2018. ápr. 30.

Sipos István: Csillék




A csille szállt a drótkötélen.
Csapófanem volt rajta még.
Fölös teherrel úgy csuszamlott,
akár ha szánkó siklanék.

Megállt a pályán. Térdre csuklott.
Kövér sugárban hullt alá
a szűz teher, majd önmagától
megindult frissen, s nem soká

sikolt a drótsín. Újra megjön
időben másik csille, szép
szenet hoz ő is, bukva hinti
magasból azt a földre szét.

Teríti, önti, s hull a drága
gyémántos kőszén. Hull, csurog,
És várja, várja lent a földön
vörösen izzó nagy torok.

Kemencék mélye, izmos mozdony,
lakóház, termek, iskolák…
A test, a véna így kívánja
sebes, piros vér-áramát.

S a csille adja, hosszú sorban.
A bánya bírja, győzi még…
Lopunk a földtől! fényre hozzuk
sötéten villó kő-szívét!

Miénk a kincs, a kincs, a drága!
Nyomában vastag vér-erek
dagadnak… Fogd meg, benne érzed
újulni csörgő életed!

S a csille – mégis mozdulatlan.
A szén, - csak vágyott, lomha kincs.
Mi lenne, hogyha kéz, mely ássa,
s kocsikba töltse, lomha, nincs?!

Csak ők a hősök, ott a mélyben…
A szén, a csille holt anyag…
- Nem látok embert, fent a dróton
csupán a „szánkók” siklanak,

de mégis érzem ott… a mélyén
kormos üregnek, mint dobog
a szív… és bányász akarja fárad,
hogy legyőzzük a tegnapot.

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.