2018. máj. 18.

Császár Ferenc (1807-1858): Egy anyához



- Gyermeke sírjánál

Minden földi rosz között
Nem legroszabb – a halál!
METASTASIO

Nem tudom, nem tették-e jobban, ha talán hallgatnék? Meglehet, ildomosabb volna ez, de a kegyeletes részvét szólanom parancsol.

A tavasz, mely új életet költ mosolyával a természeten: Tetőled életet rabolt el, mely szíveddel összeforrva volt, s ahogy onnan elszakadt, rajta mély és vérző sebet repesztett! Új e seb: még nem vonhatta reá a feledés jótékony hártyázatát a neked ólomszárnyú idő; s így nem kell rettegnem attól, hogy szavaim föltépik annak hegesedését.

A balzsam hegesztő hatású, bár sajgat, midőn a vérző sebre öntik. – Talán részvétem szózata hasonló lesz ahhoz?... Hanem én óhajtanám, hogy fájdalmad tompán zúgó tengerén új habokat ne verjen a kegyelet szellője!

Úgy vagyunk, tudom, a nagy fájdalommal, mint a lassú folyam mély örvényével. Anélkül hogy látnók, hogy sejtenők, mint forr kebelében a vészrejtő hullám: ha virágot hajítunk is csöndes fölszínére, ezzel is habzásra kényszerítjük kígyódzó gyűrűit!...

**

Midőn a támadó kikelet ezer ékes virággal hímzi be a völgyek és ligetek zöldülő bársonyát: Neked egyetlen virágodat sorvasztja le anyai kebledről a tél elkésett fagya! S vajon mit vétettél Te? Mit kedves, szép ártatlanod a Halálnak, hogy ily korán kinyújtá dermesztő karát ennek ölelésére s a Te szent örömeid elföllegzésére?

Talán irigyli véglen szerelmedet, mellyel kis lányodon, mint üdvöd egész világán csüggöttél? Talán irigylé a boldogságot, mely annak mosolyából, mint Isten legszebb egéből, fenn dobogó kebeledbe ömlött? Avagy csak hatalmát akará éreztetni veled, hogy megmutassa, miképp ő az úr – a kegyetlen, megkérlelhetetlen zsarnok úr -, a mi földi boldogságunk, üdvünk, legtisztább, legszentebb örömeink felett?!

Valóban, Neked kopárrá tevé a földi üdvösség oly ritka országát; felrázá ellened a kínok tengerét, s örömérzéseid gyönge hajóját, melyet biztosnak hívél már az árnyas magánynak csöndes partjainál, kiragadta a háborgó habokra, s ádáz kezével sodorta a gyilkos szirtek közé; s míg elmeríté egyetlen kincsedet: életben hagyott Tégedet, hogy sirasd nagy veszteségedet!

És Te nem siratod azt!...

Hallom fuldoklásodat, de nem látok könnyet merev pillád alatt!... Ott állasz a parton, árnyazott magányod feldúlt partjain, odaszegezve szemedet a forrongó habokra, melyek fölszínén most gyönge hajódnak játszik forgácsival a szétgyűrűző hullám. Állasz, mintegy megkövülve a nagy fájdalomtól, és elnézed a szeszélyes játékot anélkül, hogy egyetlen könnyeddel szaporítnád a zajló hullámokat. Állasz némán; s csak midőn egy-egy forgácsot hajt feléd a túlparton kelt szellő, sikoltasz fel azon gondolatban: hogy a széttört fenyűdarab kincsedet hozza meg a szirtek vad öléből!... Hozzád lebeg az, s te lehajolva, sóváran feszíted jobbodat utána!... Kezedben a forgács -, de bár nincs azon a várt kincs: csalódott kebledre szorítod azt mégis, mint kínosan kedves emlékét széttört örömcsónakodnak.

Így állsz ott napokat, éjeket: némán, könnyetlenül, megcsalt és folyvást csalódó reménnyel; míg azonban kisded sír emelkedik a közel küpresz alatt; és bánatos férjed szerető karokkal vonz el a vészhordozó szirteknek színéből.

Elvezet a sírhoz, melyet hóvirággal, szerény ibolyával hímes szőnyege borít el a csak most viruló pázsitnak.

De Te néma bánatodban megkövült kebleddel, könnyetlen szemeddel bámulsz az emelkedő hantra, melyen férjed, a szinte gyermektelen atya már könnyezve omolt el. Majd odatéved tekinteted az egyszerű fejfára; … önkéntelenül akad meg az aranyfejű szegekből kivert betűkön; … öntudatlanul foglalod össze ezeket – s tompa sikoltással roskadsz a kisded sírhalmon kesergő férj mellé: mert az összefoglalt betűkben elvesztett leánykád édes nevét tünteté szemedbe a koszorúzott fejfa! És te érezed, hogy azon sír ölében egyetlen kincsed – gyermeked, a te kedves elsőszülötted, - alussza véglen álmát a halálnak!

Hosszan maradsz ottan leborulva, soká könnyetlenül, míg végre lepattan szívedről ércabroncsa a kínnak, mely azt összeszorítá; leenyhül a kéreg, kérge a fájdalomnak, mely azt körülfoná: és forrásává leszen a könnyeknek, melyek beharmatozzák a sírhant bársonyát, megszelídítvén egyúttal metsző bánatodat.

**

Jönnek és múlnak a napok.

A tavasz mind derültebb, mosolygóbb eget ívez a felújult föld fölé; majd elhozandja a nyár üdítő melegét, az ősz megérett gyümölcsét, és fehér szemfödelét a tél ismét elborítja a megpihenő természeten.

A Te kis sírhalmadat beárnyazó küpresz azonban megtartja virányát; s midőn az avar fűszálakból új csírákat csal ki egy második kikelet: elvándorolsz hajnaltámadatkor a gyászkert felé, hogy új koszorúval ékítsd fel a fejfát, mely egykor könnyed forrását megindítá; beülteted örökvirágú rózsával, hosszan mosolygó emlénnyel a sírnak pázsitát, hogy fölpiperézd a természet legszebbékességivel ágyát kisdededek.

Eközben megzendül a küpresz homályos lombain a csalogány, s méla zenéje édes bánatba ringatja szívedet. Visszaemlékezel leánykád első dalszerű dadogásira – a legkedvesebb zenére, melyet életedben halállal – és megered újból könnyednek árja, hogy összevegyüljön a hajnal harmatával, mely már begyöngyözé a fejfa koszorúját, a sírhalom virágát.

Bánat ered újból a szívedben: de édes, mint volt egykor látása a karodon csüggött leányka angyali mosolyának!

És ha meglátogatod majd este is a kis sírt, és ott lep a kelő éj, mely titokszerű fátyolt von a földre, titokszerű csöndet az élő természetre: elszenderülsz a megkoszorúztad fejfa alatt, s álmodban karjaid közé száll, mint fényes angyala az égnek, kis leánykád; és csókokat árasztva borulatos orcáidra, így fogja mondani:

„Ne keseregj, anyám! Elvitt öledből a halál, hogy szeráffá legyek az Úr fényes trónusánál!”

És Te látván a fátyolképeket, melyekben az élet örömeit és kínait légalakok gyanánt tünedezteti lelked szeme elé az Álom; midőn tapasztalod, mily gyérek, s mily sebesen enyészők azok; mily roppant seregben, mily iszonyúan tarka vegyületben s tartósan lebegnek előtted imezek: hogy megvédd kis lányodat, remegő karoddal szorítod az ő fényes árnyát pihegő szívedre.

De a fényes árnyék ellebben karjaid közöl az örömalakoknak égbe tűnő csoportozata közé, hol nem érhetik őt el a kínok rémvázai, s Te utána sóhajtasz könnyülő kebellel:

„Szállj, szállj fel, gyermekem! angyaltársaidhoz, hol csak öröm környez és nem hatnak hozzád az élet kínai! Boldognak tudlak én, s ez megvigasztal engem!”

- Álmad szertefoszlik akkor; de a szent nyugalom, mit képei öntének szívedbe, ébren sem hagyand el.

**

Így fognak jőni, így múlni napjaid, éjeid; míg végre a haladó idő meg fogja adni lelkednek a csöndet, és – mint egyetlen gyógyító balzsama a legsajgóbb sebeknek – elmossa éles töviseit veszteséged feletti anyafájdalmadnak.

Nem vigasztallak én, mert tudom: nem hat a vigaszszó a bútenger mélyébe; mert tudom, hogy nem fájdalom az, melyet támadtában meg tud szelidítni a részvét lágy szózata. Nincs könnye, nincs szava, és nincs enyhítő szere az igaz fájdalomnak!... Csak azt mondám én el, milyen volt kebled szenvedése a veszteség által okozott kín első rohamában, s mint remélem annak enyhülését – a futó időtől!

Forrás: Divatcsarnok 1853. – April 17.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése