2018. máj. 7.

HANS SACHS (1494-1576)




Az első jelentős német drámaköltő, nürnbergi polgár, egy szabómester fia, aki szülővárosa latin iskolájának elvégzése után cipészmesterséget tanult, majd egy takácsmester bevezette a német városi polgárok között abban az időben divatozó költészetbe. Így lett Hans Sachs „mesterdalnok” (Meistersänger), közöttük is a leghíresebb. Vándoréveiben végigjárta Németország nagyobb városait, megismerkedett a Miksa császár udvarában virágzó humanista költészettel is, majd 1519-ben visszatért Nürnbergbe. Itt élt ezután szorgalmasak öltői munkában és tisztelettől övezve késő öregségéig. Túlélte feleségét és hét gyermekét, majd 66 éves korában újra nősült. Maga számol be róla, hogy hetvenéves koráig 4275 lírai verset, úgynevezett „mesterdalt”, 1700 elbeszélést és tréfát, s ezenfelül 208 drámát írt

Színdarabjai nem mesterművek: költői termésének legjavát tréfái és farsangi játékai teszik. Antik mesterei Plautus és Terentius, tőlük tanulja a színpadi hatás titkait, míg műveinek tárgyáért bekalandozza a biblia, a történelem, az ókor, a görög mitológia, valamint a német mesék és népkönyvek világát. Termékenysége, alkotóereje akkora,mint a reneszánsz többi óriásáé, formakészsége, könnyedsége elmarad az övék mögött. Hangja egészségesen nyers, népies ereje ma sem hatástalan. Visszatérő típusait: az esetlen parasztokat, morcos öregeket, buja asszonyokat, hetvenkedő zsoldosokat az antik irodalomból, a német hagyománybólés saját világából vette. Darabajai a XVII. századig sűrűn szerepeltek a német színpadokon, a XVIII. században Goethe fedezte föl újra. Versformáját, a párrímes német „Knittelvers”-et Goethe a  F a u s t-ban, Schiller a  W a l l e n s t e i n  t á b o r á-ban vitte klasszikus tökéletességre. Emberi egyéniségének Richard Wagner állított örök emléket operájában,  A  n ü r n b e r g i   m e s t e r d a l n o k o k-ban.

V. Gy. M.  (Vajda György Mihály)

Fontosabb színművei: Az állapotos paraszt („Der schwanger Bauer”, 1544); Grizelda, a türelmes és engedelmes grófné („Die geduldige und gehorsame Markgräfin Griselda”, 1546); Tragédia Hekastusról, a haldokló gazdagról („Eine Tragödie von dem sterbenden reichen Menschen Hekastus genannt” 1549); A paradicsomjáró diák; A forró vas („Das heisse Eisen”, 1551); Boondvágás („Das Narrenschneiden”, 1552); Eulenspiegel és a vkok („Der Eulenspiegel mit den Blinden”, 1553); Trisztán loag és a szép Izolda királyné szomorú szerelme („Von der strengen Lieb’ Herrn Tristan mit der schönen Königien Isalden”, 1553).


HANS SACHS: A PARADICSOMJÁRÓ DIÁK

(„Der fahrende Schüler im Paradies”, 1550. Farsangi játék 1 felvonásban. Fordította: Koppányi Gyögy 1953.
Szereplők: 2 férfi, 1 nő.)

A komédia a kor kedvelt típusán, a csavaros eszű kóbor diákon keresztül két leget is üt egy csapásra: a még mindig széles körben elterjedt babonás hiszékenységet teszi nevetségessé a gazdáné figurájában, de célba veszi minden paraszttárgyú bohózat örök témáját, a paraszti fukarságot is. A hős, a paradicsomjáró diák mindkét gyengeség hordozóját saját pénzével fizeti ki, s ezzel beteljesíti a vígjátéki igazságszolgáltatást.

*

A komédiát a parasztgazdáné fellépése nyitja meg; panaszkodik jelenlegi férjére, aki fukar, csak a meggazdagodás jár az eszében; bezzeg az előző,a megboldogult, micsoda jámbor, együgyű, szelíd ember volt! Ekkor lép be a kóbor diák. Adományt kér, és közben fáradtságára hivatkozik; nem csoda, hiszen most érkezett Párizsból. A derék néne Párizs Paradicsomnak érti, és menten tűzbe jön: bizonyára találkozott ott a diák az ő jó urával. A diák rögtön feltalálja magát: persze hogy találkozott, de micsoda állapotban lelte! Nem hiába csak egy lepedőben temették el – fázott, egy fillérje sem volt, ő az utolsó a Paradicsom lakói közt, és alamizsnából él. A gazdáné kétségbeesetten kérdi. megy-e az idegen úr máskor is a paradicsomba? A diák hogyne menne; hogyne vinne magával egyet-mást a szegény megboldogultnak! Megy is a néne csomagolni; a diák csak azon szorong, haza ne érjen addig a gazda. A szerencse mellé szegődik; már jő is az asszony, 12 vörös tallérral, posztóval, mentével, csizmával, még zsebkést is hoz, sőt arra kéri, jöjjön vissza máskor is, hadd küldjön újra utánpótlást. A diák elszelel, s a gazda hazaérkezve elcsodálkozik oldalbordája nagy jókedvén. Az asszony el is mesél neki mindent. A gazda átlát a szitán, de nem árulja el magát; azt mondja, ő is küldene némi pénzt elődjének, és lovára kap, hogy utolérje a diákot. Magában dühösen szitkozódik az asszony ostobaságán. Utol is éri  a legényt, de nem ismeri fel; nyomot kér tőle. A diák „útbaigazítja” az erdő felé, s vállalja a ló őrzését. Meg is őrzi: saját magának. Vidáman vágtat el: a mai nap kettős nyereséggel zárult. Jön vissza dolgavégezetlen a gazda; most látja, hogy a diák őt is rászedte. Szégyenéről azonban hallgatnia kell; utána siető feleségének kénytelen azt mondani, hogy a lovat is elküldte a megboldogultnak. Az asszony ujjongva hálálkodik s elújságolja, hogy már az egész falu nevet rajtuk”örömében”. A gazda átkozódik, és magában beismeri: a férfi is tévedhet, és ilyenkor jobb, ha hallgat az asszony vétkeiről. Így áll helyre a házi béke.

Sz. Sz. J. (SZ. SZÁNTÓ JUDIT)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.