2018. máj. 7.

BEN JONSON (1573-1637)




Atléta termetű, italt és szerelmet kedvelő férfi volt. Sorsa színes reneszánsz-élet, csupa vargabetű és ellentmondás. Cambridge-ben komoly klasszikus műveltséget szerez, s néhány év múlva már Németalföldön csatázik. Egyszer szemben álló seregek előtt vív romantikus párbajt, és pokolra küldi az ellenfelét. Londonba visszatérve színész lesz. A nagyváros kocsmáit jól ismeri. Féktelen természete miatt az akasztófa árnyéka is ráesik. Tehetségét Shakespeare ismerte föl, s hagyomány szerint színpadon is szerepelt Ben Jonson egyik darabjában.

Pedig Jonson az irodalomban nem Shakespeare irányát képviseli. Shakespeare drámáiban az élet féktelen sodra ragadja magával a nézőt, minden korlátot áttör, mint a viharzó tenger. Jonson klasszikus példákon nevelkedett. „Római szerző, aki angolul ír”: Terentius tanítványa. Aggodalmas műgond, az antik dramaturgiai szabályok tisztelete jellemzi. Darabjainak jó része ma már csak irodalomtörténeti olvasmány. Bírálói szerint minden megvolt benne, ami a nagy költőt jellemzi – az átütő tehetségen kívül. Ez persze rosszmájú túlzás. Mindenesetre azt a darabját játsszák még ma is, amellyel Shakespeare rokonának tudott bizonyulni.  V O L P O N E-ja csupa élet, szenvedély, kétértelmű vicc, remek karakterek gyűjteménye. Stefan Zweig figyelt föl rá, ő dolgozta át és indította útnak a XX. század színpadán. Másik modern átdolgozója Jules Romaine.

Világsiker lett belőle.
V. J. († VITÁNYI JÁNOS)


BEN JONSON: VOLPONE AVAGY A PÉNZ KOMÉDIÁJA

(„Volpone”, 1605. Vígjáték 5 felvonásban. Stefan Zweig 3 felvonásos átdolgozását magyarra fordította Emőd Tamás 1930, Stefan Zweig és Jules Romains átdolgozását felhasználta és kiegészítette Illyés Gyula 1947.
Szereplők: 12 férfi, 2 nő, néma személyzet.)


Pénzért minden hitványságra kész polgárokat állít pellengérre egy kecsegtető örökségért vívott, mulatságos fordulatokban gazdag küzdelmen keresztül Ben Jonson, a sokoldalú angol reneszánsz író.

*

Volpone, a róka-ravaszságú velencei nemes elhíresztelteti, hogy halálán van. Mivel a dúsgazdag embernek nincs utóda, állítólagos barátai ragadozó madárként csapnak le a várható örökségre. Volpone bizalmasa, a szemtelenségében légyhez hasonlított Mosca értékes ajándékokat csal ki ura számára az örökséghajhászoktól: Voltore – vagyis keselyű – ügyvéd úrtól, Corvino – azaz holló – kalmártól, s a vén varjútól, Corbacciótól. Még egy pályáz van Volpone vagyonára: egy elszegényedett, világjáró, hóbortos angol, Sir Politick Would szaporabeszédű hitvesének személyében. Az asszonyság gondos ápolással akarja a „beteg” kegyeit megnyerni, túlbuzgalmával azonban csaknem elveszi Volpone kedvét a szerepjátszástól.

A ravasz alakoskodó egyszer titokban el is hagyja betegágyát, hogy tudós doktornak, öltözve pergő nyelven gyógyfőzeteket kínáljon az utcai forgatagban, s közben szemet vessen Corvino féltve őrzött ifjú feleségére, Celiára. Az eladósodott kereskedő Mosca rábeszélésére féltékenységét félretéve beleegyezik, hogy asszonya testestül-lelkestül a „beteg” szolgálatára álljon. A kapzsi vén nemest pedig arra bírja rá az ügyes parazita, hogy vagyonát – hasonló viszonzás reményében – Volponéra testálja, fiát, Bonariót pedig tagadja ki jogos jussából

A betegszobában nagy botrány tör ki Mosca pletykája miatt. Mosca ugyanis elárulja Bonariónak, hogy apja kitagadta. Elrejtette őt Volpone szobájában, hogy erről saját fülével is meggyőződhessék. Közben a „hirtelen” felépült Volpone erőszakot akar Celián elkövetni. Bonario előrohan rejtekhelyéről, hogy a gaztettet megakadályozza, s olyan botrányt csap, hogy törvénybe idézik őket. A szenátus előtt Volpone meggyőzi a bírákat, hogy Celia tisztességtelen asszony és Bonario a szeretője. El is ítélik mindkettőjüket.

Valamennyi örökség-váró, saját érdekét, jó hírét, becsületét feledve segít Moscának a bíróság félrevezetésében

Mosca és Volpone folytatják játékukat az örökséghajhászok megcsúfolására: a gazda Mosca nevére állítja ki végrendeletét, és most már halottnak tettei magát. Mosca leltározza a vagyont, míg a vélt örökösök reszketve várják a testamentum felbontását. A bíróság előtt felnyitják végre a nevezetes okmányt és a kárvallott barátok, de maga a vagyonából kiforgatott álhalott sem akadályozhatják meg, hogy Mosca birtokába ne vegye az örökséget. Végül a szenátus mégis átlát a turpisságon, a vagyont elkobozza, Moscát gályarabsággal, Volponét örökös rabsággal sújtja, az igaztalanul elítélt Celia és Bonario szabadságát pedig visszaadja.

A Volponé-t Magyarországon a Stefan Zweig-Emőd Tamás-féle változatban a Magyar Színház mutatta be 1930-ban. Jules Romains-Stefan Zweid-Illyés Gyula átdolgozásában a Katona József Színház 1953-as felújításán szerepelt.

Ez az átdolgozás a következőkben tér el az eredetitől:

Az angol házaspár nem szerepel benne. Helyettük új szereplő kapcsolódik be a Volponét megkörnyékezők táborába: Canina, az utcalány Célja nem annyira az örökség megkaparintása, mint inkább az, hogy elvétesse magát a haldoklóval, mert nevet akar adni születendő gyermekének. Természetesen őt is Mosca ösztönzi terve végrehajtására, sőt vele ijesztgeti a többi dögkeselyűt. Változott egyes szereplők társadalmi helyzete is. Corbaccio uzsorás lett, fia (Leone néven szerepel) a velencei köztársaság kapitánya, akit hamis vád emeléséért és a szenátus megsértéséért ítélnek el, míg Corvino tiszta hitvese (Celia helyett a Colomba nevet viseli) naivságában ugyan nevetség tárgya lesz a tárgyaláson, de nem gyanúsítják paráznasággal, mint az eredetiben. A leglényegesebb különbség a darab befejezésében mutatkozik Corvinót, Corbacciót és Voltorét tartóztatják le bűnös üzelmeikért, míg Mosca háborítatlanul Volpone örökébe lép. Gazdája lopva, koldusszegényen távozik palotájából, az örökös pedig hozzálát, hogy zajos mulatságok közepette szabaduljon az összeharácsolt tenger kincstől.

L. M. (LÁZÁR MAGDA)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.