2018. máj. 31.

Dóczi Lajos (1845-1918): Petőfi szobra (1872.)



- A költő születése napján.

Petőfi hol vagy? Memnon eldűlt szobra,
Nem költ-e hangra, semmi, - semmi már?
S a tavasz kelhet?S megzendült bokorba
Hivatlan száll a fülemilepár?
S a haza él? S a pályán balra, jobbra
A fáradt nép Tyrtaeus-vesztve jár?
Van sírod – és, ha zivatar közelget,
El nem árulja versenyt dörgő lelked?

Megcsalt a kedvencz. Im az embereknél
Mégis a természet hálátlanabb.
Ki minden berket hangzatossá tettél,
Most néma völgyben lettél néma rab.
De rólad nem zeng, mi sírod felett él,
Bár fényt és hangot most is tőled kap;
A gerle tudja és magában őrzi:
Hol nyugszik és mit álmodik Petőfi.

S haj, szólna bár, nem értené a század,
Mely lejtőjén leszállni oly mohó,
Neki őrültség a te ihlett lázad,
Tied az ábránd, övé a való.
Te rögben dalt lelsz, ő dalodban – vázat!
Pedig e század szült, nagy álmodó!
De ifjú volt és öreg lett azóta,
S fülébe csengsz csak, mint a régi nóta.

Az vagy! Nem dalnok, de magad egy ének,
Mely halkan kelt és zúgva szállt alá,
Az ifjú század nagy erőteljének
Szilja kedvét benned kiharsogá;
A csodahangok jöttek s elveszének,
Titok, hogy honnan; sejtelem, hová?
Bölcsőd vitás, sírodnak nincs emléke.
Minek? A fő az, hogy a dalnak vége.

S miként az apja, ha fiát elásta,
Kétszerte őszül s halni sietős:
Ráült a kor a századóriásra
S vén kalmár lett az alig ifjú hős;
Vetésben lassú, kapzsi aratásra,
Munkálni gyönge, hinni nem erős.
Eszménye nincs már, vágya van temérdek,
Istene nincs, de van bálványa: Érdek.

S hazád?... Eldobta özvegyfátyolát,
És fiai urak az ősi házban;
De a szemen, mely a jövőbe lát,
Csak az a felhő van, int hajdanában.
Mert hajh! viszály a megfogyott család
Vetéseit elrontja a csirában.
S a dús, ki pártért vért és kincset ont,
Gyüjtőivén körözteti a hont.

Igy jársz körül! Se baj! Ne is jelenj meg,
A harczhoz volt, a zajhoz nincs közöd.
Mit is keresnél, férfikorú gyermek,
E kor szilaj szóharczai között?
Hol, nem ura a szivsebző fegyvernek
Testvér testvérrel úgy megütközött,
Hogy ez a hon, mely győzött véres harczon
Szemétbe fúl a fölkavart piarczon…

Pihenj, pihenj! Avagy, ha haragodban –
A sír éjébe tovább még se férsz,
Gyúlj ki, mint villám, mely, ha lángja lobban,
A nagy hazában olvad minden ércz;
Míg ércz erőnkben, s ércz forr a tagokban,
És lángban ég a hármas fejű bércz,
S mint láva, mely a jobb talajt lerakja,
Pusztitva bár, de pusztuljon salakja!

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása