2018. máj. 7.

BALASSI BÁLINT (1554-1594)




A XVI. század három részre szakadt Magyarországán, a török és német hódítás, a feudális dúlás-fosztás, az előretörő ellenreformáció forgatagában egyszerre csodálatos tisztán és erőteljesen megszólal egy hang: „Ó nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség, csillagok palotája...” Balassi hangja, a magyar költészet megszületése a történelmi erők nagasfeszültségei között. Felívelő kezdete annak a meg nem szakadó folyamatnak, amelyben majd Zrínyi, Bacsányi, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi és Arany, Ady és József Attila adják tovább egymásnak a szót.

Költészete egyetlen életmű szilárd és szerves egységébe foglalta irodalmunk addig külön-külön jelentkező, egymással feleselő kezdeteit. Azt vitte tovább mindenből, ami a fejlődés irányába esett: a latinista humanizmusból a fölényes és merész világiasságot, a reformáció irodalmából a friss csiszolódású nemzeti irodalmi nyelvet, a személyes hitvallás szabadságát és a harcos szellemet, a históriás énekekből az önfeláldozó hazaszeretet parancsát, a széphistóriákból és virágénekekből a szerelem gyengéd és sodró szenvedélyét. És összefogva eggyé ötvözte mindazt, amivel a magukban még szűkös és egyoldalú kezdetek a jövőt szolgálhatták, irodalmunkat a teljes érvényű művészet szintjére emelte; ebben állművének legfőbb értelme.

Életében szoros következetességgel váltják egymást az olyan fordulatok, amelyek a lehető legkevésbé kedveztek kiváltságos művészi feladatainak, és éppen ezáltal szorították még magasabbra ezeket a feladatokat. (Legforróbb vallomását akkor írta hazájához, amikor éppen el kellett bujdosnia.) Születése szerint a feudális oligarchák rendjéhez tartozott, rokonságban azzal a Balassi Menyhárttal,l akit a megszülető magyar dráma népi igazságtevése még nemrég állított szégyenletes pellengérre. Szándékai szerint a kultúrát nemzeti öntudattal pártfogoló és művelő feudális nagyurak életformáját szerette volna megvalósítani, s mert erre vágyott, törvényszerűen deklasszálódnia kellett a feudális anarchia barbárul zavaros világában. Deklasszálódásából következik életének folytonos kettőssége: egyre reménytelenebb vagyoni harcokba és perekbe kezd, s másfelől újra és újra megkísérli, hogy valamiképpen kiszabaduljon a feudalizmus világából.

Így jutott el élete egyetlen megoldásához, hogy a maga sorsában gyakorlatra váltsa költészete legszebb eszméjét, a haza szabadságáért vívott fegyveres harcot; 1594-ben az elsők közt rohamozta a törökmegszállta Esztergom bástyáit, és ott kapott sebébe halt bele.

CZ. J. († CZIBOR JÁNOS)



BALASSI: SZÉP MAGYAR COMOEDIA

(1589. Pásztordráma 5 felvonásban, prózában.
Szereplők: 4 férfi, 3 nő.)


Bornemisza megteremtette első politikai drámánkat; derűsebb párjaként Balassi Bálint megformálta első színpadi szerelmi játékunkat. Mint irodalmi alkotás, a Szép magyar comoedia talán csekélyebb súlyú a Magyar Elektránál; a minta is szerényebb volt hozzá, nem szophoklészi remekmű szolgáltatta, csupán a század sikeres olasz szerzőjének, Castellettinek egy kedvelt pásztorjátéka. De mint irodalmi tett, Balassi műve mégis egyértékű a Bornemiszáéval, mert valaminek a megteremtését jelenti, ami addig magyarul nem volt, és ami nélkül a bontakozó magyar irodalom nem érhette volna el az élet teljes kifejezésének mértékét. Ha pedig súlyos történelmű XVI. századunkra gondolunk,végül is a Balassi vállalkozását kell jobban csodálnunk, hogy a kor szüntelen politikai viharzásában és saját élete örökös hányattatásában meg merte és meg tudta szólaltatni a szív érzéseinek, az élet derűjének szelíd drámai művészetét. „Ha mindenkor csak az erős tél uralkodnék ez Világon, s koroskint minden időben csak az nagy hó és jéggel volna az föld beborulva, az füvek s az fák hogy mutathatnák az ő szép virágokat, s hogy adhatnának jó gyümölcsöket?” – kezdi a darabot ezzel a szép mondattal, s benne van ebben vallomása a művészet teljesebb értelméről.

*

A Szép magyar comoedia a pásztorjátékok kortalanságában és erdei-idilli környezetében játszódik; itt él, búslakodik és vágyakozik a hazájából tíz éve elvándorolt Credulus, igazi nevén Tirsis. Elvándorlásának és remeteségének különös története van. Otthon, a messzi Candiában hűségesen szerették egymást a szépséges Angelicával, mígnem „egy más legén is  Monthan nevű, felgerjedt volna az Angelica szerelmére, és mert semmiképpen magához nem csalhatná Tirsistől Angelicát, oly italt ada Angelicának meginnia, ki miatt halálra válék…” Fájdalmában ekkor bujdosott el hazulról Tirsis, és a nevét, a külsejét is megváltoztatta, mintha csak Angelicájának utánahalt volna. Búslakodásának viszont közelebbi oka is van: megismert azóta egy Angelicához mindenben hasonló lányt, Júliát, de régi szerelmének mása semmi kérlelésre nem hajlik hozzá.

Tirsis, vagyis Credulus elpanaszolja szomorúságát Dienesnek, egyetlen jó barátja juhászának, Dienes viszont –kitűnő előfutára ő a későbbi magyar drámák megannyi földönjáró, vaskos realizmusú paraszti-népi figurájának -, Dienes viszont egy-kettőre felvilágosítja Credulust, hogy Júlia bizony az ő gazdájának, Sylvanusnak a szeretője. Ebből azonban csak annyi az igazság, hogy Sylvanus is szerelemre gyulladt a szép Júlia iránt, de hiába hagyta el érte korábbi szerelmesét, Galateát is, meghallgatásra éppúgy nem talált, akár Credulus – és búját így szép Balassi-versben panaszolja el az erdei magányban.

Júliát közben az idősebb Briszeida asszony – a szerelemnek érvelésekben és replikákban gazdag pártfogója – igyekszik Credulus számára megnyerni, de csak „hiába hegedöl az malomban”, hiába halmozza a mitológiai példákat is, a „kegyetlenke lány” nem hajlik a szóra. Nem pedig azért, mert – valamikor Candiában, a hazájában, örök hűséget fogadott egy ifjúnak, az az ifjú pedig őt „méreg miatt megholtnak alitotta”, és elbújdosott a nagyvilágba… És a Briszeida által ismét és újból felbátorított Credulus is hiába vallja meg ékes szavakkal őszinte nagy szerelmét, Júlia keményen elutasítja Credulust, hogy hű maradhasson – Tirsishez.

Most Sylvanus következik sorra: Júlia iránti szerelme miatt üldözi őt az elhagyott Galatea, aztán, mulatságos buzgalommal, a Galatea megígért ajándékai által feltüzelt Dienes, végül pedig Briszeida, majd maga Credulus is rátámad baráthoz nem méltó álnokságáért. Sylvanus a szerelem legyőzhetetlen hatalmával mentegeti magát barátja keserű vádjaival szemben, arról azonban nem esik szó a heves vitában, hogy Júlia a szerelmes Sylvanust sem szánja, ezért a magára maradó Credulus öngyilkosságra készül,s a tőrével bevési búcsúversét az erdő egyik fájába:

Credulus bújában, itt ez nagy pusztában
azért ölé meg magát,
Hogy Sylvanus tőle, kit soha nem véle,
elcsalta szép Júliát,
Kiért mint ezelőtt,most is ezen helyen
nem szánta ő halálát.

A fába vésett vers oldja meg végül a helyzetet. A visszatérő Sylvanus megérti belőle – és megakadályozza barátja szándékát, közben pedig Júlia is felfedezi az ellene alaptalanul vádaskodó sorokat, és haragosan kérdőre vonja Credulust. S a jelenet során fokról fokra tisztázódik minden: hogy Credulus nemmás, mint Tirsis, hogy Júlia igazában Angelica, akit annak idején, Tirsis elbujdosása után, halálából agához is térített az álnok Monthan egy másik varázsszerrel, és feltámasztásáért őt magát kérte és kapta volna feleségül, ha el nem bujdosik ő is Tirsise után- és a szerelmesek most már boldogan ölelik egymást. Ezenfelül pedig Sylvanus és Galate ügyét is rendbe hozta már az ajándékokért buzgó Dienes: elhitette Sylvanusszal, hogy a magára hagyott Galatea már más szerelmesért üzent, mire Sylvanus féltékenyen azonnal visszapártol Galateájához. A két szerelmespár együtt indul Sylvanus szállására, Dienes pedig megbízást kap az ünnepi vacsora elkészítésére: „ölje meg az borjút, ki ma egy hete, hogy lett…” S végül még Dienes szól a comoedia hallgatóihoz: „Ti is penig, szép Asszonok, itt bár az bokrok közt ne várakozzatok az vacsorára, mert estére kelve megragad benneteket valami kétlábú farkas vagy medve…

Balassi pásztordrámája – teljes címén a Thirsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galateával való szerelmekrül szép magyar comoedia 1589-ben, a költő erdélyi tartózkodása során született, és jóval a megírása és Balassi halála után nyomtatásban is megjelent. Nyomtatott kiadásából azonban csupán egy nyolc oldalas töredéket ismerünk; az irodalomtörténet ezt a cím nélküli töredéket jelölte meg régebben a Credulus és Júlia, vagy rövidebben a Júlia címmel. 1954-ben, egy régi könyvtári leltárban ráakadtak a kutatók a darab teljes címére, majd 1958-ban, irodalmunk nagy gazdagodására, egy bécsi kódexben egy szlovák irodalomtudós ráakadt a Szép magyar comoedia teljes szövegére. A darab ősbemutatóját 1961-ben tartotta a debreceni Csokonai Színház. Vagy ki tudja, hátha Balassi korában is eljátszották már?

CZ. J. († CZIBOR JÁNOS)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.