2018. máj. 10.

Az árva szirt (1850.)



- Dalmát néprege –

Vegliának ősszigeti földén,
Hol vadan tenyész a zöld borostyán,
S árnyazatban gazdag lombozatja
Bús smaragdra festi a haboknak
Játszi tükörét, hol csókolózni
Partra szállnak holdas éjszakákon:
Itt, e földön, élt  B o r ú t h  - a dalnok.
Meggörbíté szálas termetét már
Hosszu évek súlya, és fejéről
Fürtcsigái szép ezüstözötten
Csüggtenek le vállain s szakála
Hófuvat gyanánt fedezte mellét.
Tisztelé őt mindenegy lakója
A szigetnek, és szerette, minthogy
Jámbor és szelíd volt és tudákos
Ős regékben, ugy hogy ritka párja
Messze földön, merre megfüröszti
Hűs vizével tenger a vidéket.

Egykor ünnepére szent Döménnek
Megsereglett a szabad szigetnek
Sok lakója – ájtatos bucsús nép.
A bucsúra ősz  B o r ú t h  is elment,
Elvivén magával útitársul
Jávorfáju barna guzlicáját.
A vecsernye után, ősz Borúth agg
Fügefának árnyokába dőle,
Megpihenni útja fáradalmit;
És körébe gyűlt legott füzérben
A bucsús nép véne, ifjusága,
S kérte őt: dalolna guzlicáján
Bájoló regét a mult időkből.
Engedett  B o r ú t h, az ősz szakálu,
S eltekintve, könnyel agg szemében,
Az alattok rengő kék habokra:
Felcsavarta guzlicája húrját
S dallni kezde néma hallgatóknak,
Kik körébe gyültek szép füzérben.

*

Nézzetek le tenger tükörére,
Tenger tükörén a puszta szirtre,
Mely loborként áll ki a habokból
Vegliának partitól nyugatra:
Elhagyatva és mogorva képpel,
és kopáran fű-, virág- s bokorban! –
Nem kötöz fokán ki évek óta
Csónakot hajósa Ádriának,
Bár dacolni bátor szélvészekkel;
Mert halál van írva homlokára,
S igy lön „árva szirtnek” elnevezve.
Orma fedve most is ködlepellel,
Bár derűlt az égnek boltozatja
És az áldozó nap lángsugári
Tiszta fényben égnek halmainkon;
Mintha félne megmutatni kúpját –
Gyásztanúját hármas áldozatnak.
Imez „árva szirtről” mondok én dalt
Hallgatóknak nyájosan szavamra.

*

Csöndesen lebegj hatalmas árja
Szirt- s halakban gazdag Ádriának!
Csillogó vized legyen, mikép nagy,
Fodrozatlan szemfödél a mélynek,
Mely ölébe számtalan halottat
Vőn alunni hajnalatlan álmat.

Csöndesen lebegj! ne hozzon alkony
Játszi szellőt légszin habjaidra,
Hogy felettök messze széteredjen
Gyönge hangja bánatos dalomnak,
Mely szerelmet énekel ma nektek,
Hű szerelmet, jávor-guzicámon.

*

Egy zupán volt hajdan  O s s e r ó-ban,
S a zupánnak gyönyörű leánya,
Szép  B o z i l l a, apja büszkesége.
Messze híres a szigetvidéken,
Melyet öntöz tenger légszin árja,
S tengeren tul is, hol kél s nyugonni
Jár a napnak fénysugáros arca.
Termetére karcsu és sudár ő,
Mint a  C e r n a  fiatal fenyűje,
Mit nem ingat  B ó r a  vad fuvalma;
És hajának éje, mint az ében,
Mit tegezzé fényezett a gyárnok;
Két szemében csillagok ragyogtak,
Hajnal és est hirdetői égen ,
ajkairól lopott bibort a tenger,
Klárisát hogy vérpirosra fesse;
Énekét lesé el a koránylat
Leble, hogy virágit a tavasznak
Csókolózva üdvözölni tudja.
Ilyetén volt a zupán leánya,
Szép  B o z i l l a, apja büszkesége.

Mint a hajnal gyöngyös harmatával
Száll az illat a nyiló virágból:
Ugy nyitá meg köny  B o z i l l a  keblét
A szerelem égi érzetének:
És az ifju  M i r t o m í r  nyeré meg
A könyezve enyhülő leányszűt.

Szép vitéz volt  M i r t o m í r, az ifju,
Vegliának ősszigeti földén
A zupánnak ifjabb hős szülötte:
Épen oly bölcs szólni a tanácsban,
Mint mi bátor harcokon tusázni.
Hallván hírét szép  B o z i l l a  szűznek,
Eltökélte hozzá vándorolni;
Látni: vajjon szép-e, mint felőle
Hírli népe a szigetvilágnak? –
Tengeren ment, könnyü tölgynaszádon,
Vőn kezébe cifra bükklapátot,
S forgatá oly üggyel a habokban,
Hogy repűlt naszáda, mintha szárnya
Vitte volna kedvező szeleknek.

Alkonyatkor ért el a zupánnak
Hajlokához  M i r t o m í r, az ifju,
Köntösére álhalász a népből,
Mely  K u r í v a  tar megyéit lakja,
S igy nem ismert vándor a vidéken
Arcra; mert hirébül ismerék őt
Messze földön, merre bajnokoknak
Hős nevét a röpke hír ragadja.

Osseróba gyászos ünnepélyre
Ért az ifju. – A zupán lakában
Szép  B o z i l l a  anyja volt kitéve
Égő gyertya közt halottas ágyon.
A halottas ágy előtt imázott
Szép  B o z i l l a  gyászos köntösében,
Szétomolva hónyakán a fürtök:
Bánatának néma hirdetői.
Igy találta  M i r t o m í r, az ifju,
A leányt, kit megcsodálni indult,
Ellenére hű tanácsi szónak,
Mit szeretve szóla néki bátyja. –
Bár ne indult volna őt csodálni,
Hogy ne látta a kecses  B o z i l l á t,
És ez őt soha ne látta volna!

Igy sohajta ősz  B o r ú t h, a dalnok. –
Megszakadt az ének könyes ajkán
És rezegni megszűnt guzlicája:
Mintha égető, mély fájdalomtól
Meglepetve bús dalát feledné!...
Néma csend a hallgatók sorában;
Csak ki anyját sírba elkisérte,
A szelíd lány érze könyt fakadni
Két szemében ősz  B o r ú t h  dalára.

*
Hosszan és soká imázott anyja
Gyászos ágya mellett fuldokolva
S nem veté föl bús szemét kezéből,
Míg a holtat elvivék a sírba,
Hogy pihenne véglen álmat ottan;
S ott, a sírnál, látta meg  B o z i l l a
M i r t o m í r t  először, s megszerette.
Ott, a sírnál, néze a leánynak
Éjszemébe  M i r t o m í r  először,
És igézve tért meg tölgynaszádán,
Bánatot, bút hozva őslakába.
Mert  B o z i l l a  apja és övé közt
régidőtül fogva nagy harag volt!
A szülék haragja átokul lön
Már sok izben magzatuk fejére;
Ámde nem volt még szerelmes eddig,
Kit reményi nem kecsegtetének!
Merni bátor a szerelmes ifju,
Mint ki égi pályabért sovárog
Állhatattal s bajnokúl kivívni,
És a szűz, ha lángra gyúlt szerelme,
Semmi vészre nem figyelve, mégyen,
Merre őt az érzetár ragadja!...
M i r t o m í r  is lelt időt s helyet, hol
Láthatá és szólhatott a lánnyal:
A zupánnak árnyas erdejében,
Mely a parotn hosszan terjedett el
zöld babérok lombozott sorával
Osserónak habkörözte földén.
Itt köté ki  M i r t o m í r  evicke
Tölgynaszádát napleáldozatkor;
S ide jött el szép  B o z i l l a  látni
Mirtomírt, a nyájas holdvilággal,
Agg cseléde hű kiséretében.
Mult a gyászév, s jöttek a zupánhoz

Kérni nőül szép  B o z i l l a  lányát.
Jött közelről, s messze tartományból
Sok levente dús ajándokokkal;
De  B o z i l l á t  nőül egy se nyerte;
Mert a szűznek szíve már fogoly volt,
M i r t o m í rnak foglya mind halálig!
Megkisérté sorsát  M i r t o m í r  is,
Azt hivén: feledte a zupán már
Hosszu évek mulva nagy haragját…
De boszúsan üzte el lakából
A zupán: haragját nem feledve.
És siratta szép  B o z i l l a  őtet:
S apja látván, mint sír éjjel, nappal,
Hogy kiűzte M i r t o m í r t  lakából,
Meggyanítá a valót – szerelmét!

Ment az ifju néma bánatában,
Hő szerelme kínos érzetével;
S nem köté ki könnyü tölgynaszádát
A sziget babéros erdejénél.
Mert boszúját félte a zupánnak –
Nem magára, kedvesére félte!
És füröszté könyben arculatját
Szép  B o z i l l a, mert nem láthatá már
M i r t o m í r t, a kedvest hű szivének!

Elhatott azonban Boszniáig
Híre a zupán szép magzatának,
Fényes udvarába a királynak,
S szólt legott apjához a királyfi,
Szép  R a d o s z l á v, nyalka egy levente:
„Hadd, apám! hogy menjek a zupánhoz,
„Ossernak habkörözte földén,
„Szembe-szemtül lányát megcsodálni;
„És ha oly szép, mint a hír beszéli:
„Elhozom magammal hitvesemnek.”

Igy  R a d o s z l á v. Engedelmet intvén
Apja, vön magához drága kincset
Nagy halommal, mint királyfit illet,
S fénymezében, fényes udvarával
Megy sietve a zupán lakához
Osserónak zöld babéru földén.
Látta lányát, megszerette őtet,
S hitveséül kérte a zupántól.
Átigérte a zupán leányát,
Azt hivén, hogy trónra mén örömmel;
De  B o z i l l a  nem kapott a trónon:
Mert szivében ő már rég fogoly lön –
M i r t o m í rnak foglya mind halálig!

Szörnyüséges a zupán haragja,
Hogy szavát leánya nem fogadta;
A királyfi szégyenelte szintén,
Hogy kezét  B o z i l l a  megvetette;
S szégyenében esküvék az égre,
Hogy kivűle senki nem birandja
A zupánlány nászkezét a földön. –
Mért tevéd az esküt, oh  R a d o s z l á v!
Vagy kezével, hű szerelme nélkül,
Kényszerítve a királyi nászra,
Boldogítna téged szép B o z i l l a?...
Mért tevéd az esküt, oh R a d o s z l á v!
Hajh, halálnak magva lesz nagy esküd,
Hogyha Isten hallja fenn az égben.

Igy sohajta ősz  B o r ú t h, a dalnok,
S elmerűle pillanatnyi gondba,
Mintha félne végig énekelni
Bánatos dalát az árva szirtről. –
Néma csend a hallgatók sorában:
Csak ki kedves vőlegényt veszíte,
A szelíd lány érze könyt fakadni
Két szemében ősz  B o r ú t h  szavára.

Megpihenvén ősz B o r ú t h, a dalnok,
Fogta újra jávor-guzlicáját,
És tovább igy folytatá regéjét:
„A tiéd lesz, hős királyfi,lányom,
„Jó szerével bár, vagy kedve ellen!”
Mond boszúsan a zupán. S parancsot
Ad legott a fürge házi népnek,
Mely sürögve készül nászörömre.

Oh,a kába! megvakítja őtet
A királyi nász, a trón varázsa!
Zsarnokúl lön ap helyett leányán,
És feláldozá ön s lánya üdvét
Büszkesége csalfa istenének!

Mint galamb, ha saskesely vevé őt
Üldözőbe, bolyg liget homályin,
S búpanaszt nyög tévedett himének:
Ugy bolyonga búsan és könyek közt
Szép  B o z i l l a  apja erdejében,
Mely a parton hosszan terjedett el
Zöld babérok lombos ernyejével.
Míg egy este  M i r t o m í r  hajósa
Megkinálta könnyü csónakával:
Hogyha látni kedvesét ohajtná,
Búsulót az árva sirt fokánál.
Kész a lányka menni kedveséhez,
S bésiet a könnyü tölgynaszádba,
Mely repűl a tenger csöndes árján
Mirtomírhoz, a ki nagybusúlva
Vár reá az árva szirt fokánál.
Szép az est: egy fölleg sincs az égen,
Nincs lebel, mely játszanék futosva
Légszin árján csöndes Ádriának;
Mint a hattyu tiszta kerti tóban:
Fürdik benne a hold nyájas arca,
És körötte fürdik lágy sugárral
Milliója fényesb csillagoknak.
Néma minden a mély, messze síkon,
Csak lapáta csattog a hajósnak
Bémerűlve tenger kék vizébe.
Igy repűl a sajka holdas éjen,
Csöndes árján légszin Ádriának
Mirtomírhoz, a ki nagybusongva
Vár reá az árva szirt fokánál.

Partot ér a sajka, s M i r t o m í rnak
Karja közt a kedves, szép B o z i l l a,
Reszketezve kéjtől, félelemtől!
Nincs szavok; de mint is tudna szólni,
a kit égi kéjek édes árja
És az üdvnek élve boldogít meg?
Nincs szavok; de szívök dobbanási
És a csók,mely ajkaikra forrott,
Hű tanúk: mi boldog mind a kettő!...
Igy mulának perc után a percek,
Míg a hold is meghajolt az égen,
S válni készti a leányt, az ifjut. –
M i r t m í rnak ottan hív hajósa,
Csónakába visszaszáll B o z i l l a,
És repűl a tenger csöndes árján,
Mint a szellő, apja erdejéhez.
Néz utána, fenna szirten állva,
M i r t o m í r  a nyájas holdvilágban,
S csókot int a távozó leánynak.
Száll a sajka, száll tovább-továbbra,
Már sötét pont tenger csillanásin;
Az is eltün M i r t o m í r  szeméből,
S ő magasbra hág a puszta szirten,
Míg az ormot éri fürge lába.
Néz a távol sajka híg nyomába,
S elmerülve kínos gondolatba,
Hű naszádát ott az ormon várja…
Szállj, o szállj le, M i r t o m í r! a szirtről;
Hajh! halál van írva homlokára.
Mért dacolsz igy a vad végezettel?
Nem kötöz ki partjain naszádot
Egy hajósa széles Adriának,
Bárha víni bátor szélveszekkel;
S te dacolni mersz a végezettel?...

Elvivé hajós a szép zupánlányt
Gyors naszádon apja erdejéhez
Osserónak zöld babéros földén;
S visszatér az árva szirt fokához
M i r t o m í rt is vinni hajlokába.
Hajh! siess hajós! a szirt fokához,
M i r t o m í rra nyíl feszül az íjban,
Mentsd meg őt a gyászos orhaláltól! –

Igy sohajta ősz B o r ú t h, a dalnok,
S megszakadt az ének újra ajkin;
Arcain haragnak lángja gyúl ki,
Felszökel, magasra kapja görcsös
Két kezével barna guzlicáját,
Hogy fedezze M i r t o m í rt, az ifjut,
A reáfeszített gyáva nyiltól!...
Majd lerogyva ismét kőpadára
Árnyokában a galyas figének,
Sápadt arccal, húnyt szemekkel űl ott:
Mintha félne látni véres ormát
A haláltanyán árva szirtnek. –
Néma csend a hallgatók sorában…
Borzadozva néznek össze ifjak
És leányok, kik szerelmi frigyben
Boldogok valának aznapiglan.

*

Megjön a hang ajkin ősz B o r ú t hnak,
S bús dalában így megyen továbbad:
Szégyen és boszú, ikerszülöttek:
Gyáva gőg s hiúság rút szülőjök.
Válhatatlan frigyben él a kettő,
S mint a bűn, titokban járnyomába
A kitűzött véres áldozatnak.
A zupántól megtudá  R a d o s z l á v,
Kit szeret leánya, szép  B o z i l l a,
S kedve mért nincs a királyi nászra?
És  R a d o s z l á v  esküvel fogadta,
Hogy kivűle senki a zupánlány
Nászkezét a földön nem birandja!
Boszniáig elhatott a híre,
S Boszniában hallá a királyfi:
Mily vitéz, mi harcias levente
M i r t o m í r, s mi bátor a tusában!
Mily ügyes nyilazni, vetni dárdát,
És mi biztosan sújt fent acéla
Gyors halált fejére ellenének.
Tudta mindezt a kevély  R a d o s z l á v,
S lelke nem volt síkra szállni véle
A zupánlány nászi birtokáért.
Meglesé a holdas éjben őket
A közel szirt árnyazott tövénél,
És midőn  B o z i l l a elhajózott:
Felkuszott örúl az árva szirtre,
És halált vin mérgezett nyilával
A szerelmes ifju  M i r t o m í rra,
Ki lebukva arcul a tetőről,
Szép  B o z i l l á t, kedvesét, sohajtá,
S eltünék örökre a habokban!

Látta a halálos nyílt repűlni
M i r t o m í rra, látta őt lebukni
A habokba arcul hív hajósa;
Gyors nyilat tön ő is kész ijára,
S gyors nyilától halva dúlt a szirtre
Az orozva gyilkoló királyfi…

Nászörömre gyűl-e a tömérdek
Nép  B o z i l l a  apja hajlokába?
És a tenger fáklya fényözönnel

Ünnepélyre híjja tán barátit
A királyi vőre büszke ipnak?...
Síri hangok bús melodiája
Halható ott a zupán lakában,
S a lobogva égő fáklyatenger
Gyász szobákra önti szét sugárit;
A tömérdek nép csodálni mégyen
A királyi vőt – halottas ágyon!
S nincs menyasszony a királyfi mellett,
Őt siratni, gyászos köntösében,
Fáklyafény közt a halottas ágyon!
Szép B o z i l l a  M i r t o m í rt szerette
Mind halálig, a sötét habokban!

Hű hajósa meghalt kedvesének
Érte jött evicke csónakával,
S csöndes éjen, sápadt arcu holdnál
Elvivé az árva szirtre őtet,
S nem hozá meg apja erdejébe
Osserónak zöld babéru földén;
Mert B o z i l l a  M i r t o m í rt szerette
(A hajós egyetlen férfivérét);
Őt keresni szállt a kék habokba,
S kék habokbul visszatérni késik,
Késik mind maiglan szép B o z i l l a!

A szerelmes ifju s lány halála
Mély titoknak fátyolába rejtve;
Csak hajósuk sír könyet felettök
Csöndes éjen gyönge holdvilágnál,
S mond könyéhez jávor-guzlicáján
Síri dalt az árva szirt fokánál!

*

Igy dalolt az ősz  B o r ú t h. S könyekbe
Olvadott fel sok leányka búja,
Melyet érze szép B o z i l l a  sorsán.
És az ifjak, néma bánatukban
Néztek át az árva szirt fokára,
Csöndes álmat intve  M i r t o m í rnak. –
S minthogy eljött szürke fátyolával
A szelíd eset és megútra inte:
Fölkelének rendre a bucsúsok,
Ősz B o r ú t hnak nyájas hallgatói,
S visszatértek mindegyök lakukba.

**

JEGYZETEK

1. v. V e g l i á n a k  ős szigeti földén, sat.
V e g l i a, mai neve egyik szigetnek az ádriai tenger quarneroi öblében. Hajdan C u r i c t a, K a r k nevek alatt ismeretes. A magyarok történetével a Frangepánok hozák viszonyba, kiknek a tatárfutáskor e sziget birtokuk volt. Fekszik  P o r t o r é  és  S z e g n i a  előtt, a quarneroi öböl éjszak-keleti szögletében.

19. v. Egykor ünnepére  s z e n t  D ö m é n n e k, sat.
S a n – D a m i a n o = sz. Dömén, védszente a hason nevű helységnek, V e g l i a  nyugati részén, a tenger partja felett.

24. v. Jávorfáju barna g u z l i c á j á t, sat.
G u z l i c a, kicsinyítő a  g u z l a  szótól, mely a montenegroiaknál ma is fenvan, s hegedű-alakú zeneszert jelent.

48. v. S igy lön á r v a  s z i r tnek elnevezve;
„Árva szirt = s c o g l i o o r f a n o”. Kopár szikla a költeményben leírt helyen, melytől ma is óvakodnak a hajósok.

69. v. Egy  z u p á n  volt hajdan O s s e r ó b a n…
Z u p á n, a déli szlávnépeknél törzsfőnökök, tartományi vezérek s később hercegek is. – O s s e r o, sziget neve a quarneroi öbölben,V e g l i ától délnyugatra,  F i u m é tól délre. Hajdan (Strabo, Plinius, s mások szerint) A b s o r u s, vagy C r e p s a.

77. v. Mint a  C e r n a  fiatal fenyűje, sat.
C e r n a, sajátkép egész nevén. C e r n a g o r a, annyi, mint: f e k e t e       c s ú c s, egyike a dalmát havasok bérceinek.

78. v. Mit nem ingat  B ó r a  vad fuvalma…
B ó r a, a görög  b o r e a s-tól , éjszak-keleti szél, mely ősztől tavaszig szokott a tengeren uralkodni. Sokszor oly dühösen fú, hogy kisebb hajóknak az útat lehetetleniti, a nagyobbakat a kikötői be- vagy kiindulásnál akadályozza.

113. v. Mely  K u r í v a  tar megyéit lakja…
K u r í v a, ős neve a mai  Pa g o szigetnek a quarneroi öbölben, mely  A r b e- és O s s e r ótól kelet-délre,  Z a r a  ellenében éjszaknyugatra fekszik. -  Csekély számu lakosi johlegeltetés-, halászat- s tengeri sókészitéssel foglalkoznak; földezete homokos és kopár.

Forrás: Őszi lombok II. 1857.