2018. ápr. 30.

Csoóri Sándor (1930-2016): Bajban, vészben…



- Földeák Jánosnak –

Mikor a betegség rámdobta pányváját,
s dacoskodó testem ágyamhoz kötötte,
azt hittem, mindenki elhágy majd örökre.

Azt hittem, hogy lassan mindenki elmarad,
mint ahogy elmaradt mögöttem a nyár is,
erdő, folyó, város,és a szép leány is.

Már-már éjtszakánként egy-egy jóbarátot,
ismerőst és rokont el is búcsúztattam –
kendőmet utánuk fájva lobogtattam.

De az idő hosszú, vágtató vonatján
nem a jó barátok, csak a napok mentek
ellobbanó lánggal messze idegennek.

Aki szívemhez nőtt, egy sem hagyott cserben,
bajomban is velem virrasztott éjente,
szavaim figyelte, érverésem nézte.

S tán anyám se jobban, gondolt rám hazám is,
ki kezemnél fogva vezet évek óta,
jövőnk orma felé, hágóról-hágóra.

Ezer gondja közt is rajtam volt a szeme,
Féltő figyelemmel leste gyógyulásom,
biztatott, derített, megfejtette álmom.

És még követet is küldött hozzám Pestről,
érdeklődő, szíves, kérdő küldetésben:
miben van hiányom? mire van szükségem?

Féléve már lassan, hogy betegen fekszem,
elhagyott azonban egy napig sem voltam.
Ágyam szélén ültek sokan – gondolatban.

Az élethez mérve rövid idő félév:
ezalatt én mégis egész életemre
értettem meg tisztán – önmagamba nézve,

hogy a hazám sorsa, s a társaimé is
elválaszthatatlan összeforrt enyémmel:
se kardok, se bombák nem téphetik széjjel,

s nemcsak jó napokon, verőfényes korban,
tartozunk egymáshoz áldott szövetségben:
egymáséi vagyunk, ha kell bajban, vészben…

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.