2018. ápr. 30.

Sipos István: Apámról




Ül az apám kint a kertben,
és pipázik kedve-telten.
Árnyékos a két fa lombja,
pipafüstje kanyarogva
kígyózik az ágakon.

Már az pám haja szürke.
Hetven tavasz ezüstözte.
De a szája, piros arca
még nincsen ám ráncba varrva,
csak akkor, ha mosolyog.

Mert a szíve régi maradt,
kemény, meleg, élő, szabad.
És ha engem lát, a kedve
mintha még vidámabb lenne.
Majd ragyogva rámtekint.

Keveset mond. Mit is szólna.
Tudom, boldog. Hallgat róla.
Mert ő mostan méregeti,
hány esztendő jár még neki
itt e drága föld felett.

Hány esztendő még a világ,
amíg látja kisebb fiát?
Ki most fent az egyetemen
tanul, hogy majd tanár legyen,
s néha hazalátogat.

Sokszor unta az életet.
Átkozódott, hiszen beteg
hadirokkant volt, s az ország
nem viselte mégse gondját
se neki, se minekünk.

És most ül az őszi kertben.
Pipát bodrol, kedve-telten.
El is aludt. Nyugodalom
szállja meg a kerti padon,
halkan, csendben szendereg.

A fákról a levél pereg.
De még nincsen ködös hideg.
Alvó apám szíve dobban,
nagy melegség árad onnan,
s nézd csak, milyen szép az ősz.

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.