2018. máj. 19.

Báró Balassi Bálint: Ferendum et sperandum (1604)





(Türj és remélj)

Forog az szerencse,
Mit bizunk ő benne?
Semmiben nem állandó.
Csak ideig kedvez;
Tündeklő üveghez
Mindenképen hasonló,
Ki minthogy eltörik,
Igy ő is változik,
Állapatja romlandó.

E világi sok kincs,
Melyben semmi jó nincs,
Múlhatik szerencsétől.
Tündeklő uraság,
Tisztbéli méltóság
Függ ennek erejétől.
Ha megszűnik kedve,
Kűld idegen földre
Régi lakó helyéről.

Rólam vehet ebből
Mint egy szép tükörből
Magának minden példát,
Mert amint rám osztá,
Tőlem úgy elfosztá
Szerencse adományát.
Ki kedvemre éltem,
Kell immár szenvednem
Számkivetésnek kínját!

E rosz csalárd világ,
Ki merő hamisság,
Engemet jaj! mint veszte.
Mint halat horogra,
Ugy csala sok búra
Hizelkedő beszéde.
Étkével táplála,
Melyben rejtve vala
Iszonyú csalárd mérge.

Nem is kerülöm el
Szentséges erkölcscsel
Hizelkedő poharát;
Nem jutván eszemben
Hogy isten mindenben
Jelenti igazságát:
Amint sok jóm után
Érzem immár nyilván
Istenemnek ostorát.

De miért csudálom?
Isten dolga, tudom,
Hogy gonosz jóra fordul;
Vétkünket eltűri,
De reánk is küldi
Büntetését ostorul.
Segítségét tőlünk
Rántja, ha nem térünk
Régi gonoszságinkból.

Úgy én bűneimért
Istenem engem sért,
Elhagyott és megútált.
Hatalmas emberek
Mindenütt üldöznek,
Ellenségem rám kiállt;
Lesben megállanak,
Fejemnek akarnak
Szörzeni szörnyű halált.

Mindentől megváltam,
Egyedül maradtam,
Barátim elhagytanak;
Iszonyú kősziklák,
Erdők, széles puszták
Fejemet lappangatják:
Idegen emberek
Engem elkerülnek,
Magok hozzám sem adják!

Éljek-e? nem tudom,
Mért késik halálom
S kinaim nevekednek.
Kétségbe essem-e,
Halált szerezzek-e
Nyomorodott fejemnek?
Azt nem mívelhetem,
Mert elveszti lelkem,
Haragja istenemnek.

Tűrnöm hát jobb lészen,
Mert még elölvészen
Istenem szent fiáért,
Bűnöm elfelejti,
Pokolra sem veti
Lelkem, ki hozzá megtért:
Noha kereszt által
Keservesen próbál
Fertelmes életemért.

Szenvedem békével,
Magamat is ezzel
Biztatom mindenekben:
Többet én megváltóm
Szenvedet, jól tudom,
Idvösségemért testben;
Nem egyedül vagyok
Földön ki nyomorgok,
Szenvedik ezt is többen!

Példáját sokaknak,
Igyefogyottaknak
Látom árva fejemen,
Mert szerencséjekben
Számkivetésekben
Részes vagyok sokképen.
Kedves lakóhelem
Távol lévén tőlem,
Jut eszembe keservem.

Éktelen kősziklák
Mint fészkek úgy állnak
- Hazája Ulyssesnek;
Hosszú életében,
Jó szerencséjével
Tetszik mégis kedvesnek,
Midőn azt óhajtja,
Hogy csak füstit lássa
Régi lakóhelyének.

Repülő madarak
Őszszel ha távoznak
Megjőnek ismét nyárban:
Ugy félelmes vadak
Messze hogyha futnak,
Térnek szokott barlangban
Csak egyedül nékem
Nem szabad megtérnem
Örömöm hajlékában.

A tél mikor múlik
Vig tavasz érkezik,
Föld mindenestől újúl:
Levelekkel erdő,
Örvend a sik mező
S virágokkal béborúl:
Csak én szegény lélek
Sírok és kesergek,
Mert örömöm nem újúl.

Nyughatatlan sok gond
Ime annyira ront,
Hogy nem soká megemészt
Ha nem szánja lelkem
Teremtő istenem,
Sok bú, siralom elveszt;
Sőt én ellenségem
Csudálja, hogy engem
A föld is el nem sillyeszt.

De megszán istenem
S ennyi sok siralmim
Tudom jómra fordúlnak
Mulnak óhajtásim,
Noha most könyveim
Szemeimből csordulnak:
Mint nap eső után
Igy bánatim után,
Örömim megújúlnak.

Véget ér – elhittem –
Az idő mindenben,
Bánatnak vége szakad;
Nagy erős kősziklák
Idővel romlanak,
Idővel tenger apad;
Igy sok inségemnek,
Számkivetésemnek
Idővel vége szakad.

Mikor a madarak
Fákon fészket raknak
Tavaszszal zöld erdőben,
Béjárván sok földet –
Búdosó fejemet
Megnyúgotám egy völgyben;
Ezeket úgy szerzém,
Igyemet kesergém
Az ezer hatszáz négyben.

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 76-78. old. – Bp., 1903.