2018. máj. 10.

HÁGÁR (1846.)


Hágár és Ismáel a vadonban.
Karel Dujandin festménye 1662.


- Szenttörténeti ballada –

„Menj, Hágár! hagyd el házamat,
Vidd e fiút is el…
Az Úr akarja így, legyen!
Bár szívem még kegyel.
Menj! s vidd magaddal Izmaelt,
Napod köröttem már betelt.”

Igy szóla Ábrahám, s adott
Hágárnak kenyeret
S vizet tömlőben: mert az út
Pusztákon át vezet,
Hol nincs forrás, mely szomjan olt,
S födélül csak az égi bolt.

Döbbenve hallja Ábrahám
Szavát a szolganő:
Az Úr nevében szólt az agg,
S könnyezve indul ő;
Csügg karján a kis Izmael:
„Jerünk, fiam, pusztákba el!...”

Sohajt, és búsan utra kél,
A kis fiú vele;
Köszönti nemsokára őt
A puszták hő szele,
Egyetlen ez, mely társa lett,
S nagy bánatával fog kezet.

Igy véli ő; de társa lőn
Az Úrnak angyala,
Ki Izmaelnek, apjaért,
Áldást igér vala,
S a szellő suttogásiban
Őrangyalának lelke van.

Megy Hágár… a nap kél s merűl felette,
Megszűn az ösvény, mely őtet vezette,
És bolyg fiával a puszták fövényin,
Merengve búsan eltűnt szép reményin.

Megy pálya nélkül, egyre tévedezve,
Szomjas szemekkel friss forrást keresve:
Mert elfogyott már a víz tömlejéből
S nem hull eső az Úrnak zárt egéből.

Megtűzve fekszik a nap lángsugára
A messze síkon, s a platán galyára
Nem száll a szellők szárnya enyelegve,
S nincs lombok árnyán a vándornak enyhe.

Csüggő serénnyel néz odút sietve
A hím oroszlán, prédáját feledve;
Sem a madárka nem gondol dalára,
Virág- s füveknek eltikkadva szára…

És szomjan égve nő Hágár- s fiának;
A nap hevében már elbágyadának,
S hiába néznek szét nyugat-s keletre,
Nem zeng feléjök a völgy csörgetegje.

Elhalva fekszik a fiú – s anyjának
Szemén forrása serked a könyárnak;
De ah! könyével szomját el nem oltja,
S már vérzi lelkét kedves kis halottja.

„Szemem ne lássa a halál e harcát…”
Szól kínnal, és megy, elfedezve arcát.
Majd föltekint a föld és menny Urához,
És térdre hullva ajka ily imát hoz:

„Isten! kegyelmezz kisded magzatomnak;
Vedd el fejéről súlyát szent karodnak!
Én vétkezém: ne büntesd őt helyettem,
Csak én valék, ki Sárát megvetettem.”

„Mindenható! nyiss forrást ajkainknak,
Vagy tűzz határt, ah! kíntelt napjainknak!...
Élet- s halálnak ura vagy te, Isten!
Nálad hatalmasb a világon nincsen.”

Igy esde Hágár. És meghallgatá őt
Az Úr, a hozzá buzgóan könyörgőt;
S az angyal által külde fényt szemére,
Hogy látna forrást – s abban újra élne.

*

Megmentve Hágár és fia:
Ő hitt, imádkozott,
S az Úr, ki benne hitt, bizott,
El senkit nem hagyott;
Ha jobbja sújt is, még szeret,
Kisért, de majd üdvhöz vezet.

Forrás: Őszi lombok II. 1857.