2018. máj. 10.

Fáy András (1786-1864): Irodalmi tarlo-virágok



- Emlékezzünk régiekről, hálával és kegyelettel! –

I.

Az 1795-iki pataki examenen, mely akkoriban nagyobb ünnepélyességgel és fényesebb összeseregléssel szokott volt megtartatni, megjelent Horváth Ádám is, a Hunniás költője. Azonnal megfutotta oskolánkat a hír, hogy Horváth Ádám, a poéta – mert ez vala jellemző czíme – falaink közé érkezett. Az volt a szerencsésebb, ki előbb láthatta őt. Magam is, mint gyerkőcze, futkostam előtte, mellette és utána, fogalmat és képet szerezni magamnak arról: mily alakú lehet a poéta? Nem feledhetém soha azt a benyomást, melyet rám, s általában a pataki ifjúságra, a már nem fiatal, de nyers, izmos, erősen levő, pirospozsgás, himlőhelyes arczú, csombókos pofaszakállú, középtermetű férfiú, a maga zöld mentéjével, skarlát-veres színű, de fekete bársony polederes nadrágával, széles rezes kardjával és fekete kucsmájával tőn. Azon tisztelet, mellyel a músák fia iránt mindnyájan viseltettünk, s nemzetiségünk azon typusa, melyet gradivus léptein, testtartásán és öltözetén kinyomva láttam, miként sok eszme szokott a gyermek képzetében, csodás badarsággal folytak össze képzetemben is. A poétát – mert ekkor még csak a pénz-költőt neveztük költőnek, s ily származtatással és értelemmel ma is alig nevezhetnők így a poétát, hacsak nem a „lucus a non lucendo” analógiájára tennők ezt – az emberiség választott edényének képzeltem, miben, a jóravalóra nézve volt is némi igazam; s azért a kiváló csombókot, mentét, nadrágot, poledert, széles kardot és kucsmát is – mik jóformán elütöttek az akkori, akadémiákról megjött, harisnyás, czipős, allonge-parókás és sólyomkalapú tudósaink piperéitől – nem tartottam éppen nem illetőknek egy poéta felkészülésében. E poéták felőli nagyszerű véleményemben megerősített azon közfigyelem, tisztelet és tekintély, melyben Horváth a professori kar s egész oskola előtt állott, azon kapkodás, mellyel mindenki tört őt ebédére, társalgására megnyerni, s azon nyájasság és vidor jovialitás, mikkel magát köreiben kedvessé óhajtotta, tudta tenni. Horváth Ádám, a költő, meglehetősen kiavult már köztünk; de bár ne avulna ki azon kegyelet soha, mellyel az ő korában, magyar írók irányában közönség és collegák viseltettek! Tudomány tisztelése s nemzeti büszkeség az ily kegyelet alapjai, de vagy, hogy nem oly gyérek már honunkban nemzetünk írói, s úgy körültök az egyik becsadó mérszer, a  r i t k a s á g, kimúlt, vagy talán mi írók magunk is elősegítők a magunk iránti kegyelet csökkenését: hogy magyar példaszóval éljek: „esni kezdünk az ugorkafáról.” –

II.

K i s  J á n o s, superintendens, alkalmasint legszerényebb volt íróink seregében. Műveiről s azon szép befolyásáról, melyet kezdő íróink serkentésére s irodalmunk emelésére nézve gyakorolt, nem hallá őt szólani senki; de annál többet mások érdemeiről, mi őt olykor tévesztett pártolásokra is bírta. Sohasem feledem azon kedves óráimat, melyeket az ő s Kisfaludy Sándor lelkes társaságában írói pályám kezdetén, Balatonfüreden tölték. Esengve kerestem Kisfaludyt, ő is szíves volt engem keresni a tömött fürdő vendégei között. Magyar őszinteségű és lelkes volt fogadtatásom nála. A füredi új színház, mely neki köszöné létesülését, levén akkoron keblének kedvencz s eltöltő szenvedélye: éppen színdarabjait írá számára s „Magyar lelkes leányát” olvasá fel előttünk. Többet hatott ránk lelkesedése, mint maga a darab: miután „Himfy”-jében és „Regéi”-ben már végtelenül nagyobbnak ismertük őt. Beszélgetéseinket kifogyhatlan anekdotáival tudta fűszerezgetni, mik minden szavában magyar életet lehelve, tevék, hogy az ember szívesen feledé magát körében. Ingerültségét Kazinczy Himfy devalvatiója, nemkülönben újító s grammatizáló magyar íróink és kritikusaink irányában, gyakran beszőtte mulattató beszélgetései közé s csekélységemben is, azon kétes becsű tulajdont igyekezett kiemelni, hogy ezekkel nem sokat foglalkozom, s így talpig magyar író maradtam.


III.

A pestbelvárosi Zöldfa-utcza végén áll egy emeletes igénytelen ház, kis kerttel utána Tekintélytelen most e ház ; de nem volt az e század első negyedében, míg V i t k o v i c s  M i h á l y unk lakta azt. Gyülhelye volt e ház a magyar literatúrai notabilitásoknak. A vidor s lelkes kedvű házigazdának symposionjai fűszerei valának az életnek, enyh-órái az irodalmi fáradalmaknak, ünnepelt perczei az őszinte s egymást kegyelő barátságnak. A csöndes kedélyű V i r á g  B e n e d e k, a túlságos H o r v á t h  I s t v á n, a pezsgő elménczségű  S z e m e r e  P á l, a lelkes kedvű  M o k r y  B é n j á m i n, az eredeti különczségű I l o s v a y  S a m u, T h a i s z  s több mások valának törzsvendégei  V i t k o v i c s  ezen kedves lakomáinak, miknek magam is számos kellemes óráimat köszönöm. A szerény teremben ó egri mellett, fesztelen kedv, genialis vígság, s ártatlan évődések űzték dévajkodásaikat, vegyesen olykori komolyabb tanulságokkal is. Ünnepeken a vegyes nemzetiségű vendégek közt, gyakran magyar és szerb dalok váltogatták egymást. S é n i  P é t e r  cytherája s a szép torkú házigazdának – ki mintegy összekötő láncz vala a két nemzetiség között – előadása mellett. – Elhunyt a jeles férfiú, tisztelt barátom, a visszaemlékezés sóhajával járok el most elnémult laka előtt!

IV.

B e r z s e n y i  D á n i e l, maga literatúrai korának ritka tüneménye, s még ma is ragyogó csillag egünkön, oly egyszerű, igénytelen férfiú volt, kiről csak  K ö l c s e y-nek adott feleletéből sejthetni, hogy tartott valamit általánosan magasztalt költeményeiről. Külseje s egész modora megfelelt ezen benső igénytelenségének és szerénységének. Emlékezem a tudományos akadémia egyik ülésében, midőn a tagok a külföld literatúriából átfordítandó jelesebb műveket jelölgettek, s ez alkalommal széles olvasottságaikat tárogatták ki, mily minden satyrától ment álmélkodással szólotta e szavakat: „Istenem be tudósok ezek az urak!” Szíve gyermeteg hajlamának szép vonását láttuk egykor Pesten, amidőn egy szemüvegeket áruló szegény gyerkőcz kínálására, noha szemüveget nem használt, egyet csupa könyörből megvásárlott. Ő testestül-lelkestül mezei gazdának mutatta úgy szavaiban, mint viseletében magát, s külsejéről senki sem sejthette benne a ritka tehetséget, ízlést és műveltségét. Ez volt az oka, hogy midőn 1832-nek tavaszán  S z e m e r e  P á l  rokonom és barátom őt hozzám elhozá, s kitalálnom hagyá: ki tisztel meg látogatásával? Berzsenyire, csak művei előtt tökéletlenül megelent arczképének némely vonásiról sejtettem. Tökéletlennek mondom ez arczképet, mert az termetes, martiális alakban képzelteti velünk Berzsenyinket, s ő alacson termetű és szerény, igénytelen arczú, csöndes, kevés beszédű férfiú vala. – A magyar zenének annyira barátja volt, hogy kész vala barátjai víg körétől a zenéző czigányokhoz fordulni, s elmerülve hallgatni őket. Igen jellemző, fesztelen és őszinte egyszerűségére nézve az, mit  S z e m e r e    P á l, K i s  J á n o s  és én unszolásainkra 1832-ben emlékkönyvembe följegyzett: „hirtelenében nem jut egyéb eszembe, mint nevem. Berzsenyi Dániel.”

V.

Alig találunk, főképp a regiebbek közt szépirodalmi, sőt tudományos íróra is hazánkban, kit többé-kevésbé  K a z i n c z y  F e r e n c z művei, buzdításai, gyalulásai nem serkentettek vagy képzettek volna írói pályáján. Mohón fogott ő fel minden serkedő írói tehetséget, s annak kifejlesztésére, noha nem fösvénykedett a magasztalásokkal, nem kímélte a kellő gáncsokat, sőt fullánkokat is: mint az avatlanok gyakran nem legjobb néven vevének tőle. Jutott elsőbb műveimért, főképp szabálytalan nyelvemre nézve, serkentései közbe korholásaiból nekem is. Oskolás gyermek valék, ki K a z i n c z y  műveiből még csak Gesner fordításait ismerém, midőn őt nagyanyámnál Gálszécsben először látám, franczia könnyűségű társalgását, és az irányábani közfigyelmet csodálám. Később levelezés s végre a tudományos akadémia üléseinek alkalmai hozának vele közelebbi érintkezésbe s atyafiságos és barátságos viszonyba. Szívesen és könnyen ismerkedett, gyakran kelletinél könnyebben, mi által tekintélyének ártott; de minden új viszonyok körüli röpkesége mellett is, buzgó lángolású s lelkesülten hű maradt holtaiglan a magyar irodalom ügyére nézve, mely első bölcsőjébeni ápoltatását, serdülését s jelen viruló ifjúi korát, nagyrészben neki köszöni. S ím, míg nála kisebbeknek oly buzgalommal áldozánk: mily hanyagok vagyunk mindeddig e férfiú illődicsőítésében!

- K ö l c s e y  F e r e n c z-nek, a tisztelt emlékezetű férfiúnak, kivel és  S z e m e r e  P á l-lal egykor máskor sok lelkes órát töltöttem, én is sokkal tartozom. Ő vala az, ki időt és fáradságot vőn magának műveim megrostálására s magán levelében figyelmeztete úgy erőmre, mint gyöngéimre. A férfiú komolyan csöndes, magába vonult, ritka mosolyú és beszédű volt, kiből még élte delén is senki sem nézte volna ki az egykori nagy szónokot. Érzelmei melegek valának ugyan, de azok csak tollba s nem szavakba is ömledezések. Kiereszkedő csak ritkán s csak derült kedélyében és meghitt baráti körökben vala. Tudományos és literatúrai készültsége olvasottsága ritka, s példányul szolgálhatott némely könnyűszerű íróinknak. – S z e m e r e  P á l-unk, kit irodalmunk nemtője még életben tart s tartson sokáig közöttünk! – valamint elménczsége árjaival, még aggott korára is, lelke társalgási köreinknek: úgy alkalmakkor el-elszórt kritikai nyomos észrevételeivel, tanulság az írói tehetségekre nézve. Engemet eleitől fogva a víg kedélyű irodalomra szánt. – az emlékkönyvi bejegyzések, érdekesek akkor, ha egyszersmind jellemzők. Ilyenek némiképpen Kölcseynek és Szemerének, emlékkönyvembe tett bejegyzéseik. K ö l c s e y  e szavakat írá: „Kövesd a korszellemet, vagy vezesd; de elébe magadat ne told.” S z e m e r e  ezt: „Sorsában megnyugodt szívnek sok a kevés; de legtöbb is kevés annak, ki többre vágy.” – Mily lelkes irodalmi hármas fűhere vala ez! És a fűherének – már csak egy levélkéje leng közöttünk!

Forrás: Szikszói enyhlapok 1853. Pest, 1853.