2018. ápr. 25.

Nyilas Samu (1800-1974): A kucorgó csárda



Az országut mellé
Oda van épitve
Cigány ember míve…
Meg is látszik rajta;
Leszállt a fal, a tető is
Be van már horpadva.

Összerogyni készül –
A  k u c o r g ó  névvel
Azért nevezték el. –
Jó név egy csárdának!
Nincsen neki szelős tornya:
S nem híhatják   v á r n a k.

Keritése sincsen,
Csak egy árok védi –
Rajta a híd régi…
Nem is híd – csak hajló
Fűzfagallyal, s földdel meghányt
Keskeny úti   p a l l ó.

Átvetve az árkon:
Már csak alig állja
Korhadt gerendája…
S a ki rá lép arra:
Meg is rendül, meg is reccsen
A palló alatta.

Járnak rajta mégis…
Csárdánál kifognak –
Fáradt utasoknak:
Jó kissé pihenni
Egy, két órát – szomjat oltva -,
És ugy tovább menni.

K u n c o r g ó  csárdának
Van is sok vendége –
Néha úr is tér be;
S míg kocsisa étet,
Ő maga meg belől fordul
Beszélgetés végett.

Nem zsidó a gazda,
S bár egy kissé éltes,
Nagyon emberséges –
S ha valaki kérdi,
Készen a szó nála – s multját
Sokszor elbeszéli.

Életéből elmond
Sok szép történetet:
Mikor s hol született,
S hogy jött e vidékre;
Rége, még a jobb időkben:
Ezelőtt húsz éve!

De midőn szavában
Közel jut egy pontra:
Azt  már el nem mondja –
Szótalanná válik,
Maga elé bámul csöndben
És ugy ül sokáig.

Aztán a szobából
Hirtelen kifordul –
S arcára köny csordul…
Majd haragra lobban
Nehány szóban átkozódva,
De csak ugy titokban.

S hogy baját felejtse:
Kiáll az ajtóba –
Ott, a szabad róna
Nézésébe mélyed…
Szülőföldje jut eszébe
És egy percre éled.

Szemeit jártatja
A szép, nyilt vidéken;
S  d é l i b á b  vizében
Megfüröszti lelkét…
S kiteriti a pusztára,
Mint valami  k e l m é t.

S mintha a vén csárda
Tudná, hogy mit óhajt:
Kéményén át sóhajt!
Füstje fölverődik,
Forgószéltől űzve, hajtva,
Csaknem a felhőkig.

A  s z ú  meg ott perceg
A szemöldök-fában –
S az ajtó sarkában
Keresztespók kócol…
És hálóját kötögetve
R o s s z  n a p o k a t  j ó s o l.

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. 5. sz. félév 1863. július 11.)