2018. máj. 24.

Gajmossy Iván: Egy életunt dalai




I.
Keserü köny pereg le arcomon;
A gond megtört; lelkem fáj, sajog.
Keresem azt, kit az életen át
Megtalálni soha sem fogok!...
Keresem rég... hiába! hiába!
Megszakad a szivem is utána!

Kínos álom gyötri lelkem értte,
Kinek arcát őrzi kebelem:
Kinek édes, lágyan csengő hangja,
Mint éles tőr járja át szivem!
És keresem... hiába! hiába!
Megszakad a szivem is utána!

Szivem minden dobbanása átok:
Sorsom ellen küzdök szüntelen...
S biztatón a küzdelem hevében,
Nyájas arca néha megjelen...
És keresem... hiába! hiába!
Megszakad a szivem is utána!

.... Évek tüntek; vihart hozva rám csak;
Nem volt még egy boldog pillanat,
Mely – mint hosszú küzdelmimnek ára –
Lelkem mélyén tisztán megmaradt!
Nem volt s nem lesz! érzi lelkem, érzi:
S e gondolat fájó sebét tépi!

... Nyomor, inség, ami engem környez;
Kín, csalárdság s álnok szeretet.
S mind nem birja lelkem összezúzni,
Kitörülni mélyéről neved!...
És keresem... hiába! hiába!
Megszakad a szivem is utána!

II.
Csordúltig megtelt a pohár,
Telve van keservvel!...
És én – kinek már mi sem fáj –
Édesen hajtom fel!

A test úgy is megtört régen,
Törj meg te is lélek!
Ha nincs senkim, ki szeressen:
Ugyan minek éljek?...

Ha még az is, akit egykor
Mint Istent imádtam,
Reám tör gyilkos nyelvével
És lest hány utánam;

Akkor minek, - minek éljek?...
Kín nekem az élet!...
Le a sírba! A haláltól
Többé mit sem félek!

III.
Óh! hittem egykor, - hittem én is:
Boldog leendek általad!
S hogy vágyaimhoz közel állnék:
Most – még szeretnem sem szabad!

Óh! hittem egykor, - hittem én is:
Boldog leendek általad!
S ma ez emlék, ha felmerül még,
Rá lelkem fájón felkacag!

Ma veszve minden, - szertefoszlott
A vigan szőtt tündérrege!
Hallgat minden. Csak szivem vérzik:
Nem gyógyúl bé égő sebe!

Óh! hittem egykor, - hittem én is,
Boldog leendek általad!
A hit elszállt! – Kúszált vonása
Beteg lelkemnek álma csak!

IV.
Ha volt e földön árva lélek,
Kinek nem volt itt senkije:
Úgy én vagyok testvére annak...
Szivemnek veszve mindene!

Senkim, senkim e nagy világon!
Mint száműzött kóborlok én!...
Szivem mélyén temetve fekszik:
Utolsó kincsem a – remény! –

(Forrás: Udvarhelyi Híradó 1877. 9.szám)