Zeng a liget a csalogány
dalain:
Mélázza a völgyi
tilinkót;
A bérczi patak csókdossa
szelíden
A rózsafüzért, a habokba
leringót;
A langy szellet a
bokrot, a méh a virágot:
„Hát mink én édenem
üdve, világom,
Meg ne csókoljuk-e
egymást?
hát mink meg nem
csókoljuk-e egymást?
Én? és Te? meg Ő? –
Háromszivű egység!
Szép hölgyem ölén nevető
kicsinyem,
Óh kérlek! Óh kérlek az
égre nevess még!
Lantom szerelemre
felajzva remeg:
Hadd énekelem meg
gyermekemet! –
- Szerelmi dalt a
fiamhoz!”
„Hadd zengjek dalt a
fiamhoz. –
Nem tudja, mi az még? –
Dajkadana!
Majd hogyha megérti,
sivébe bevésse
Ah, annyival édesebb
ajkad, anya!
Elmondd neki, apja ki
volt, hova lett?
Mily boldogul élt, amig
élt, te veled,
Nőm. – Özvegyem tán,
mire hull a levél.
Tán özvegyem, amire hull
a levél!
Oh mondsza, elejteni
tudsz-e te engem?
- Olcsó a halál, hova
engemet hínak, -
Majd meghal-e nálad is
árva szerelmem?
- Oh nem, nem, örökkön
örökre soha!
Ha téged a sír rabol el,
mi oda
Mindketten e sírba
leszállunk…
„Olcsó a halál, hova
engemet hínak!”
A harcz mezején rendet
aki vág,
Nem válogat az, nem
hallgat imára,
Nem nézi, ki a tövis és
a virág
Kit fed feledés moha,
hol kimulék?
S kit vesz föl a hír
ege? csillagul ég!
Nem hangszere lant a halálnak…
Ám harczi robaj, dobogó
paripák,
Bőszült tömegek
vihar-átka!
Vérnász, hol a csókokat
osztja a vas,
S a sir hideg férge a
mátka!
Jajszóknak kardala! –
Tüzi harang! –
És közbe’, ha csend
marad, pendül a lant,
S azt mondja: „előre,
halálba!”
„Már nyugszik a harcz”,
károgja búsan
Lombhagyta juharról a
holló.
„”A vég mezején nincs
több aratás;
Már mint lekaszálva a
tarló…””
- Gyászhirnöke harczi
mezőnek! izend meg:
’Hol bajnokom? Hol van a
hős, aki zengett?
Szólj! hol a férj, akit
úgy szereték?’
Holló felel: úgy ketten
szeretnék őt!
Sok deli hős indula
szavára;
- Dús lakomám nekem és
fiaimnak…
Én megsiratom, te ne
várjad!
Száz közt ő legalul
fektetten
Alszik. – Gyászoljuk meg
a hőst mink ketten.
Én holtig. –Az uj
nászéjig az özvegy…”
Uj nászéjig az özvegyi
fátyolt,
Oly lenge lepelt, eltépi
a szél.
A férfi vigaszba’ mi
láng, mi varázs van!
S az asszonyi szív, az
hajh nem aczél!
A holtnak az álmot! a
szivnek öröm kell!
Nem félt a halott! szép
lelke, te röpkedj,
Majd ha nászzene tánczra
hevít!
Nászzene hangjainál
repül a pár:
Uj szerető karján deli asszony;
A tarka füzér,a menyasszonyi disz
Az leng fürteiből
kigyózva le hosszan.
S még boldogabb óra,
mely eljön a csenddel:
Ajkat, szemet édesen
elcsuk a szender;
Csak két szív dobogása
beszél…
- - Csak két sziv
dobogása beszél…
Hát ott ama harmadik: sírbeli
rém?
Csontfő, koszorús kalpag
fövege,
Sírbolti világ fénylik
szemürén,
Ott szíve fölött a
hazátlan
Országczimer, - ép e
helyen át van
Lőve: mutatja a
felbuzogó vér…
És szól, nem az ajk,
hanem a vérző seb:
„Én édenem üdve,
világom!
Mint várlak régen epedve
lakomba!
Neked és kicsinyemnek
vetve az ágyom:
Hármuknak elég. Nem költ
ki se zajjal.
Jó hosszú az éj
ott,messzi a hajnal.
Éjfél az idő, jer alunni
hívem!
Jer vélem alunni
lakomba! mi szép az!
Zöld bársony a domború
kúpfödele.
Átszőve virággal, - arany,
hiaczint.
Tarka kavicsmozaik
belseje.
És butora, - halld én
boldogságom! –
Legdrágább csont a
világon:
Hős fiak csontkoponyája
merőn…”
„Csontkoponya! – Te nem
ő vagy! – Ereszsz el!
Férjem soha nem voltál.
– Idegen!
Arczod nem övé. –
Nem láttalak én. –
Hagyj nyugtot – eredj
sirodba – nekem!”
- A rém koponyája nevet:
„hahaha!”
„Tréfás a világ szörnyen
od’ alá!
Szép asszony, ime igazad
van.”
„Sok társam a házban.
Együtt mi Lakunk; -
Nem leltem az arczom!
téved a kéz:
Ám visszamegyek s majd
meglelem azt:
A válogatás ott bármi
nehéz;
S majd visszajövök, ha
valódi fejem
A sok koponyák sora közt
kilelem.”
Szól s eltünik a siri
álom.
És megjelen ujra:
megtartja az éjfélt;
Elmondja, mit álmodik
ember a sirban?
Elmondja, hogy élnek a
holtak alant?
Rég elfeledettet: a
multba mi hír van?
Hajdankor kéjt, -
porlepte reményit; -
És zengi szerelmi dalát
ama régit. –
Ő az! – Csak feje nem. –
Az a másé. –
Mind másnak az arcza,mit
elhoz alantról;
Álarczai száma tömérdek:
Van vén,- fiatal, -
komorabb, - szelidebb;
Kik mind a közös nagy
üregbe befértek.
És hija nejét, s
szerette fiát,
Nő, gyermek, álmából
ijedve kiált:
Nem! Te nem ő vagy!
Nem megyek én!
És híja nejét és
gyermekit is
Húsz évig a rém
szakadatlan,
Sirján a tövis megtépi,
ha kél,
És öltönye mind
szakadottabb;
Majd árnya csupán a régi
alaknak:
Fénytünemény, oda-vetve
falakra,
S még egyre susog: „óh
jertek oda!”
Ő asszony lesz a nő, vén
ifjú a gyermek:
Élő váz, ki az életét
unja:
Kin látni anyának! – A
szive beteg,
A szive nehéz; ez a
földre levonja; -
’Óh leld igaz arczodat
meg valahára!
Nem rettegi éjjeli
jöttödet: várja;
Várja sóhajtva az
asszony, a gyermek.’
S felkölti szerelme
hivása az alvót,
És megjelen éjféli óra
előtt:
Úgy tündököl arcza,
merész szeme villám,
És ajka mosolyg, amiként
azelőtt!
Kard s lant keziben. - Eldobja
magától,
Más dolga! Szeretve
karolja ma által
A gyermeket és az anyát.
És elviszi őket messze
magával,
Hol háza fölött szép
zöld a födél.
A rózsabokor rajt
összeborul,
S hullatja virágit hamva
fölé…
- Elvitte magával mind
mi övé volt,
S most kezd alunni
nyugodtan a rég holt.
Míg fenn magas égen
csillaga ég!
S zeng a csalogány a
tavasz ligetén.-
Költőnk dala sír
pásztorfurulyából. –
Villámaival csókolja meg
egymást
Két felleg az alkonyi
égen távol: -
Nem dörg: - méh döng a
virágon…
Lenn súg a halott: „Szűm
üdve, világom,
Csókoljuk örökre mi
egymást.”
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése