I. A város
Csak állok egy megrokkant, görbe
vastraverz lábának dőlve,
mint aki lelket lát, de a rémek
arcába nézve sem hisz szemének.
Ez csontvázváros. A kék ég szélén
mindenütt meztelen kémény, kémény,
és semmibe kúszó, tört, rozsdabarna
lépcső leng, mintha borda volna.
Egy város, melyben nincsenek terek,
nincs víz és lomb és játszó gyerek,
nincs utca és levél a fákon,
s a kósza szél sikongat át a házon.
Nincsen zaj és nincsenek dalok,
csak tégla, kő, beomlott ablakok,
a falakat gyom verte és a pázsit
helyén a bombatölcsér mélye ásít - -
jegyzőkönyvemben a vonalak kusza
sorokba dőlnek, mint a jégvert búza,
a fojtó szavak dobolják mellemet
e képet már feledni nem lehet!
II. Ugyanaz a város
Virágos vonatunk csikorog és rezeg,
hídon zakatolnak át a vaskerekek;
itt már alattunk a villamosok járnak,
feltünedeznek a frissenvakolt házak,
csillogó síneken csillesorok marják
szét a törmelékes téglahegyek alját.
Aszfaltozó munkás térdel lenn a járdán,
tömzsi vaskohókat ölelget az állvány,
mosolyog, nótázik a töltések alatt
egy mély árkot ásó ifjúmunkás csapat.
A gyár ablakából éljenezve néznek
ránk a félmeztelen, izmos hengerészek,
s fenn egy míniummal festett, messze látszó
toronydaru csúcsán leng a békezászló.
Forrás: Szívünk szerinti
törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése