2018. máj. 11.

Dózsa Ildikó: Örökölni tudni kell



Sárika kékszemű, szőkehajú cigánylány. Négyéves korában a nagyanyja beleejtette a lobogó forró vízzel telt üstbe, s mivel hallott valamit harangozni kórházról meg elsősegélyről, amely állítólag mindenkinek jár, jajveszékelve és sivítozva elszaladt vele a gyermek-klinikára. Miután tizenkettedik számú unokáját jó kezekben vélte hagyni, oly nagy undort fedezett fel magában a fertőtlenítő szagú, fehér színű, idegesítően tiszta kórház iránt, hogy többé a tájékára se ment.
Sárikát tehát egyszerűen ottfelejtették a klinikán. Mérhetetlenül sokat szenvedett. Egy felnőtt tán bele is roppan ennyi kínba, de Sárika heges arcából nyugodt, kék sugarak pásztázzák a világot. Arra a megállapításra jutott, hogy őt nem érheti már meglepetés. Annál rosszabb, amin átment, nem eshet meg vele. Mitől féljen hát? A kórházban rengeteg érdekes dolog történik, és itt mindenki kedves hozzá: megsimogatják a fejét, kérdezgetik, hogy aludt,mije fáj, sose verik meg, nem kiabálnak rá. Hetenként háromszor van látogatás, ez a legizgalmasabb. Először is csokoládé-ügyben érzi magát érdekeltnek: az idegen szülők néha megszánják pár szem cukor vagy nápolyi erejéig. Egyszer műanyag mentőautót is kapott. Igaz, csupán azért, mert akinek eredetileg hozta a mama, szófogadatlanságával nem érdemelte ki, de mégiscsak ajándék volt, az első saját és igazi, sőt szép játék. (Nem olyan, mint amit a nagymama fabrikált kócból, és a szemétből kikapart kopasz, vak babából.) Értékét fokozta, hogy a megfosztott hangosan siratta jogosnak vélt tulajdonát. Legerősebben persze látogatás végén visított, amikor elment az édesanyja, és ezt Sárika egyáltalán nem értette: ha valaki nem kap autót, természetesen bőghet, de azért zokogni, mert búcsúzik a mama, aki holnapután újból itt lesz?... Ő nem kapaszkodna így a nagyanyja után.
Sárika általában békésen üldögél az ágyban. Játszik az autójával, amit a kócbaba után elnevez Maricának, ringatja: tente, baba, tente. (Áthallás a szomszéd ágyból, mert őt ugyan soha nem csicsijgatták így.) Mindent megeszik, amit adnak neki, és igazi hozzáértéssel vakaródzik. A hegek, pörkök viszketnek, az égett, foltozott bőr mintha egy számmal kisebb lenne a kelleténél, de már ezt is megszokta. Sárika vakaródzó-művész. Finoman, ujjbeggyel kezd a művelethez, a mélyebb sebeknél csak a környéket kaparássza, és nagy önuralommal azonnal abbahagyja, ha csitul a viszketés. A fájdalmat nem várja meg.
Reggelenként hívják tornázni,d e ilyenkor heves ellenállást tanúsít. „Hogyisne! Sárika nem megy!” – közli mereven és úgy tesz, mintha álmos lenne. Neki semmi köze gyógytornához, Sárikához, aki minden víztől irtózik, akár hideg, akár meleg az az undorító folyadék. Keserves a küzdelem minden alkalommal. „Szegény Sárika, viszik szegény Sárikát!” – kiabálja tele a világot, mintha nyúzni vinnék, nem tornázni. Végre az egyik nővérnek eszébe jut Sárika csokoládé-szenvedélye. Darabka édesség a tál mélyére, és Sárika máris legyőzi iszonyát: kapkod a vízben a cukor után, kénytele-kelletlen mozgatja az ujjait. Csupa maszat Sárika, amikor kihalászta zsákmányát, majdnem olyan felszabadultan nevet, mint a többi gyerek.
Közeledik a karácsony, és a klinika titkárságán dolgozó álvénkisasszony (továbbiakban a rövidség kedvéért Ávéká) elhatározza, hogy jót fog cselekedni. Valamiféle felajánlás ez vagy alku talán, mert ilyetén intézi el a dolgot Szent Antallal: én most teszek valami nagyon jót, te pedig járj közben az érdekemben, hogy Ákos határozzon végre. Unom a bujkálást, vagy váljon el vagy hagyjon békén. Persze inkább az előbbit, ha lehet. (Majd hülye lesz az Ákos elválni, a mikor neje szellemes és elegáns asszony; a nője fiatal kis tyúk, az utóbbi évek legporhanyósabb fogása; végül itt a lottyadt Ávéká, aki az esze helyén gyanútlan pénztárcát hordoz.)
Az Ávéká sokat tűnődik, mi legyen a jótett, mely megfelelő csereértékkel bír egy Ákosért, de nem okoz nagy kényelmetlenséget. Eszébe jut, hogy ünnepeken mindig akad egy-két gyerek, akit nem visznek haza. (Ünnep után se jönnek értük, feleslegesek, az elhagyott javak intézetébe velük!) Ezek közül indul választani az Ávéká kislányt, szőkét és lehetőleg kékszeműt. Nem szerepel a terítéken más csak Sárika, ő viszont megfelel mindhárom kívánalomnak.
Sárikának – felkészítendő az örömökre – a nővér elmagyarázza, milyen szerencse érte: karácsonyfa, ajándék, mennyből az angyal stb. Sárika közömbösen hallgat, mert nem tudja elképzelni, így hátnem is érdekli. Az ajándék szó elgondolkoztatja kicsit, mert az autó is ajándék volt, de azt már megkapta, az övé. Egy ajándék, ami lesz? És ha nem is lesz, csak mondják?
Karácsony délelőttjén az Ávéká bekedélyeskedik az immár üres kórterembe, ahol Sárika gubbaszt. Pillanatnyilag nincs vakaródznivalója, és ez meglehetősen lehangolja. Ráadásul Marica, a mentőautó is sántít a bal hátsó kerekére, nem lehet vele gurigázni. „Fáj? Szegény Marica, nagyon fáj?” – kérdezgeti Sárika. Zsebkendővel beköti az autó derekát, és egyéb híján vézna csuklóján nézegeti a foltokat. Szomorúan kalimpál nyeszlett karja a hálóing gyűrötten visszahajtogatott széles kézelője alatt. Az Ávéká megilletődötten nézi, aztán elgügyögi magát:
- Gyere, kisbogaram, megyünk haza.
- Ötyötyötyö ötyötyö – utánozza Sárika idegenkedve, de azért felöltözik. Pontosabban belebújik két számmal nagyobb bakancsába, és magára teríti a gallért. Indulás előtt beszól a szomszéd kórterembe, ahol a súlyos betegek fekszenek. – Hát akkor én megyek ünnepre – mondja nekik, de a hangsúly nem az ünnepen van, hanem a megyeken. Ő csak úgy kisétál innen, míg mások maradnak, és ebben sok édes, izgalmas dolgot talál: előny a többiekkel szemben; bizonyos fokú kivételezettség, amiben eddig nem nagyon volt része; csöppnyi lenézés, jóleső sajnálkozás. – Na, jónapot! – int, és indul a folyosó lengőajtaja felé. Az Ávéká zavartan kopog a nyomában, társalogni próbál:
- Mi most együtt töltünk néhány napot. Szeretném, ha Kati néninek szólítanál és jól éreznéd magad. Rendben?
- Ühüm – gondolkozik el ezen a két bonyolult feladaton Sárika, és közben nézi a hópelyheket.
- Autóval megyünk. Örülsz neki?
- Sárika örül. És maga?
- Ne mondd azt, hogy maga. A helyedben úgy kérdeztem volna, hogy tetszik neki örülni? Te okos kislány vagy, Kati néni nagyon szeret téged, de nem árt némi illem, tudod, szívecském?
Sárika nem talál lényeges különbséget a két formula között.
- Sárika azt mondja, hogy maga és kész! – jelenti ki határozottan.


Az Ávéká szótlanul kormányozza Sárikát a taxiállomás felé.
- Otthon vár rád egy szép nagy kutya – keresgél a Sárika-erőd gyönge pontjai után a kocsiban. – Szereted a kutyákat, ugye?
Sárika ezt a kérdést is megfontolás tárgyává teszi, általában semmit sem hamarkodik el. Végül úgy dönt, neki mindegy. Ezt közli is, de udvariasságból megkérdezi, mi a kutya neve.
- Wolfgang. Német juhász, kan – szolgál felvilágosítással a hölgyemény.
- Mi az, hogy Wolfgang és mi az, hogy német juhász? – A kant azt tudja Sárika.
- Wolfgang német keresztnév. Olyan, mint Ákos vagy Péter. A német juhász pedig kutyafajta.
- Sárika is ismert egy kutyát. Hosszú farka volt, de azt Bundásnak hívták. A Wolfgang olyan, mintha Sárika Bundás lenne. Akkor azt mondaná Vilma néni, hogy Bundás, gyere gyógytornázni. Meg is harapta Sárikát – hazudik Sárika. – A Bundás. Jó alaposan.
- Wolfgang nem harap, ő szereti a gyerekeket – mondja az Ávéká, és nem hajlandó tudomást venni Sárika hajdani megpróbáltatásairól.
A ház elé érve a sofőr oly túlzó udvariassággal segít a kiszállásnál, hogy az Ávéká gúnyt szimatol a váratlan készségesség mögött. Gyanakvását a szokottnál kisebb borravalóval fejezi ki, és méltóságteljesen átvonul Sárikával a vén kapu boltíve alatt. A lépcsőházban senkivel sem találkoznak, aminek örül, mert Ágrólszakadt Sárika felbukkanását nehéz röviden megmagyarázni, hosszabb fejtegetésre pedig nincs türelme. Különben is úgy érzi, Szent Antal előtt értékesebb a jó cselekedet titkolása, mint nagydobra verése. Kevésbé aggasztja, hogy ezen jótettért válópert kért cserébe, amely jogi folyamat feltehetően ellenkezik egy katolikus szent erkölcsi felfogásával.
- Szervusz, nézd, milyen kedves kis pajtást hoztam neked! – üdvözli az Ávéká olyan melegen Wolfgangját, hogy Sárika enyhe irigység támad. A kutya hatalmas állat, ragyog a szőre, sugárzik belőle a jólét és az ápoltság.
- Jónapot! - köszön Sárika. – Magának is olyan szép hosszú farka van, mint a Bundásnak volt.
- Sárika, a kutyákat nem szokás magázni – csodálkozik az Ávéká. – Mondd neki azt, hogy Wolfgang, gyere ide!
- Wolfgang, jöjjön ide! – engedelmeskedik Sárika bizonyos fenntartással.
A kutya nem megy, hiába bökdösi az Ávéká, Sárika pedig megunja a huzavonát, és kinyilvánítja abbeli véleményét, hogy jó lenne már pisilni meg ilyenek.
- Hol fog aludni Sárika? – teszi fel az első kérdést, miután terepszemlét tartott a tágas lakásban. És rögtön utána a második: - Magáé az egész fürdőszoba?
- Igen. Ki másé lehetne? – hökken meg az Ávéká -, egyedül élek én, Sárika, nincs senkim, csak Wolfgang.
- Miért, mit csinált velük? Ők is üstbe estek?
- Úgy is lehet mondani – borul el az Ávéká arca.
- És minek magának ekkora kád? Mindennap szokott fürödni?
- Te is zuhanyozol mindennap. Miért kérdezel ilyeneket,
- Ja. De Sárika kórházban lakik. Itt is kell majd fürödni?
- Igen! –mondja fenyegetően az Ávéká.
- Ajjaj – sóhajt Sárika, és igyekszik eltitkolni, milyen édes reményeket ringatott magában. – Ő is fürdik? – mutat a kutyára.
- igen. Ő jó és okos kutya.
- És hol?
- Mit hol?
- Hát hogy hol fürdik ő?
- A kádban, természetesen.
- Természetesen? Fújjj! – undorodik Sárika.
- Ó, csak évente kétszer. És alaposan fertőtlenítek utána – védekezik az Ávéká.
- Nahiszen – sziszeg Sárika és látszik, megvan a véleménye az itteni egészségügyi viszonyokról.
- Hallod-e, te aztán nagyon kényes kislány lettél. Ha én kibírom, te is kibírod.
- Naná, hiszen a maga Wolfgangja. Úgy más. Hány éves?
- Ötvenkettő.
- Csak? De nem ám maga, hanem a kutya.
- Nyolc. Illetve… hat.
- Hát most nyolc vagy hat?
- Hat.
- Akkor nemsokára úgyis megdöglik – kegyetlenkedik Sárika.
- Jaj, mit mondasz, nem látod, milyen szép és egészséges? Miért halna meg? – hadar könnyes szemmel az Ávéká.
- Mert a Bundás is megdöglött nyolcéves korában. A kutyák nem élnek soká. Én fele annyi idős voltam, mégis majdnem megfőttem.
Az Ávéká a józan ésszel meg nem érthető „üstök” emlékétől, és Wolfgang kedvesen kilátásba helyezett elmúlásától átlagos csúnyaságának kétszeresére rútult. Sárika megszeppenve nézi: mi ez a kellemetlen átalakulás? Úgy érzi, eleget komiszkodott már.
- Nem baj, ha megdöglik, vesz új kutyát. Maga gazdag, még a lámpája is aranyból van.
- Melyik lámpa?
- Ott az asztalon – mutatja Sárika vágyakozva.
- Sárgaréz csak, kedvesem.
- De a gyűrűje arany, ugye? – makacskodik Sárika.
- Igen, az arany.
- Honnan van magának pénze ilyenekre?
- Először is, ezeket örököltem. Másodszor is, én becsületesen dolgozom – mondja öntudatosan az Ávéká. (Életében először büszke arra, hogy tényleg, ő milyen becsületesen dolgozik.)
- Hogyan kell örökölni aranygyűrűt? – sóvárog Sárika csillogó szemekkel.
- Majd elmondom később – tér ki az Ávéká. – Mi most megebédelünk, Wolfgang addig elmegy sétálni.
- Egyedül?
- A szomszéd Peti viszi le.
Jön Peti, mint lupus in fabulam, és pattanásos kamaszságának magasságából fitymálva nézi az ismeretlent.
- Csókolom. Ki ez a kis béka?
- Maga mindig ilyen pimasszemtelen? – fúj Sárika mérgesen az asztal mögül.
- Nini, köhög a bolha – szellemeskedik Peti, és elviháncol a kutyával. Büszkén megy, mert azt hiszi, Sárika magázása az ő tizenhat éves bácsiságának szól.
- Ez egy nagyon rossz gyerek – méltatlankodik Sárika. – és maga erre bízza a kutyáját?
- Ne félj, vigyáz rá, fizetek érte.
- Miért nem viszi le maga? Akkor nem kell pénzt kiadni ilyenekre.
- Hadd legyen a Petinek egy kis zsebpénze.
- hát ha úgy odavan a Petiért, adjon neki pénzt sétáltatás nélkül, és akkor mégis maga viheti a saját kutyáját.
- Elég, te mindent meg tudsz kavarni – unja meg Sárika okoskodását az Ávéká, és további érvek helyett az ebédet tálalja elé.
- Mi ez?
- Raguleves – mondja az Ávéká várakozásteljesen.
- Milyen az a ragu? – tudakozódik Sárika, és piszkálja a sűrű levesben a gezemicéket.
Az Ávéká kitalál egy izgalmas állatot. Sárika szürcsöl, cuppog, zúza után kotorászik. Miközben eszik, az Ávéká percenként kérdezi:
- Ízlik?
- Aha.
Üvegtálból tejszín buggyan, Sárika nyalogatja a kanalat, az ujjait, az abroszt.
- Minden jó volt?
- Aha. Sárika álmos.
Az Ávéká leszedi az asztalt…
Délutánra Sárika a szent díványpárnák közé vackolja be magát, az Ávéká ezt is engedi. Sárika kijelenti, hogy a Sárika innen úgyis le fog esni, mert a díványon nincs olyan rács, mint otthon (ezen a kórházat érti), mire az Ávéká odavonszolja mellé a fotelokat. Vacakol a fáradtan hazatérő Wolfganggal, aztán elmosogat. A kutya átmászik a fotelbarikádon, és Sárika lábaihoz fekszik. Megérezte, hogy mozgási határát most a díványra is kiterjesztheti talán azért, mert karácsony van; talán azért, mert Sárikát melegíteni illik. Az Ávéká beóvakodik hozzájuk, figyeli a sovány, kimerülten horkoló kislányt és az éber kutyát, aki úgy hiszi, őrzi Sárika álmát.
Kint lassan bealkonyul, és igazi karácsonyi hópelyhek lebbennek el az ablak előtt. Szelíden és elgondolkodva válnak ki a szürkepacnis égből, mintha azon tűnődnének, leszálljanak-e vagy próbáljanak visszajutni egy másik halmazállapotba.
Az utcai szobában az Ávéká halkan szöszmötöl a karácsonyfadíszekkel.
Havas házikó – fehér dörzspapírból. Üvegzöld hal – sztaniolcsillagok. Kék pléhmadár drapp szőrfarokkal. Az Ákos nem telefonált, és mégis… azt hiszem… egész jól vagyok. Ide balra egy angyalt – kerámiából. Nehéz meg giccses is. Húzza a fát. Vattás a jászol. Az angyal az ágról – lehuppan. Kutyás a kád. Sárika mondta. Majd a lavórba talán beleáll. Kibicsaklott az angyal szárnya. Hess, csonka angyal! Vissza a fára!
Az Ávéká dúdol, kezében szőlőfürt-dísz. Az aszott szemek likőrös bonbonok. Megsavanyodtak a papír zöld burkában, nem volt soha szüret. Aki hozta… meghalt. Egy régi mozdulat árnyéka kimerevedik a függönyön. Mennyire hasonlít rá Ákos, borzong az Ávéká, és a fa megsokszorozódik a tekintete előtt. Ha eljött volna az óvóhelyre, most nem kellene Ákos telefonjait lesnem. Nem jött. Félt a légóparancsnok testvértől…
Az Ávéká visszateszi a fürtöt a dobozba, és hurkolja a szaloncukrokra a könnyű fémakasztót.
Becsomagolja a Sárikának szánt játékokat, az ajándékozás kellemes izgalma lassan árasztja el, hiszen ő már régóta jobban szereti a hétfőket, mint a szombatokat, és egyre nehezebben tűri a több napos ünnepek nyúlós magányát. Amikor a másik szobában villanyt gyújt, Wolfgang azonnal felpattan. Sárika ásítozva nyújtózkodik, a kutya farkába kapaszkodva húzatja fel magát. Wolfgang nyikkan egyet, de engedi.
- Ez magától jött ide Sárikához, nem Sárika hívta ám!
- Jól tette, most legalább teljesen összebarátkoztatok – mondja az Ávéká, és vaksin pislog a fénytől meg az élők káprázatától.
- Hát, ha neki jó, Sárika nem bánja – von vállat Sárika, de azért büszke, hogy ilyen gyorsan meghódított egy majdnem akkora kutyát, mint ő.
Az Ávéká huzigálja a fotelokat. Szeme sarkából figyeli Sárikát és Wolfgangot, akik fülönfogva mászkálnak a szobában, végképp egymásra találva a csokoládéevés mély szenvedélyében; egy kocka csokoládé Sárikától Sárikának, egy kocka Sárikától Wolfgangnak.
- A kórházban szebbek a bútorok – ítélkezik Sárika, nehogy olyan kislány látszatát keltse, akit teljesen elkábítottak szolgáló ebbel, saját káddal és egyebekkel. Az Ávéká nem ellenkezik, de felhívja Sárika figyelmét az ónémet pad sárkányaira, oroszlánjaira, valamint a jezsuita szekrény mély öblére, ahol remekül el lehet rejtőzni egy esetleges bújócska alkalmával.
- Sárika még sohasem játszott ilyet, ó, szegény Sárika! – búslakodik Sárika, és bánatában ráejti a nagy tengeri kagylót a filigrán dohányzóasztalka lapjára. A kagyló halványrózsaszínű szivárványlik a földön az üvegszilánkok közt. Sárika elvörösödik, az Ávéká elsápad, Wolfgang behúzza feldicsért farkát, és a biztonság kedvéért ráül. Mi lesz most? Semmi. Az Ávéká némán tapogatja a vaskeretből meredező üvegmaradékokat.
- Majd jól megvágja magát! – ripakodik rá Sárika. – Arra vár, hogy kinőjön az üveg? Elég gazdag, vegyen másikat! – támad tovább, de nagyon rémült.
- Nincs baj, szólok majd az üvegesnek – simítja végig az Ávéká Sárika arcát. – Gyere, gyertyát gyújtunk, elfelejtjük a törött asztalt.
- A gyertyagyújtás azt jelenti, hogy Sárika ajándékot kap? – hajlandó azonnal felejteni Sáriak.
Az Ávéká válasz helyett ünnepélyesen nyitja az ajtószárnyakat: két méter magas fa áll fehér angyalhajfátyolba burkolózva, levegőáramlatban bukdácsoló ezüstgömbök csendülnek össze rajta halkan. Tűlevélillat aurájában vibrál a fenyő, és kitárja számtalan karját, amikor megpillantja Sárikát.
Tényleg van mennyből az angyal, harangszó, és részben könnyes, részben nyálas, de mindenképpen ügyetlen csókok. Az ajándékot kapók sorát Wolfgang nyitja. Azonnal megtalálja a ropogósra sütött, sztaniolba csomagolt maszek-kolbászt meg a csokoládéját, és gyorsan nekilát az evésnek.
- Sárika is szereti a sült kolbászt csokoládéval – irigykedik Sárika.
- Először nézd meg az ajándékaidat.
- Melyik Sárikáé?
- Mind a tied.
- Na ne, ezt nem mondja komolyan- kéreti magát Sárika, de már bontaná is egyszerre az összes doboz. Ide-oda kapkod, fogával harapja a zsineget, marcangolja a papírt, öleli az alvóbabát, búgócsigát, képeskönyvet, dicsekszik Wolfgangnak – ez mind a Sárikáé! – Ledobálja magáról a fakóra hypózott csíkos köpenyt, a kemény vászoninget, bújik a kincsekbe. Az Ávéká nézi a sovány, heges kislánytestet, istenem, ha legalább fiú lenne, gondolja. – Szép a Sárika, ugye? – illeg Sárika a kutya előtt, tapogatja a puha flanellpizsamát, megcsókol rajta egy mackót, beletemeti az arcát a fehér frottírköntös gallérjába és úgy összehúzza az övet, hogy alig kap levegőt. – Mondja gyorsan, milyen a Sárika? – páváskodik, és valami alkalmatosságot keres, ahol tetőtől talpig láthatja magát. Az Ávéká kinyitja a fürdőszobaszekrény ajtaját, amelynek belső fele tükör. Sárika odarepül, és azonnal visszahőköl. – Jaj, hát ez ki? – nyöszörög rémülten. – Ez a Sárika?
- Jesszusom, te nem láttad magad a baleset óta? – kapcsol az Ávéká, szeretné falba verni a fejét, de már késő.
- Jaj, ez a Sárika! – bömböl Sárika.
- A tornateremben a tál előtted volt… én azt hittem, hogy a víztükörben… a tó is visszaveri a képmást… - dadog a megszorult Ávéká.
- Vilma néni azt mondta, ismeretlen kismajom van a tálban… csak az látja, aki nem akar tornázni, az nem a Sárikaaa…
 Az a hülye, gyáva Vilma!
Wolfgang nyüszít, nem tetszik neki a sírás. Az Ávékánál mindig használ, ha nyalja a kezét, Sárika belerúg.
- mennyen a francba! – zokog rá.
- A kezecskéd is heges, kisbogaram – dödörész kínjában az Ávéká -, tudhattad volna tapintásról, hogy az arcodon is olyan a bőr.
- Sárika nem tudott semmit. Milyen heg, hol a heg?
- Itt, végig a karocskádon – mutatja az Ávéká.
- az nincs. Ami nem fáj, az nincs!
- Sárika, kérsz csokoládét?
- Igaza van a szomszédpetinek, Sárika egy randa kis béka, mennyen ám a csokoládéjávahahal!...
- Én nagyon szeretlek – ügyeskedik az Ávéká tovább, de vesztére szólal meg.
- Sárika még magánál is randább! – förmed rá Sárika, mint egy kis fúria.
Az Ávéká összerázkódik, mintha belerúgtak volna. A keze ökölbe szorul, ütni szeretne, de csodálkozva hallja, hogy amikor megszólal, ezt mondja:
- Ha nagyobb leszel, elviszlek plasztikai sebészhez. Ő majd segít rajtad, ígérem.
Sárika nem figyel rá. Lecövekelt a tükör előtt, elbújt a tenyere mögé. Néha kiles az ujjai között, eltakarodott-e már a kismajom? De nincs csoda és nincs könyörület: a szép Sárika ott maradt a nagymama üstjében. Sárika reszket és hallgat, aztán kicsúszik alóla a föld, lehuppan a szekrény mellé.
- Jaj! Jaj! Jaj! –kiáltja éles fejhangon. – jajajaj! – folytatja sikongva, és öklével belevág a tükörbe – csörömpölés, üvegszilánkok a földön, Wolfgang rémülten hátrál.
Szabálytalan sokszögek mutatják Sárika tükörképét: egy oktaéder a tágult pupilla feneketlen sötétjéből; csámpás könnycsepp útjából egy stáció; egy sebhely, egy heg, egy folt – száz seb, ezer heg, százezer folt. Összetört egy egész világ. Megtört a Sárika?
- Nem! – kiabál rekedten. – Nem akarom! Nem igaz!
Bemenekül a sötét szekrénybe, ahol nem látja senki. Kezéből szivárog a vér, nyomogatja az Ávékű beakasztott pongyolájához. Az Ávéká próbálja húzni Sárikát, de ő kapaszkodik ajtóba, hálóingbe, végül felborít egy polcot. Gurulnak a hajcsavarók, csipesz csetten, hideglelősen ugrálnak műanyag tégelyek. Sárika kicsúszik az ávéká kezéből, zokogva szalad a szoba felé. Az Ávéká anyomában. Wolfgang tudja, hogy ez nem ipi-apacs a szomszédpetivel, rohan az emberek után. Valami baj van,segíteni kell. Talán az Ávékának Sárikát elfogni? Tessék, gáncsol Wolfgang. Az Ávéká felnyalábolja Sárikát, aki megadta magát, elnyúlik az ölében, ólomsúllyal húzza le a karjait.
- Ne sírj,kislányom – mondja és úgy sír, mintha az ellenkezőjéről akarna példát mutatni.
Kifújja az orrát, és akkor megcsapja a gyerekszag. Sárika távol tartotta magától az Ávékát, csak Wolfgang szimatolhatott körülötte a kutyáknak oly kedves kipárolgás után. A verejték, a babaszappan, a délutáni langyos tej illata most szállítja az Ávéká csökevényes orrának az erősen felszólító jellegű tényt: itt gyerek van! Nem kölcsönjáték és csereáldozat, hanem egy szerencsétlen gyerek. Elsorvadt ösztön ébred az Ávékában, és a szagok meleg, állati közösségében dajkakutyák példáját követné, akik gondolkodás nélkül vállalnak oroszlánbébiket a sajátjuk mellé egyszerűen azért, mert kölyökszaguk van.
Sárika elcsigázottan hever, az Ávéká félénken megcsókolja.
- Naaa! –mondja Sárika, és feltápászkodik.
- Szóval a kozmetikus sebészek nagyon ügyesek – mosogatja az Ávéká Sárika friss sebeit.
- Juj, de csíp! – szipog Sárika.
- Biztos, hogy valamelyik segít rajtad.
- Mi az a kozmetikus? – A sebészt azt tudja Sárika.
Az Ávéká magyaráz. Ígérget, simogat, énekel.
- A kozmetikus ilyen-olyan. A sukitemzok olyan-ilyen. Zok-zok, zakatol a zok, suki, tiku, kozme tiku zok-zok-zok.
- Jóvammá, jóvammá, elég! – szédül Sárika a zakatolástól. –De mi lesz addig? Amíg nagy leszek?
- Talán frufrut csinálunk – tétovázik az Ávéká. – Akkora homlokodból semmi nem látszik. Megpróbáljuk?
- Aha.
Girbe-gurba hosszú frufru alól pislog Sárika.
- Igazán jó így – lelkesedik az Ávéká. – Nem akarod megnézni?
- Nem.
- És akkor oldalt is behúzzuk a hajadat az arcodba, majd én felcsavarom neked, szinte semmi se fog látszani. A többit a sebész elintézi – mondja tovább az Ávéká egyre bizonytalanabbul. Sárika görnyedten kuporog a díványon, tapogatja az arcát és az új frizuráját. – Hozzam a vacsorát?
- Tőlem! – legyint Sárika.
- Kérsz még valamit? – kérdezi két szelet hús és egy tábla csokoládé után az Ávéká.
- Csokit.
Aztán az Ávéká mesélni kezd.
Sárika sok mindenről mondhatja a bújócskázáson kívül, hogy vele még nem történt. Ezek közé tartozik a mesélés, az Ávéká pedig a mesék kútfeje. Sárika megússza a fürdést. Tegnap ettől még boldog lett volna. Nagy nehezen elalszik és hapciról álmodik, aki tüsszögés helyett zakatol.
Az ünnepek a mese jegyében folytatódnak. Az Ávéká megismerteti Sárikát a tündérekkel, manókkal, és amit nem tudott elérni simogatással, édességgel, azt eléri a mesékkel: Sárika az ölébe kéredzkedik, hogy közelebb legyen a királykisasszonyhoz, akit gonosz boszorkány békává változtatott, de a pásztorlegény megtörte a varázst, s most boldogan élnek, túl a Kozmetikákon.

Hétköznap hajnalán nyűglődik az Ávéká a korai ébresztéssel.
- Sárika álmos – üzen ki a paplan alól Sárika.
- Gyere, kisbogaram, megyünk haza…
Sárika szó nélkül öltözködni kezd. Pontosabban belebújik két számmal nagyobb bakancsába, és magára teríti a gallért.
Botorkál velük a taxi a magas hóban, Sárika kezében a kis motyó. Szárnyas griffként felrepíti őket a klinikai lift.
- Na, jónapot! – int Sárika, és indul a folyosó lengőajtaja felé.
- Sárika, eljössz hozzám máskor is? –kopog nyomában zavartan az Ávéká.
Sárika lassít.
- Mindig kapnál csokit, ragulevest meg mindent… és Wolfgangot is te vihetnéd le sétálni.
- És akkor Sárikának fizetne érte, nem a szomszédpetinek? – fordul vissza Sárika.
Az Ávéká már éppen kezdené magyarázni, mit jelent az, hogy örökölni, de megjelenik a hülye, gyáva Vilma, és hívja gyógytornázni Sárikát.
- Szegény Sárika, viszik szegény Sárikát! – kiabál Sárika, mintha nyúzni vinnék.
Az álvénkisasszony töprengve áll a lengőajtó előtt.

Forrás: Mozgó Világ 1976/6. december