2018. ápr. 30.

László Ibolya: Üzenet Dunántúlról




Láttad Dunántúl szelíd dombjait?
Hátán falucskák füstje száll vígan,
a Balaton zöld kendőt lobogtat,
üdvözlésedre a Bakony rian.
Csacska beszédű fürge csermelyek
futnak elibéd, léptük oly kecses,
most csúfolják a szemérmes eget,
s elalszanak, ha majd este lesz.
Úgy alszanak, mint szopós csecsemők;
nem tudni mivel labdázik álmuk,
nevetnek néha rövid zizzenőt,
ha a Hold fénye tükrükön átfut.
Láttad Dunántúl égszínkék szemét?
- ígérő asszonyokra gondolok,
kikben folytatás kívánsága ég
és serkentően szárnyas verssorok
mindenről,,  ami ma, holnapba néz,
ami ma éltetőn nagyszerű,
arról talán, hogy szívük tenni kész
és mert ilyen, hát örökéletű.

Ide siess, mert rest nyugalom
nem lehet ágya már a daloknak!
Hajlongó gondom lesi utadat
- de jó lenne, ha érkeznél holnap! –
Tiszta szavakban növő örömöm
boldog karolással futna eléd,
tán könnyem hullna patakocskákban,
tán szám sem szólna, mégis értenéd.
Este kiülnék véled a dombra,
hol elégedetten sarjad a fű,
hol tánc heve perdül, hajlik a lány
és vének ajkán csend a derű.
Este kiülnénk mi is a dombra,
s megmérnénk, hogy mennyit ért a ma,
erősebb-e homlokunk gyöngyétől
az új, a szép, a legdrágább haza?
Ízesebbek lennének a csókok,
harsányabb hű szívünk dalolása,
forróbb,mélyebb, sokkal emberibb, ha
nem billenne le a mérleg szárnya.

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.