2018. ápr. 30.

Ancsel Éva (1927-1993): Ezernyi fényedért, hazám




Miként a gyermek dús, nagy fűbe lép mohón,
hogy szedjen két karjába tenger kankalint –
én úgy megyek, ezernyi fényedért, hazám.
Hogy gyűjtsem két szemembe tiszta lángjaid, -
Miskolc és Ózd kohóinak veres tüzét,
hol olvasztják már Pentelénk vas-vázait.

S miként a gyermek hulló, tiszta hóban áll,
repesve néz s feltartja forró kis kezét, -
hogy elkaphassa hópelyheknek csillagát,
úgy épek én hazám, ezernyi fényedért.
Hogy két, mezítelen szemembe tűzzenek
Petőfi-akna s Komló karbidfényei, -
s lámpást, emelve két szemembe nézzenek, -
bányászok jöjjenek, lámpást emeljenek,
hiszen még lenn a nap, hűtőtornyok megett.

De mit nekem a nap s az égnek csillaga –
szemeknek fénye, legszebb napvilág,
te üss szívembe fénylő bélyeget
s lobogj belém, mint nyers vasakba láng.

Óh fény, szemeknek fénye, legszebb napvilág!
Keménnyé égess, mint a jó acélt,
lobogj belém, mint vasba kap a láng –
legyek magam, oly alkotó s koromtalan,
akár traverzeket teremtő nagy tüzek –
hogy égjen el szívemben minden csepp salak
s én is vihessek embereknek fényeket, -
s hol tompán tűz a szem, lobbantsak lángokat.

(..)

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.