2018. máj. 24.

Erdély Miklós (1928-1986): Gúlában




A jobb megélhetés kedvéért egy gúlához szegődtem. A felvételi bizottság (maga a gúla) nyakizmaimat mutatványhoz megfelelőnek ítélte, semmi lényeges kifogás a felépítésem ellen nem merült fel. Utasítással vagy felvilágosítással nem láttak el, igaz ugyan, hogy nem is kérdezősködtem.

Az első bemutatkozás alkalmával természetesnek vettem, hogy mint utolsó jelentkező, én leszek a gúla legalján, nekem kell tartanom az összes többit. Örömöm csak akkor kezdett fogyatkozni, mikor észrevettem, hogy a bemutatkozásnak sehogy sem akar végeszakadni. Bele kellett törődnöm, hogy a gúla, amihez szegődtem, egy örök gúla. Tagjai gúlában aludtak, ettek, az összes tevékenységüket gúlában végezték.

A súlyos megterhelést aránylag rövid idő alatt megszoktam, csak a kötöttséget viseltem nehezen. Nem mintha a lelkemre kötötték volna, hogy nem mozdulhatok, nem mehetek el, nem járkálhatok kedvemre, de magától értetődött, hogy én mint legalsó, tartom az egészet, nélkülem az egész gúla menten összeomlik. Észrevettem, hogy oldalsó, közbülső helyekről egyes tagok bőven elcsavarognak, néha hetekre elmaradnak, ezt azonban észre se lehetett venni; a többiek kis átrendeződéssel a hiányzót könnyen helyettesítették. Mindez helyzetemnél fogva rám nem vonatkozhatott.

Keserűségemben hosszú tusakodás után végre elhatároztam, hogy kiszállok. Dőljön össze az egész, gondoltam, szabadságomat még katasztrófa árán is visszaszerzem.

Mikor aztán elszántan a gúla legaljáról kiléptem, meglepődve tapasztaltam, hogy a gúla meg se rendül, és semmi hajlama sincs összeomlani. Minden idáig való erőfeszítésemet és kitartásomat hiábavalónak éreztem, és ez még jobban elkeserített. ugyanakkor visszanyert szabadságommal elégedettnek kellett lennem, és tudtam, hogy időről időre visszatérek helyemre, a jobb megélhetésem is biztosítva lesz.

A második keserves meglepetésem az volt, hogy a megterhelésem egyáltalán nem szűnt, a gúla súlyát továbbra is a vállaimon éreztem. Ha otthonomban a sezlonon feküdtem, még akkor is majd megszakadtam az erőfeszítéstől. Nehezen vonszoltam magamat mulatókba, egy ízben a tengerre is elvetődtem, de mindez valamiképpen még kényelmetlenebb, fárasztóbb és sivárabb volt, mint mikor a gúla alján azzal áltattam magam, hogy erőfeszítéseimnek van valami értelme. Megértettem, miért hagyják el a gúla tagjai sokkal ritkábban helyüket, mint ahogy tehetnék. Beláttam, hogy a többiek csak fontos, halaszthatatlan ügyeik intézésére távoznak olykor, és ahogy tehetik, visszatérnek. Én is rövidesen felhagytam a csavargással, és visszaálltam alsó, de nagyon fontosnak látszó helyemre.


ezután következett a legkellemetlenebb meglepetés: egy reggel arra ébredtem, hogy többé már én sem a talajon állok, hanem valaki másnak a vállán. Ez a fordulat az események logikája szerint várható volt, én azonban előzőleg mégse gondoltam rá soha. Véglegesen én csak legalsónak tudtam magam elképzelni, és nem is kívánkoztam feljebb. Új helyzetemben a leggyötrőbb az volt, hogy elvesztettem biztonságérzetemet; mikor fölöttem is minden inog, erőkifejtésem nem támaszkodhatik szilárd talajra, állandó idegölő munkával kell saját egyensúlyomra is ügyelni. Természetesen azonnal lemásztam és távoztam, bár gondolhattam, hogy hiába. A sima talajon is ugyanolyan bizonytalanul álltam, és minden lépés megfeszített figyelmet igényelt. Ehhez képest viszonylag megnyugtató volt a helyemen maradni, és eszerint is cselekedtem. Ettől kezdve idegeim megroppantak, álmatlanság kínzott, egészségem is rohamosan hanyatlott.

Még nem említettem, hogy a gúlában az emberi beszéd nem volt szokásban. Néhány nyögés, panaszos sóhaj, fogcsattogtatás hallatszott csupán, mely utóbbi az adott körülmények között vidámságnak számított. Magam is elszoktam minden beszédtől, az egész megelőző életem, sőt az egész beszélgető külvilág végül is inkább ábrándnak, képzelődés termékének tűnt, mint valóságnak, ahová időnként bágyadt kirándulásokat tehet az, aki az öncsalás technikájában járatos. De az öncsalás nem különösebb művészet ott, ahol érzékeink megcsalnak bennünket és érzékeinket megcsaljuk. Ennek következtében végül semmi különbség nem mutatkozott az elképzelt és valódi távozás között, nem is tudtam köztük különbséget tenni.

Egy felfedezés révén mégis elviselhetővé vált helyzetem. Úgy okoskodtam, ha a gúla nélkülem is megáll, nem kell nekem folyton tartanom. Ha a felettem levőkbe csimpaszkodom, engem se kell tartania senkinek, én sem szenvedek az állandó bizonytalanságtól, a talpam sem bicsaklik a verejtéktől sikamlós vállakon. Ha a fölöttem állók lábszáraira ráfonom karjaimat, könnyedén függeszkedem – úgy gondoltam -, csak saját súlyomat kell tartani.

Rövidesen világossá vált előttem, hogy a gúlán belül a függeszkedés általános szokás, és bár a szövevényes, szerteágazó rendszert nem tudtam áttekinteni, de érzékeltem, hogy legalábbis nagy körzetben mindenki felfelé csimpaszkodik. Egyáltalán nem értettem, hogy a gúlát így mi tartja. A rendszer viszonylagos stabilitása csodálatosnak tűnt. Elragadtatásomban nem tudtam magamon uralkodni, egy ízben el is kiáltottam magam: „Uraim, mi repülünk!” Kiáltásomra messziről hallatszó panaszos nyögések megértették velem, hogy a mi lebegésünk súlyát a rendszer különös átboltozódása folytán távoli szekciók kétszeres erőfeszítéssel viselik. A lebegés iránti elragadtatásom megcsappant, és beláttam, függeszkedni sem könnyebb, és minél följebb vagyok, annál nehezebb: így egyre többen vannak alattam, és azok mind rajtam függnek.

A biztos megélhetés tudatában felhagytam mindenféle, a rendszer megértésére vonatkozó töprengéssel, csakúgy, mint saját állapotom folyamatos regisztrálásával. Boldog vagyok-e vagy sem, elégedett vagy elégedetlen, a továbbiakban nem foglalkoztatott. Tartok-e vagy engem tartanak, teljesen közömbösen hagyott. Magamról és rendeltetésemről teljesen megfeledkezve, öntudatlan sejtként épültem be a gúla lüktető életébe.

(Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia 28-29. o. – 1995. 7. sz. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - Pesti Szalon Könyvkiadó)