2018. ápr. 30.

EURIPIDÉSZ (i. E. 480-406)




Euripidész alighanem a szalamiszi ütközet napján született, valószínűleg Szalamisz szigetén. Életéről biztosat úgyszólván nem tudhatni. A kíváncsi idegeneknek sokáig mutogatták azt a tengerparti barlangot, ahol állítólag műveit írta. Előkelő forrásokból származó pletykák azzal akarták gyalázni, hogy azt terjesztették róla: egy bukott szatócs és egy kofa házasságából született. Hitelesebb adatok szerint Euripidész anyja nemesi családból származott, atyjának földbirtoka lehetett talán Szalamisz szigetén. Fiatal korában először atléta akart lenni, majd állítólag festő, de ez is csak szóbeszéd. Három fia volt.

Euripidész nem osztozott a két másik tragédiaköltő elismeréssel tele, állami megbízásokkal is megtisztelt életében. Közszereplése sokkal kisebb jelentőségű, ami talán abból következik, hogy kortársai nem túlzottan kedvelték, merész színpadi újításaitól és a szofisták bölcseletét magévá tevő költő szókimondó kritikájától is idegenkedtek. Pedig munkássága nem kisebb jelentőségű, mint az elődeié. Értékelésben csak egymás mellé lehet őket állítani. A drámaírás technikájának fölényes mestere volt, gyakran hívta segítségül a pszichológiát, meseszövése lebilincselő, és életszemlélete reálisabb, mint az elődeié. Kilencvenkét drámát írt, ebből 18-at őrzött meg számunkra az idő, köztük az egyetlen majdnem teljes szatír-drámát (K ü k l ó p s z). Maradandó hatást különösen nőalakjai gyakoroltak a világirodalomra (Iphigeneia, Médeia, Phedra, Elektra). Ezek a csodálatosan jellemzett asszonyok a mai napig is vissza-visszatérnek valamilyen formában a színpadon.

A háborútól és belső harcoktól zaklatott Athénban Euripidész nem érezte jól magát. Élete végén Makedóniába vándorolt, másfél évig élt ott Halálát is kikezdte a pletyka. Egyesek szerint kutyákat uszítottak rá, azok tépték szét, mások szerint pedig feldühödött asszonyok verték agyon.
V. J. (Vitányi János †)

Ránk maradt drámái: Alkésztisz („Alkésztisz”, 438); Médeia; Hérakleidák („Herakleidai”, 429 és 427 között); Andromakhé („Andromakhé”, 429 körül); Hippolütosz („Hippolütosz”, 428); Hekabé („Hekabé”, 425 körül); Oltalomkeresők („Hiketidész”?); Héraklész („Héraklész”, 424 után); Ión („Ion”?); Trójai nők („Troadész”, 415?); Elektra („Elektra”, 413 körül); Heléna („Heléné”, 412); Iphigeneia a tauroszok között; Phoinikiai nők („Phoinisszai”, 411 és 409 között); Oresztész („Oresztés”, 408); Bakhánsnők; Iphigeneia Auliszban; Küklopsz („Küklopsz”?).


EURIPIDÉSZ: MÉDEIA

(„Médeia”, i.e. 431. Tragédia. 
Fordította: Csengery János 1909, Kerényi Grácia 1961.
Szereplők: 7 férfi, 2 nő, korinthoszi nők kara.)

A Médeia a józan megfontolást nem ismerő, már nem is emberi méretű bosszú drámája. Hősnője a mélyérzésű, óriás akaraterejű, önérzetében megalázott nagy lélek, Héliosznak, a Nap istenének sarjadéka, nem tűrheti az ellene elkövetett gyalázatos hitszegést, s inkább önmagát is boldogtalanná teszi, megfosztja legdrágább kincsétől, csakhogy megalázóját érdeme szerint megbüntesse.

*

Kegyetlen megaláztatást kell elszenvednie Médeiának, a barbár kolkhiszi fejedelem, Aietész büszke leányának. Férje, Jaszón hűtlen lett hozzá, és a fényesebbnek álmodott jövőért rideg számításból érdekházasságot akar kötni: a korinthoszi királylányt készül elvenni feleségül. Az állhatatlan élettárs megelégelte a messze földről származó barbár asszonyt. Elfeledte, hogy szerencséjét, híres vállalkozásának sikerét, sőt még életét is Médeiának köszönheti. A Médeiától kapott varázsszerek segítségével szerezte meg hajdan az aranygyapjút és győzte le a rá támadó szörnyeket, a sárkányt és a tűzokádó bikát. Ezután a szerelmes kolkhiszi leány segítette a szökésben, amikor együtt menekültek Aietész haragja elől. Megölte saját fivérét, és holtteste darabjait szétszórta, hogy Aietészt fia tetemének összeszedése késleltesse az üldözésben. Eltette láb alól Péliaszt, a Jaszón ellen acsarkodó királyt. Jaszónért soha semmilyen áldozattól sem rettent vissza, s most két kis fiával magára hagyatva, hazátlanul a balszerencse martalékává lett.

De megalázba és elárulva sem adja meg magát a sorsnak. A hitszegés okozta fájdalom felébreszti barbár lelkében a bosszú vad szenvedélyét. Jaszón borzalmasan fog lakolni hűtlenségéért. Ez a gondolat önt erőt szívébe, amikor újabb csapás éri: Kreón, Korinthosz királya, gyermekeivel együtt száműzi országából, nehogy féktelen haragja bajba döntse a nászra készülő párt. Médeia beletörődik az embertelen döntésbe, csak egy nap haladékot kér, hogy felkészülhessen az útra. Valójában nem az úti készület miatt, hanem a bosszú művének végrehajtásához van szüksége erre az időre. Megbékélést mutatva közeledik Jaszónhoz. Azt színleli, hogy igazat ad férjének, a királyi nász valóban szerencsét hoz majd gyermekeikre. Csak azt az egyet kéri Jaszóntól, eszközölje ki számára, hogy fiacskáit ne kelljen a száműzetésbe magával vinnie. A kisfiúkat gazdag ajándékkal küldi a menyasszonyhoz, őseitől örökölt díszes fátyollal és vert aranykoszorúval akar kedveskedni neki. A pompás ajándék azonban, amelyet Médeia pusztító méreggel itatott át, halált hoz Kreón leányára. Láng csap ki a fátyolbólés a koszorúból, s lemarja a királylány bőrét és húsát. Kreón kétségbeesve borul haldokló gyermekére, de ezzel csak saját vesztét idézi elő. A gyilkos méreg őt is megtámadja, és hamarosan végez vele. Diadalmaskodott hát a megalázott nő családi élet megrontóin. De a győzelemért szörnyű árat fizet. A király hívei az ajándékot átadó kisfiúkon akarják megbosszulni uruk halálát. Médeia borzalmas választás előtt áll. Vagy a bosszúra éhes korinthosziak kezére kerülnek gyermekei, vagy ő vet véget életüknek. Keserves vívódás után megszületik szívében az iszonyú elhatározás, és meggyilkolja fiacskáit. Ezzel Jaszón végzete betelt. Elnyerte árulása jutalmát, mindenkit elvesztett, akit szeretett. Médeia diadalmasan repül sárkányok vontatta szekerén új otthona, Athén felé.


A Médeiát időszámításunk előtt 431-ben a nagy Dionüszosz-ünnepen mutatták be Athénban. A kortársak feljegyzései szerint nem aratott sikert. Szerzője a tragédiaköltők versenyében Euphorión és Szophoklész mögé a harmadik helyre szorult, tehát megbukott. Valószínű, hogy a versenybírák azért nem ítélték meg helyesen a nagy mű értékét, mert hősnőjében – a barbár föld e démoni gyermekében – nem találták meg a görög jellem egyik lényeges tulajdonságát: a józan mértéktartást.

Euripidész Médeiáját magyarul Kolozsvárott játszották először a Janovics Jenő rendezte antik ciklusban (1913). 1960-ban a Pécsi Nemzeti Színház újította föl.
K. Á. (Kreuss  Ágnes)



EURIPIDÉSZ: IPHIGENEIA AULISZBAN

(„Iphigeneia hé en Aulidi”, i.e. 405. Tragédia. 
Fordította: Guzmics Izidor 1839-40, Szabó Károly 1849, 
Radó Antal 1892,
Csengery János 1911-1919, Devecseri Gábor 1960 és 1961.
Szereplők: 5 férfi, 9 nő.)

Euripidész, a női lélek nagy ismerője, páratlan művészettel mutatja be a szerencsétlen argoszi királylány sorsát. Iphigeneia szűzi bája, kesergése korai vesztén, majd tudatos önfeláldozása több mint kétezer év múltán is felemelő csodálattal tölt el bennünket.

*

A görögök ezernyi hadihajója Aulisz öblében vesztegel. Itt gyülekeznek a bosszúszomjas hellén harcosok, hogy Trója ellen induljanak, és megtorolják a trójai királyfi, Párizs gyalázatos vakmerőségét, visszaszerezzék Menelaosz spártai király elrabolt feleségét, a szépséges Helénát. De kedvező szél híján már hosszú idő óta nem tudnak hajóra szállni. Végül is a sereg vezérei az égiekhez fordulnak tanácsért. A jós Kalkhasz szájából elborzadva hallják az isteni szózatot: Artemisz haragja sújtja a hadra kelt görögöket, mert a sereg fővezére, Agamemnón megsértette az istennőt. Mindaddig nem jut tovább Auliszból a hajóhad, amíg Agamemnón engesztelésül fel nem áldozza Artemisznek leányát, Iphigeneiát. Agamemnón a vezéri nagyravágyás és a szülői szeretet érzései közt ingadozva az auliszi táborba rendeli feleségét, Klütaimnésztrát, és leányát, Iphigeneiát azzal az ürüggyel, hogy Akhilleusz, a legendás hírű hős megkérte a leány kezét.

A két nő, a kis Oresztésszel együtt mit sem sejtve érkezik meg Auliszba. Akhilleusz megütközve értesül a nász híréről, hiszen ő nem kérte Iphigeneiát feleségül. Kiderül a kegyetlen igazság: Agamemnón halálra szánta saját leányát a görögök nagy vállalkozása érdekében, s egyben azért, hogy vezérségét megtarthassa. Hiába minden keserű szemrehányás, hiába az ártatlan leány ijedt jajveszékelése. Agamemnón, bár maga is keservesen szenved, nem enged. Az Odüsszeusz által fellázított sereg követeli Pihigeneia feláldozását. Akhilleusz meg akarja menteni Iphigeneiát, de a csalódott leány már nem kíván elmenekülni a feláldoztatás elől. Kéri szeretteit, ne sirassák, örömdalt énekelve kísérjék az oltárhoz, halála nagy dicsőség lesz az egész család számára, mert életét Hellasz üdvéért áldozza fel. Megrendülve hallgatja leánya szavait a két szülő. Akhilleusz is meghatottan vesz búcsút Iphigeneiától, akinek szépsége, szelídsége és önfeláldozó nagylelkűsége lángra lobbantotta szívét.

Agamemnón kezében megvillan a kard, de a halált hozó acél már nem éri el a lányt, Artemisz istennő elragadta az oltárról, és egy szarvasünőt tett oda helyette. Ennek vérét ontja ki Agamemnón kardja. Ujjong az egész tábor. Iphigeneia megmenekült, s az istennő is kiengesztelődött. Megjött a kedvező szél, feszülnek a vitorlák, indul a sereg Trója felé.

Az Iphigeneia Auliszban Euripidész utolsó műve. Pellában, a műveltség-kedvelő félbarbár makedón király, Arkhalész udvarában írta. A darbot már nem ő fejezte be, hanem fia, az ifjú Euripidész. Ez vitte színre is Athénban, apja halála után, i.e. 405-ben. A tragédiát minden korszak nagyra becsülte. Latinra már keletkezése után 200 évvel lefordította Ennius, később a XVI. században Rotterdami Erasmus, a híres humanista is átültette latin nyelve. Témáját Racine és több más francia szerző is átvette. Német fordítása Schiller műve. Gluck operát írt belőle. Magyarul 1960-ban játszották a budapesti körszínházban.

K. Á. (Kreuss Ágnes)



EURIPIDÉSZ: IPHIGENEIA A TAUROSZOK KÖZÖTT

(„Iphigeneia hé en Tauroisz”, i.e. 412. Tragédia. Fordította: Kempf József 1895, Csengery János 1911-1919, 
Devecseri Gábor 1961.
Szereplők: 5 férfi, 2 nő, görög nők kara, néma személyek.)


Az Iphigeneia a tauroszoknál az Atreusz család és az istenek megbékélésének a drámája. A sorsüldözte nemzetségre ezernyi viszontagság, véres borzalom és szenvedés után végre boldog napok köszöntenek. A két testvér, Iphigeneia és Oresztész barbár földön egymásra talál, együttes erővel leküzdik a jósorsuk útjában álló utolsó akadályt, s az égiek áldásától kísérve térnek vissza szeretett hazájukba.

*

Szomorú tisztet ró Iphigeneiára megmentője, a szűz Artemisz. Tauriszba, a távoli barbár országba vitte, ahol az a kegyetlen szokás uralkodik, hogy a partra vetődő idegeneket feláldozzák Artemisz oltárán. Az istennő papnőjeként Iphigeneia szenteli be az áldozatra szánt jövevényeket. A kegyetlen szokástól szenvedő lelkét még a honvágy fájdalma is gyötri. Baljóslatú álmot lát, s ezt arra magyarázza, hogy családját újabb csapás érte, öccse, Oresztész meghalt.

De Oresztész nem halott, sőt közelebb van Iphigeneiához, mintsem az gondolná. Apollón parancsára hűséges barátjával, Püladésszel a tauroszok földjére ért, hogy megszerezze Artemisz szobrát az athénieknek, s ezzel megengesztelje a még mindig haragvó Erinüszeket. A szerencse azonban ellene fordul. Taurisz urának, Thoásznak emberei elfogják, s Püladésszel együtt megkötözve viszik Artemisz templomába, ahol Iphigeneia felindulva várja őket. Eddig, ha hellén férfit vetett az áldozati oltárra a balsors, sajnálta a boldogtalant, most azonban, hogy halottnak tudja szeretett öccsét, senki iránt sincs szánalom szívében.

De hiába fogadkozik, hogy kegyetlenül fog bánni a jövevényekkel, amikor meglátja a két ifjút, erőt vesz rajta a részvét. Megrendülve fordul hozzájuk, nevüket, származásukat kérdezi. Oresztész nem hajlandó megnevezni magát, annyit azonban elárul, hogy hazája Argosz. Iphigeneiának erre merész ötlete támad. Felajánlja, hogy megmenti és szabadon bocsátja az ifjút, ha ez Argoszba visszatérve elviszi levelét rokonainak. Oresztész nem fogadja el a nagylelkű ajánlatot. Az ő gyötrelmekkel teli élete úgy sem ér sokat, részesüljön inkább Püladész kegyelemben. Iphigeneia ekkor átadja a levelet Püladésznak, és szóban is elmondja annak tartalmát. Szavaiból fény derül származására és viszontagságos életére. Oresztész boldogan ismeri fel benne nővérét.

A viszontlátás örömét azonban megkeserítik Oresztész gyászos hírei. Apjuk nem él, Klütaimnésztra, a gonosz feleség oltotta ki életét; a gyilkos asszonnyal pedig ő, Oresztész végzett. Ezért üldözik most az Erinüszök, és addig nem lesz nyugta, míg Apollón parancsát teljesítve, Artemisz szobrát Tauriszból Athénbe nem viszi. Erre azonban most nincs remény, nehéz helyzetükből nincs kiút. Iphigeneiának mentőötlet jut eszébe. Azzal az ürüggyel, hogy az anyagyilkos és barátja a bűn mocskával fertőzték meg a szűz istennő szobrát, elhalasztja a feláldozást. A tengerpartra, Oresztész hajója közelébe viszi a szobrot, s odvezetteti a két foglyot is, hogy a tenger vizével mossa le róluk vétkeiket. Thoász, a barbár föld nyíltszívű királya későn veszi észre a cselt. Iphigeneia a két hellén ifjúval már hajóra szállt. A hajó azonban viharba kerül, és nem tud tovább haladni. Ha segítség nem érkezik,a  bosszúszomjas tauroszok kezére kerülnek.

Az égiek azonban megelégelik Agamemnón ivadékainak szenvedését, és oltalmukba veszik őket. Pallasz Athéné megjelenik a tauoroszi templom felett, és megtiltja Thoásznak, hogy üldözőbe vegye a menekülőket. Az istennő Oresztészhez is szózatot intéz. Emeljen templomot Hellaszban, ott állítja fel Artemisz szobrát, és a templom papnője Iphigeneia legyen.


Az Iphigeneia a tauroszok között nemcsak a régi görög színházlátogatók körében aratott nagy sikert, népszerűsége mindmáig nem csökkent. Ebből a drámából merítette Goethe Iphigeneia Tauriszban c. drámájának a tárgyát. Euripidész drámáját a Rádió Világszínháza 1961-ben bemutatta.

K. Á. (Kreuss Ágnes)



EURIPIDÉSZ: BAKHÁNSNŐK

(„Bakhai”, i.e. 406. Tragédia.
Fordította: Csengery János 1911.
Szereplők: 7 férfi, 1 nő, bakhánsnők kara.)


A Bakhánsnőket, a civilizáció tilalmai alól felszabadító Dionüszos-kultusz e különös, vad drámáját, kortársai és az utókor egyaránt Euripidész egyik legkiválóbb művének tekintették. A költő halála után mutatták be Athénban igen nagy sikerrel. Népszerűsége túlélte az ókor pogány világát. A Nazianszoszi Szent Gergelynek tulajdonított „Szenvedő Krisztus” c. középkori drámában Mária ugyanazokkal a szavakkal siratja el Krisztust, mint Agaué, a darab tragikus sorsú hősnője fiát, Pentheuszt.

*

Új isten érkezését köszönti a napsugaras antik világ. Dionüszoszét, Zeusz és Szemelé fiáét. Ő adományozta az emberiségnek a szőlőt és a mámorító, gondot-bút feledtető italt, a bort. Tisztelete diadalmasan terjed el az egész földön. A halandók mindenfelé víg ünnepeket ülnek tiszteletére. Szégyenszemre anyja szülőföldjén, Thébában nem ismerik istenségét. Sőt, az elhunyt Szemelét azzal gyanúsítják, hogy nem is Zeusztól foganta őt. Dionüszosz elhatározza, hogy megbünteti a thébaiakat. Emberi alakot öltve és isten-voltát eltitkolva megjelenik Thébában, hogy személyesen hajtsa végre a bosszú művét. A város asszonyaira vad mámort bocsát, s felhajszolja őket a hegyekbe. Ott járják szilaj táncaikat a thébai nők. A féktelen tombolásban Pentheusz király anyja, a tisztes Agaué vezeti őket.

Pentheuszt ez mérhetetlenül felháborítja. e baljóslatú jelek sem térítik észre. Hallván, hogy a bakhánsnők megrohanták nyáját és széttépték állatait, összegyűjti a fegyveres őrséget, azokkal indul az asszonyok ellen. Dionüszosz ekkor már megelégeli konok, istenkáromló ellenszegülését, s elhatározza, hogy elveszejti. Rábeszéli, hogy mielőtt haddal támadna a nőkre, asszonyi ruhába öltözve lesse meg őket. Pentheusz megfogadja a tanácsot, nem is sejti, hogy a vesztébe rohan. Amikor a bakhánsnők észreveszik, őrjöngve esnek neki és darabokra tépik. Levágott fejét saját anyja, a mámortól elvakult Agaué diadalmasan hozza le a városba: azt hiszi, hogy oroszlánt ejtett el. Eloszlik azonban a részegség köde, és a gyilkos anya kétségbeesve döbben rá, hogy milyen szörnyűséget követett el. De már nincs segítség, a diadalmas Dionüszosz nem könyörül rajta. Atyjával és testvéreivel együtt el kell hagynia a várost, amelyet gyászba döntött.

K. Á. (Kreuss Ágnes)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.