkos lenni; Bécsben egyszer lekésik a vonatról, pedig a pakkját már feladta; 1906-ban szó volt róla, hogy képviselőnek jelölik, nem vállalta; szülei halála, erre most is elfacsarodik a szíve; egyszer az Aréna úton egy húszkoronás aranyat adott egy koldusnak, az ijedtében rendőrt hívott; L. K., akit talán feleségül vett volna, de akkor már a nő nem akart, (mosolyog; - most özvegyem volna – mégis, most is bántja a dolog, csak bosszantja, de ez is sok); egyetlen barátjával összevész egy életre; egyszer az Oktogonon fiakkere egy másikba ütközött, a kocsist felírták, ő nem ment el a tárgyalásra; igaz, holnap ebédre van híva M. L.-hez; két év előtt nyáron a Zugligetben, amikor... világháború... Franciaország elnököl... a hajó... egy kis pudli kutya... sok virág... esik eső... hó... az ég rózsaszínű... most lebukik a lépcsőn... nem... tovább aludni!... három fehér madár... a kredenc felborul... az íróasztal járni kezd... most bálban van és táncol...

Feje előrehanyatlott az íróasztalra, a revolver régen a szőnyegen. Egyenletesen, ütemesen aludt a szobában, amely koromsötét lett, hogy a két gyertya tőben utolsót sercegett.
  
(Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. 1920. február 22. - epa.oszk)