2018. ápr. 30.

Ancsel Éva (1927-1993): Petőfihez




Téged szeret, - ki tűz szemébe néz,
vigyázva izzó vasnak hőfokát,
vagy az, kivájatok csendjében áll,
tapintja szénfal csillanó erét
s a föld méhében fényért, életért,
kemény marokkal küzdelemre lép.

Téged szeret Teréz,  - ki dús gyapotba’ jár –
s csak hallanád – oly szépen énekel,
hogy fel sem ismernéd e régi dalt,
mely hordta summáslányok súlyos bánatát.

S szeret Teréznek apja is, a földműves,
ki napnak tartja solti szőlők új borát
s csettint, dicsérve színt, illatát.

Téged szeret! Te hoztál szikkadt rög fölé,
záporral terhes, nagyszerű vihart –
s a csöndes és kicsiny viskók fölé
oly szép pacsirtaéneket –
szabadság hírmondója, te –
nincsen, ki téged elfelejt.

Nagyon szeret s keményen áll mögéd, -
nem negyvennél, de négyszáznál is több ezer –
(s nem is csak Rákoson s nem is csak szóbeszéd).

S nagyon szeretlek én. Csudálatos szavad,
haragvó szíved hányszor hallgatom, -
szavad, mely úri klubba tört és szívedet,
mely mint a vészmadárnak szárnycsapása vert,
Pozsony felett viharmadárként verdesett.

Nagyon szeretlek én. S míg versed olvasom –
a verset, melyben kér, még kér a nép,
öklét emelve kér – csöndes leszek
s oly egyszerűen szeretnék szólani,
amint a honvéd tisztjének jelent.

Vigyázzban állva szólanék s jelenteném
neked, Petőfinek: már ád a nép, -
megnőtt s már bő marokkal ád, -
fehér gyapotot, csillogó sötét szenet –
s övé a föld, a föld méhének kincsei,
s az erdők és vizek.

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.