Nyilas Samu (1800-1974): A kucorgó csárda

Az országut mellé

Oda van épitve

Cigány ember míve…

Meg is látszik rajta;

Leszállt a fal, a tető is

Be van már horpadva.

Összerogyni készül –

A  k u c o r g ó  névvel

Azért nevezték el. –

Jó név egy csárdának!

Nincsen neki szelős tornya:

S nem híhatják   v á r n a k.

Keritése sincsen,

Csak egy árok védi –

Rajta a híd régi…

Nem is híd – csak hajló

Fűzfagallyal, s földdel meghányt

Keskeny úti   p a l l ó.

Átvetve az árkon:

Már csak alig állja

Korhadt gerendája…

S a ki rá lép arra:

Meg is rendül, meg is reccsen

A palló alatta.

Járnak rajta mégis…

Csárdánál kifognak –

Fáradt utasoknak:

Jó kissé pihenni

Egy, két órát – szomjat oltva -,

És ugy tovább menni.

K u n c o r g ó  csárdának

Van is sok vendége –

Néha úr is tér be;

S míg kocsisa étet,

Ő maga meg belől fordul

Beszélgetés végett.

Nem zsidó a gazda,

S bár egy kissé éltes,

Nagyon emberséges –

S ha valaki kérdi,

Készen a szó nála – s multját

Sokszor elbeszéli.

Életéből elmond

Sok szép történetet:

Mikor s hol született,

S hogy jött e vidékre;

Rége, még a jobb időkben:

Ezelőtt húsz éve!

De midőn szavában

Közel jut egy pontra:

Azt  már el nem mondja –

Szótalanná válik,

Maga elé bámul csöndben

És ugy ül sokáig.

Aztán a szobából

Hirtelen kifordul –

S arcára köny csordul…

Majd haragra lobban

Nehány szóban átkozódva,

De csak ugy titokban.

S hogy baját felejtse:

Kiáll az ajtóba –

Ott, a szabad róna

Nézésébe mélyed…

Szülőföldje jut eszébe

És egy percre éled.

Szemeit jártatja

A szép, nyilt vidéken;

S  d é l i b á b  vizében

Megfüröszti lelkét…

S kiteriti a pusztára,

Mint valami  k e l m é t.

S mintha a vén csárda

Tudná, hogy mit óhajt:

Kéményén át sóhajt!

Füstje fölverődik,

Forgószéltől űzve, hajtva,

Csaknem a felhőkig.

A  s z ú  meg ott perceg

A szemöldök-fában –

S az ajtó sarkában

Keresztespók kócol…

És hálóját kötögetve

R o s s z  n a p o k a t  j ó s o l.

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. 5. sz. félév 1863. július 11.)