2018. máj. 31.

Jókai Mór (1824-1904): Holt költő szerelme (1874.)




Zeng a liget a csalogány dalain:
Mélázza a völgyi tilinkót;
A bérczi patak csókdossa szelíden
A rózsafüzért, a habokba leringót;
A langy szellet a bokrot, a méh a virágot:
„Hát mink én édenem üdve, világom,
Meg ne csókoljuk-e egymást?

hát mink meg nem csókoljuk-e egymást?
Én? és Te? meg Ő? – Háromszivű egység!
Szép hölgyem ölén nevető kicsinyem,
Óh kérlek! Óh kérlek az égre nevess még!
Lantom szerelemre felajzva remeg:
Hadd énekelem meg gyermekemet! –
- Szerelmi dalt a fiamhoz!”

„Hadd zengjek dalt a fiamhoz. –
Nem tudja, mi az még? – Dajkadana!
Majd hogyha megérti, sivébe bevésse
Ah, annyival édesebb ajkad, anya!
Elmondd neki, apja ki volt, hova lett?
Mily boldogul élt, amig élt, te veled,
Nőm. – Özvegyem tán, mire hull a levél.

Tán özvegyem, amire hull a levél!
Oh mondsza, elejteni tudsz-e te engem?
- Olcsó a halál, hova engemet hínak, -
Majd meghal-e nálad is árva szerelmem?
- Oh nem, nem, örökkön örökre soha!
Ha téged a sír rabol el, mi oda
Mindketten e sírba leszállunk…

„Olcsó a halál, hova engemet hínak!”
A harcz mezején rendet aki vág,
Nem válogat az, nem hallgat imára,
Nem nézi, ki a tövis és a virág
Kit fed feledés moha, hol kimulék?
S kit vesz föl a hír ege? csillagul ég!
Nem hangszere lant a halálnak…

Ám harczi robaj, dobogó paripák,
Bőszült tömegek vihar-átka!
Vérnász, hol a csókokat osztja a vas,
S a sir hideg férge a mátka!
Jajszóknak kardala! – Tüzi harang! –
És közbe’, ha csend marad, pendül a lant,
S azt mondja: „előre, halálba!”

„Már nyugszik a harcz”, károgja búsan
Lombhagyta juharról a holló.
„”A vég mezején nincs több aratás;
Már mint lekaszálva a tarló…””
- Gyászhirnöke harczi mezőnek! izend meg:
’Hol bajnokom? Hol van a hős, aki zengett?
Szólj! hol a férj, akit úgy szereték?’

Holló felel: úgy ketten szeretnék őt!
Sok deli hős indula szavára;
- Dús lakomám nekem és fiaimnak…
Én megsiratom, te ne várjad!
Száz közt ő legalul fektetten
Alszik. – Gyászoljuk meg a hőst mink ketten.
Én holtig. –Az uj nászéjig az özvegy…”

Uj nászéjig az özvegyi fátyolt,
Oly lenge lepelt, eltépi a szél.
A férfi vigaszba’ mi láng, mi varázs van!
S az asszonyi szív, az hajh nem aczél!
A holtnak az álmot! a szivnek öröm kell!
Nem félt a halott! szép lelke, te röpkedj,
Majd ha nászzene tánczra hevít!

Nászzene hangjainál repül a pár:
Uj szerető karján deli asszony;
A tarka füzér,a  menyasszonyi disz
Az leng fürteiből kigyózva le hosszan.
S még boldogabb óra, mely eljön a csenddel:
Ajkat, szemet édesen elcsuk a szender;
Csak két szív dobogása beszél…

- - Csak két sziv dobogása beszél…
Hát ott ama harmadik: sírbeli rém?
Csontfő, koszorús kalpag fövege,
Sírbolti világ fénylik szemürén,
Ott szíve fölött a hazátlan
Országczimer, - ép e helyen át van
Lőve: mutatja a felbuzogó vér…

És szól, nem az ajk, hanem a vérző seb:
„Én édenem üdve, világom!
Mint várlak régen epedve lakomba!
Neked és kicsinyemnek vetve az ágyom:
Hármuknak elég. Nem költ ki se zajjal.
Jó hosszú az éj ott,messzi a hajnal.
Éjfél az idő, jer alunni hívem!

Jer vélem alunni lakomba! mi szép az!
Zöld bársony a domború kúpfödele.
Átszőve virággal, - arany, hiaczint.
Tarka kavicsmozaik belseje.
És butora, - halld én boldogságom! –
Legdrágább csont a világon:
Hős fiak csontkoponyája merőn…”

„Csontkoponya! – Te nem ő vagy! – Ereszsz el!
Férjem soha nem voltál. – Idegen!
Arczod nem övé. – Nem láttalak én. –
Hagyj nyugtot – eredj sirodba – nekem!”
- A rém koponyája nevet: „hahaha!”
„Tréfás a világ szörnyen od’ alá!
Szép asszony, ime igazad van.”

„Sok társam a házban. Együtt mi Lakunk; -
Nem leltem az arczom! téved a kéz:
Ám visszamegyek s majd meglelem azt:
A válogatás ott bármi nehéz;
S majd visszajövök, ha valódi fejem
A sok koponyák sora közt kilelem.”
Szól s eltünik a siri álom.

És megjelen ujra: megtartja az éjfélt;
Elmondja, mit álmodik ember a sirban?
Elmondja, hogy élnek a holtak alant?
Rég elfeledettet: a multba mi hír van?
Hajdankor kéjt, - porlepte reményit; -
És zengi szerelmi dalát ama régit. –
Ő az! – Csak feje nem. – Az a másé. –

Mind másnak az arcza,mit elhoz alantról;
Álarczai száma tömérdek:
Van vén,- fiatal, - komorabb, - szelidebb;
Kik mind a közös nagy üregbe befértek.
És hija nejét, s szerette fiát,
Nő, gyermek, álmából ijedve kiált:
Nem! Te nem ő vagy! Nem megyek én!

És híja nejét és gyermekit is
Húsz évig a rém szakadatlan,
Sirján a tövis megtépi, ha kél,
És öltönye mind szakadottabb;
Majd árnya csupán a régi alaknak:
Fénytünemény, oda-vetve falakra,
S még egyre susog: „óh jertek oda!”

Ő asszony lesz a nő, vén ifjú a gyermek:
Élő váz, ki az életét unja:
Kin látni anyának! – A szive beteg,
A szive nehéz; ez a földre levonja; -
’Óh leld igaz arczodat meg valahára!
Nem rettegi éjjeli jöttödet: várja;
Várja sóhajtva az asszony, a gyermek.’

S felkölti szerelme hivása az alvót,
És megjelen éjféli óra előtt:
Úgy tündököl arcza, merész szeme villám,
És ajka mosolyg, amiként azelőtt!
Kard s lant keziben. - Eldobja magától,
Más dolga! Szeretve karolja ma által
A gyermeket és az anyát.

És elviszi őket messze magával,
Hol háza fölött szép zöld a födél.
A rózsabokor rajt összeborul,
S hullatja virágit hamva fölé…
- Elvitte magával mind mi övé volt,
S most kezd alunni nyugodtan a rég holt.
Míg fenn magas égen csillaga ég!

S zeng a csalogány a tavasz ligetén.-
Költőnk dala sír pásztorfurulyából. –
Villámaival csókolja meg egymást
Két felleg az alkonyi égen távol: -
Nem dörg: - méh döng a virágon…
Lenn súg a halott: „Szűm üdve, világom,
Csókoljuk örökre mi egymást.”

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása