Bayer József: Katona mint vígjáték író

Katona József irodalmi hagyatékában az apocryphnak bizonyult „Tündér Alma” mellett, egy vígjátéka is előkerült, melyről addig csupán Déryné naplója nyomán tudtunk valamit. Kettősen érdekes dolog, mert először katonát mint vígjátékírót mutatja be irodalmunkban, de másodszor oly ügyet helyez új világításba, melyről eddig csakis az érdekelt egyik fél elfogult véleményét ismertük. Az egész hagyatéknak kétség kívül legbecsesebb darabja a „Rózsa vagy a tapasztalatlan légy a pók között” című 3 felvonásos vígjáték. Becsét nem absolut értékében keressük. Ettől nagyon is távol áll! De korrajzi értékén fölül néhány jellemző vonással egészíti ki írójának egyéni jellemét, mely Déryné elbeszélése nyomán nem a legkedvezőbb színben tűnhetik föl.

Aki ismeri Katonának a Tudományos Gyűjtemény 1821. évfolyamában megjelent cikkét: „Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség nem tud lábrakapni?” és emlékszik azon panaszokra, melyeket színi viszonyaink akkori nyomorúságos helyzete csal ajkaira, az érteni fogja keserűsége okát.

Az állandó magyar színészet hiányát joggal tartja a bajok legnagyobbikának. E bajt nálánál senki jobban nem érezhette akkor. E fölötti panaszának senki sem adhatott jogosabb kifejezést. Mily nehezére eshetett Katonának a pesti színészet megszűnése! Úgyszólván akkor ért azon korba, hogy az utánzás nyűgétől megszabadult, és drámaírói tehetségét eredeti tárgyakon kezdte próbálgatni. Ekkor tervezi Bánk bánját, ekkor fejezi be első eredeti vígjátékát, melynek meséjét a színész életből veszi. Farsangi utazás című korábbi vígjátékáról közelebbit nem tudunk. a gyakorlati színészkedés kifejleszti drámaírói képességét s midőn e tehetség önállóságának első kiváló próbáit nyújtja, a pesti színészetet 1815-ben megszüntetik és a színészeket dajkaságba küldi pest megye Borsodvármegyéhez! Katona drámaírói tehetségének nem kedvezhetett e nem várt fordulat. Évek múlva kitör belőle a keserűség s azt panaszolja: minek írjon valaki nálunk drámát, midőn kilátása sincs arra, hogy azt előadják – alkalom sincs reá, hogy a közönség tapsai továbbhaladásra buzdítsák a megkezdett pályán? Így csak az igazi drámaíró beszélhet, ki nem könyvdrámákért lelkesedik, hanem olyant akar alkotni, mely irodalmi becsén felül színpadi életképessége által is bizonyságot tegyen sikerült voltáról.

E fordulóponton kétszeres érdekkel bír kutatni azt, vajon a Rózsa című vígjáték, mennyiben jelez haladást Katona drámaírói pályáján. Egyetlen reánk maradt eredeti vígjátékából, ha nem is teljes, de megközelítő fogalmat alkothatunk magunknak arról, vajon minő veszteséget jelent vígjátékirodalmunkra a pesti színészet megszűnése és Katona kényszerű távozása a színészettől.

A vígjáték tárgya egy érdekes episod Déryné életéből. A kiváló művésznő nagybecsű Naplója említést tesz a rózsa történetéről. Déryné kétségkívül szeretett kacérkodni s habár 1815-ben nem is állott még művészete delelő pontján, mint primadonnája a pesti magyar színtársulatnak, legünnepeltebb tagja volt az egész személyzetnek. Az ünnepelt művésznő irigylendő sorsa mellett, kevésbé irigylendő helyzete volt a feleségnek. Déry erőszakos, követelő jellemű férj volt. Természetében több volt azon jellemvonásokból, melyek a feleséget nagyon is emlékeztetik azon súlyos helyzetére, mely egy zsarnok férjjel szemben napról-napra tűrhetetlenebbé válik, mint amelyek a boldog házasélet fő-föltételei.

A boldogtalan asszony veszedelmes, ha szórakoztatására bő alkalom kínálkozik. És kinek van e tekintetben könnyebb helyzete, mint a színésznőnek, ki színpadi illusiók segélyével szerezheti meg imádóinak egész legióját? Dérynében sok oly tulajdonság lehetett, ami a társaséleti érintkezésben nem rontotta le a színpadi illusiót. Csak naplóját kell olvasni! Egy majd 80 éves asszony, ki ily szeretetreméltóan tud még csevegni, fiatal korában kétség kívül elragadhatta azon imádóit, kiknek rajongása egy színi előadás veszedelmes benyomásai nyomán keletkezett.

E rajongók, vagy ha úgy tetszik titkos imádók sorában szerény helyet foglalhatott el Katona is, ki Békési József álnéven apró szerepekre vállalkozott „mint delectans actor” a társulatnál. Nem olyat mint Prepelitzay Sámuel a Tudományos Gyűjteménynek később egyik szerkesztő társa, akkor még nevelő, ki valóban bensőbb viszonyt folytatott ekkor már Dérynével, a boldogtalan asszonnyal; még olyat sem, mint Gyertyánffy, ki vagyonos volta révén sok oly kedvtelést engedhetett meg magának, ami által közelébe juthatott az imádott művésznőnek.

Katona eszményi szerelmet érezhetett a csinos Széppataki Rozália iránt. Midőn Déry feleségévé lett, megszűnt benne ez az érzelem s mint azt az oly csalódott szerelmesek szokták tenni, kik nem merték nyíltan, határozottan bevallani szerelmöket és azt hitték, hogy magokviseletöknek elég beszédesnek kellett lenni arra nézve, hogy a szóbeli nyilatkozás ne tűnjék föl fölöslegesnek, ő is szívében egy vélt csalódással gazdagabban, de szerelméből teljesen ki nem ábrándulva, féltékeny szemmel kísérte az egykor szeretett asszony minden lépését. Szerethette még mindig titokban, de sokkal büszkébb volt, sem hogy bevallja, sokkal jellemesebb, sem hogy ezen a jogon, mint szerető, a férj jogainak bitorlására mert volna gondolni. Őrködött felette, anélkül, hogy szerelmét elárulta volna s inkább akart gyűlölt intrikusnak, mint kijátszott, mellőzött szerelmesnek látszani. Csak így érthető érdeklődése, csak így fejthető meg éberségének csaknem bántó folytonossága a szeretett asszonnyal szemben.

A Rózsa című vígjátéknak nem az a célzata, hogy egy kacér nőt állítson pellengérre. Sőt az a tisztességes irányzat, melyet Katica egyéniségének rajzolása körül lehetetlen észre nem venni, azt sejteti, hogy a tanulság ugyan a légynek van szánva, de olyképpen, hogy a pók is értsen belőle. Katica ugyan olyannak van feltüntetve, ki maga mondja „én örömest alliance vagyok az egész világgal”, de távol van lényétől a kacérságnak az a veszedelmes fajtája, mely vígjátéki bonyodalom helyett anyagul szolgál egy tragédia számára. Katicában inkább nevetségessé kell tenni a kacérságot, mert mögötte nincs bűnösség. A baj gyógyítható – s a volt imádó lelkes érdekeltségével szándéktalanul elárulja önnönmagát, midőn figyelmezteti a kacér feleségét, hogy könnyen nevetséges helyzetekbe kerülhet, mielőtt annyira tudna süllyedni, hogy kacérsága egy valódi tragédia csíráit rejtené magában.

Katonának nem lehetett ekkor még igaz oka Dérynét gyanúsítani. Aztán sajnálhatta is benne a szerencsétlen hitvest. Hogy vígjáték tárgyává tette a kacér asszony élete egyik episódját, ebben nem a kárörvendő rosszakarat, nem a diadalmát ülő gonoszság munkált közre, mint  Déryné hiszi. A mellőzött szerelmes látszik megszólalni, ki már úrrá lőn érzelmei fölött, bár nem tudja elfeledni, hogy egyszer egyedül akarta bírni e szívet, amely után most annyian csengenek.

Gyerfanorinszky, a darab hőse, gazdag nemes ifjú, kit szülői magasabb tanulmányok folytatása céljából Pestre küldenek. udvarmestere Demerocsinyi, bonvivánt öreg úr, ki maga is „egész a bolondulásig” szereti a magyar színészeket. A nevelő és tanítvány együtt bújják a színházat. A jó udvarmester azon célból teszi, hogy tanítványa a tanítást tegye magáévá; az életrevaló tanítvány azonban Cratinus iskolájában a tanítókat kedveli meg. Keresi társaságukat, szereti Meliboeust, de csak azért, mert Amarilla is vele dialogizál. Határozott comicai felfogás nyilvánul e helyzetben. A bonvivánt nevelő ki saját passióját tanító és nevelő célzatok ellenzője mögé óhajtja rejtegetni, maga ád alkalmat arra, hogy tanítványa egy, a mesterre nézve is fölötte kellemetlen helyzetbe keveredjék. E felfogás Katona vígjátéki talentuma mellett tanúskodik. Gyerfanorinszky gazdag s módjában áll a színfalak mögötti ismeretséget az életben is folytatni. Nincs színtársulat, mely nélkülözné a Nyalóczyakat, Muraközieket, Madam Nyalóczyt, a hódításból félig kikopott de „romános” hajlamú öreges dámát, ki szíves alkalomszerzője szerelmes pároknak; az ostoba és otthon durva férjet Deresházyt, kit a gazdagság vakká tesz, valamint az imádott primadonnát Deresházynét, ki a házi élet nélkülözései mellett szívesen veszi az ünnepeltetést és az ol vendégséget, hol éppúgy központja a társaságnak, mint a színpadon környezetének Gyerfanorinszky élvezetet, gyönyört talál. Cratinus tanítványainak társaságaiban és erősen kiveszi a vámot ez élvezetből anélkül, hogy e társalgás veszedelmes következményeivel tisztában volna, a velök együtt mulatozó udvarmesterrel egyetemben.

A jó öreg korlátolt mindennapiságát kegyetlenül megzavarja Finolányi András ki „bolhát tesz a fülébe.”

Finolányiban lehetetlen Katonát föl nem ismerni, ha mindjárt nem is tekintjük, hogy az eredeti kéziratban az András név helyett eredetileg József állott.

Finolányi a pókoktól a tapasztalatlan legyet akarja megóvni, kit csaknem egészen hálójokba kerítettek már. De nem annyira egytől, mint a pókok egész társaságától félti őt, bár tudja, hogy éppen az az egy az, akinek kedvéért társalog a többiekkel. A hálót kell szétkuszálni. Ha észreveszi, hogy éppen az, kiért rajong, barátságos érzelmeiből másnak is juttat annyit mint ő szeretné, bizonyára ki fog ábrándulni, s megszabadul azoktól is, kik ezen a réven élődnek vagyonán. A szerelmes ifjú kiábrándítása – ez a célja Finolányinak.

Lakomán van együtt a társaság Gyerfanorinszkynál.

Finolányi alkalmat ád arra, hogy Katica és Gyerfanorinszky egy sötét szobában találkozzanak egymással. Finolányi a szoba szögletében rejtőzve kihallgatja őket. Gyerfanorinszky szavai tiszta szerelemről tanúskodnak s maga Katica egy szavával sem árulja el a kötelességét elfelejtett feleséget. Gyerfanorinszky ekkor rózsát ad át neki oly kikötéssel, hogy ez ne kerüljön idegen kézre. „Ehhez a hitvány rózsához kötöm becsülésemet és meg fogom látni, miképp bánik ezzel az újdonos barátság.”

Alig távozik a szerelmes ifjú, már új látogató jelenik meg Prédahelyi hadnagy személyében. Katica intett neki (valószínűleg még a színházban) s íme eljött megkérdezni tőle, hogy mit kíván. Beszélgetésökben nincs ismét semmi olyan, ami a női hűséggel ellenkeznék. Sőt úgy tűnik föl, mintha a Katica tetszelgő, de nem bűnös kacérsága miatt sokkal komolyabbá vált volna a helyzet, mint az a valóságban lenni akart. A fölbiztatott udvarlótól a kacérságban túlzó asszony csak úgy bír szabadulni, hogy a Gyerfanorinszkytől kapott rózsát adja át neki.

Nyalóczyné megjelenése, a helyzet gyanús színezetének elhárítása céljából történik. Lehet, hogy Katica még akar valamit Prédahelyinek mondani; de ekkor leszakad a szekrény az elrejtőzött Finolányi alatt, s míg a vendégek a nagy zajra előre rohannak – Finolányi kisuhan az ajtón, hogy újra megjelenvén, maga segítsen a tolvajt legjobban keresni.

A mese szálai elég ügyesen szövődnek. Finolányinak teljes bizonyíték van a kezei közt. Az elajándékozott rózsa bizonyára ki fogja ábrándítani Gyerfanorinszkyt. Csak a helyes utat nem szabd eltéveszteni. A vigasztalás, a szánakozás csak olajat öntene a tűzre „mert a vért csendesíti, csendes vérrel pedig csak azon gondolkozunk mindig a mit elvesztettünk”. Ha folytonos bosszúságban, ideges nyugtalanságban tartja Gyerfanorinszkyt, úgy az eseménynek csak a csúnya oldalát fogja tekinteni s az imádás tárgya utálatossá fog válni.

A második felvonás kezdetén Finolányi, Jancsi inast buzdítja föl arra, hogy kötelességei teljesítése körül bosszantó hanyagságot tanúsítson. Nehezebb helyzete van a jó barátnak Demerocsinyivel szemben, ki egészen elvesztette a pillanat zavarában fejét. Mulatságos kétségbeesésében attól fél a legjobban, amivel ki akarja barátját, Gyerfanorinszkyt ábrándítani. Felettébb comicusan hangzik a nevelő szájából szemrehányásképpen az, hogy miért mondott meg mindent növendékének, miért bosszantotta föl, miért ragadta el álmát, miért nyitotta meg szemeit. Hogy a rózsát másnak adta oda! Ezt el kellett volna a többiekkel együtt hallgatni a valódi jó barátnak. Szinte sajnáljuk, hogy a fölöttébb mulatságos párbeszéd (II. felv. 3. jel.) oly rövidre van szabva. Méltó folytatása azonban az ezt követő 4-ik, melyben a határozatlan jellemű Demerocsinyi a reménykedés és kétségbeesés határain maga sem tudja, vajon aggódjék-e növendéke sorsán, vagy örüljön a dolgok ezen fordulatán? Nem tudja fölfogni Finolányi ügyes satiráját, ki Katicza jó tulajdonait, szeretetreméltóságát, szépségét emlegeti Gyerfanorinszky előtt – a csalódott szerelmes természetesen az álmatlanul eltöltött éjszaka után lázas idegességgel az előnyösen rajzolt képen csak annál több torzvonást fedez föl, minél nagyobb gonddal ékesítgeti ki azt Finolányi.

E két jelenet magában is fényes bizonyítéka Katona egyéníteni tudó vígjátékírói tehetségének.

Helyes comicai érzékre vall az a fokozása is a jelenetek mulatságos voltának, hogy midőn a kötelességében hanyag Jancsit elűzi a háztól Gyerfanorinszky, Demerocsinyi egészen kétségbe esik. Megsemmisülve látja tekintélyét, érzi, hogy az események hullámai összecsaptak a feje fölött s nincs elég erélye, elég hatalma arra, hogy ráncba szedje a dühöngő tanítványt. Mily comicusa hangzik az a lemondás teljes funerator hang, amellyel eltávozik a helyszínéről, hol önnön magát tette lehetetlenné. „Levelet írni, kocsit szerezni, befogatni, felülni! Hahó el! haza a fiúval! Hajts! hazavinni, számot adni! Nem Hofmester Demerocsinyi. Becsületes öreg, megelégedett élet, csendes halál – vége...” Egész eddig úgyszólván csupa nyílt cselekménnyel van dolgunk. Ezután már a színfalak mögötti ármány kezdődik. Finolányi addig akarja ütni a vasat, míg meleg. Gyerfanorinszky nyakára küldi Deresházyt, azért, hogy fölindulását növelje. Itt tudjuk meg, hogy Gyerfanorinszky szeretete Deresházyné iránt „nem világi, nem baromi szeretet bolt.” Deresházy, egyénisége is egy vonással határozottabb alakot ölt. Az otthon zsarnok férj – a külvilággal szemben nem bír annyi bátorsággal, hogy megvédje felesége megsértett becsületét s hidegszívűséget színlel, csakhogy ostobának ne tartsák. Csak egy ilyen férj mellett lehetséges azon helyzet, amelybe Deresházyné keveredik. Ez ismert sorsa a zsarnok férjeknek, kik érzik hibás voltukat, de nincs erejök hibáikon uralkodni és a külvilággal szemben a közönyöst játsszák, mert nem tudják a határozott jellemű, de jó férj, becsületes szerepét.

Finolányi még a hadnagyot is Gyerfanorinszkyhoz küldi azon ürügy alatt, hogy hívatja őt. Mulatságos vetélykedés támad a férj és a titkos imádó közt az iránt, vajon melyikök vállalja el a hadnagy kihívatását?

A Katicza megszégyenítése – nem sikerült jelenete a felvonásnak. Tény, hogy Gyerfanorinszky fölindulása a legmagasabb fokot éri el a kihívási jelenetben s most bizonyára a legnagyobb határozottsággal fogna szakítani a kacér nővel. A hadnagy által visszaajándékozott rózsát most már lehetetlenség továbbra becsülnie. Az ablakon át véletlenül meglátja az arra elhaladó Katiczát. Nem mutat lovagias jellemvonásra, hogy a mitsem sejtő nőt fölhívja lakására s szemrehányó nyilatkozatok kíséretében a többszörösen megvetett rózsát elébe dobja e szavakkal: „Most már siessen, odaadhatja akár egy márgirnak.”

Katicza szégyenkezve távozik, de bizonyára az ő pártján van a résztvevők nagyobb fele, mert a visszautasítás ilyen durva nemére egyrészt nem vált érdemessé, de másrészt nem is lehetett elkészülve egy lovagias férfival szemben

A harmadik felvonás szinte fölöslegesnek látszanék, ha éppen ennek nem az volna a célja, hogy Katicza eljárását igazolja.

A párbajozó felek találkozását tárgyalják az első jelenetek. Finolányi még egy utolsó cselfogáshoz is nyúl, amennyiben kibolondítja Nyalóczy urat azon hiszemben, hogy a felesége – mit secundáns fog szerepelni a párbajnál – férfi ruhában.

A hadnagy és Gyerafnorinszky már lövésre készen állanak, midőn a hadnagy segédje, aki nem más, mint a férfi ruhába öltözött Deresházyné, nyakába borul e szavakkal a hadnagynak: Bátyám!

A helyzet természetesen megváltozik. Az ellenségekből barátok lesznek és a rózsa elajándékozása is elveszti azt a sértő mellékízét, melyet Gyerfanorinszky tulajdonított neki kezdetben.

Még csak az marad földerítetlenül, vajon elhiggyük-e ez új rokonságot? Aztán hogy is történt, hogy mindeddig nem találkozhatott férj és sógor egymással? A Madam Nyalóczy jó hátvédül szolgál a hadnagynak, hiszen már előbb tudjuk e kalandos hajlamú hölgyről, hogy szíves Ariadnéja a tévelygő Théseusoknak.

A kalandra vágyó hadnagy a sógora lakása helyett rendesen a Nyalóczynééra bukkant s ott keresett magának könnyű kárpótlást. Valahányszor csak kereste sógorát, az ármányos madam mindég elállta útját, s azt hazudta, hogy senki sincs otthon. Most már a negyedik napja, hogy kerüli őket is, mert retteg az élvezetre vágyó madamtól.

Hogy a rokonságról előbb nem volt legalább sejtelmünk, ez lehet, hogy hibája a könnyedén odavetett cselekménynek, de lehet, hogy Katona maga is homályban akarta hagyni ezt a pontot – bár nem valószínű, hogy ily durva csalás által mind Katicza, mind a hadnagy jellemét el akarta volna rútítani, pedig a csalás által nagyot süllyedne mind a kettőnek erkölcsi értéke.

Megnyugtatóbb magyarázat az, hogy Katona szükségesnek látta e jelenet által eloszlatni mind azt a gyanút, amely Katicza jelleméhez férhetett, ki egy imádójának rózsáját könnyedén elajándékozza. A rokonnak szóló adományozás megfosztja a cselekedetet minden erkölcstelen mellék-célzatától – de meg nem is hihető, hogy ha a hadnagy a rózsát, mint szerelmi zálogot kapta volna, attól oly könnyen váljék meg, mint azt a 4-ik felvonás 11-ik jelenetében teszi. „De mintsem az úrnak ezért a nyakát tekerjem ki, inkább visszaadom” – így szól Gyerfanorinszkyhoz. Szerelmesek ily formán bizonyára nem beszélnek. Finolányi zárószavai eloszlatják a végső kételyt arra nézve is, mintha a vígjátéknak az volna a célja, hogy Katiczát pellengérre állítsák. Ő csak a vén nevelő szemeit akarta megnyitni, „hogy máskor a jó emberekre is jobban vigyázzon, mert egy ifjú körül, aki elsőbben kezd a világi kicsapongásokhoz, bizonyos környülállásban a legjobb emberek is szopókká válhatnak”. Ő inkább a meggondolatlan ifjút akarta a ballépéstől visszatartani, mint csábítójául Katiczát föltüntetni, ki mint ilyen érdemes volna, hogy ne csak nevetség, de megvetés tárgya legyen

Madam Nyalóczynak ugyan nincsen lényeges befolyása a cselekményre s inkább jól adható szerepnek látszik. Pedig okvetlenül ellenképe akar lenni Katiczának. A pókok közt bizonára ő a legveszedelmesb, mint a hadnagy példája is mutatja, s nem Katicza, ki ha hódításra menne ki, semmi esetre sem fogná elajándékozni nyomban azt a rózsát, melyet egy szerelmes gazdag ifjú szerelmi zálogul ad neki.

Katiczában a bűnös szándék nélküli kacérság van szembeállítva a Madam Nyalóczy mindenkétséget kizáró magakelletésével.

Finolányi nem is attól félti Gyerfanorinszkyt, amit jelenleg tesz,m int attól, ami ezen cselekedeteiből okvetlenül következni fog. A figyelmeztetés nemcsak neki, nemcsak Demerocsinyinak szól, de Katiczának is, kit inteni akar Katona, hogy a puszta gyanú is a legnagyobb bonyodalmak okozója lehet.

Katonában, mint vígjátékíróban az érdeklődését el nem rejthető sértődött szerelmes szelíd figyelmeztetése szólal meg. Ettől a felfogástól még akkor sem térhetünk el, ha meggondoljuk, hogy Déryné a bosszú művének tartja a vígjátékot! Sokkal más jelleme volt Katonának, semhogy erre képes legyen és a legkevésbé oly módon, mint Déryné hiszi, hogy megfizettette magát Gyertyánfival. A szerelmes Elek szerepe is sokkal nevetségesebb a vígjátékban, semhogy egy megfizetett vígjátékíró ily világításba helyezte volna.

Déryné futólagos áttekintés után úgy látszik nem annyira a vígjáték célzatától félt, nem attól, hogy magánéletének egy szűkkörben ismert és könnyen félremagyarázható episódja kerül a világot jelentő deszkákra és csorbát ejthet jó hírnevén, népszerűségén. Katona sértve érezhette magát, hogy egy oly közönséges ember, mint Déry, hozzáfért a szép Róza szívéhez.

De a sértést csak magában érezhette. Karakterével ellenkezett volna nemtelen bosszút állani egy művésznőn, ki mint nemének többi képviselői, szintén nem volt ment a hiúság és kacérság hibáitól. Ellenkezőleg, éppen a botrányosnak szándékos kerülése árulja el a legjobban, mily tisztességesen fogta föl Katona az ismert episódot – mennyire szerette még mindég titkon ezt a kacér, de szerencsétlen asszonyt.

A tisztán személyi érdekű részleteken kívül nem kevésbé érdekes e vígjáték technikáját, a benne nyilvánuló felfogás ügyességét, a vígjátéki hangulat frissességét is közelebbről nézni. Mily egyszerű az a történet, melyet a rózsáról Déryné beszél el Naplójában s mily ügyesen van az egy cselekménnyé csoportosítva Katonánál.

A fővárosi sanyarú viszonyok dacára valódi színházi élet kezdett akkoriban pezsegni. A közönyösebb érzelmű előkelő közönséget egy fölöttébb melegen érdeklődő kisebb kör kezdte pótolni. Főleg az ifjúság csoportosult köréjök s a fővárosi iparos osztálynak néhány magyar képviselője, kik magyaros vendégszeretettel támogatták az éhező apostolokat. Amabból ugyan több haszna leendett a színháznak; de emez eléggé kárpótolt egyeseket. A tagokat egymással eszményi kapcsok fűzték össze: az önérdek helyett a nemzeti missió teljesítésének fölemelő tudata. Tűrtek és dolgoztak. Egy cseppet sem aggasztotta őket, ha a Rondella kopott tetőzetén becsepegő eső megzavarta éjjeli nyugalmokat. Mert biz megtörtént velök, hogy a kapupénz fizetésétől való félelemben ott ütötték föl éji tanyájukat a színfalak festett kastélyaiban.

Benke, Láng, Murányi fáradhatatlanul munkálkodtak a műsor körül; - Katona kétség kívül a legtanultabb, legtehetségesebb munkatárs volt a színészírók sorában, ki tanulmányai mellett sem felejtkezett meg nemes kedvteléséről: a színészkedésről és drámaírásról. E víg mulató kör mellé csoportosultak a többi tagok, köztük: Déry és neje, kitől már ekkor nagyon sokat mertek reményleni társai. A kistermetű kezdőből ékesen dalolgató csalogány lett, kit Sáskáné asszonyom bizonyára nem mert volna többé uszályos ruhába bújtatott trücsöknek csúfolni.

Déryné szép sohasem volt. Nagy szája, apró termete nem emelték nagyon a színpadi illúsiót. De pótolta a külső hiányokat a valódi színészi temperamentum, egy felettébb nagy terjedelmű hangscála és az ő szeretetreméltó modora, mely magával ragadta egykorúit. Hogy ne rajongták volna körül az első magyar primadonnát! Naplójában szeretetreméltó őszinteséggel időz ifjúkori emlékeinél, s ha nem akar is kacérnak látszani, elárulja, hogy mindez nagyon hízelgett hiúságának.

Katona ebből az előtte pezsdülő életből merítette vígjátéka tárgyát. Egy korrajz tárul elénk benne nem ugyan teljes képpé kidolgozva, csupán vázlatosan. Mint ilyen is becses, mert megerősíti, kiegészíti Déryné Naplója vallomását.

Vígjátékirodalmunk a legszegényebb volt az idétt jó eredeti művekben. Ami használható volt, azt Kotzebue, Schröder, Holberg, Hensler, ifj. Stephanie stb. német munkáiból „nemzetesítették”. A hősi rajzolat, a vitézi dráma, ez bővebben termett – de az eredeti vígjáték csak nem akart előállani. Mindenki a múltat zaklatta drámai tárgyért – a jelen senkit sem látszott érdekelni. Katona kísérletet tett egy korabeli szerelmi episód eredeti feldolgozásával. El lehet bízvást mondani, hogy Rózsája az első magyar eredeti vígjáték, mely idegen tárgyú darab cselekményének felhasználása nélkül készült. Ugyan alig több kísérletnél – de egy tehetséges ember sokat ígérő kísérlete.

Demerocsinyi alakja a jellemcomicum körébe vág s bár inkább passiv mint activ szerepre van kárhoztatva, nagyon mulatságos azon helyzetekben, melyeket az ő bonvivánt egyénisége zúdít a fejére. Latinos műveltségű férfiú, ki még magyarul is csupa infinitívusokban beszél. Tanítványának nem tudott zabolát vetni – miként legyen képes őt most azon örvény széléről visszarántani, ahová ő vezette? Az elveszett erkölcsi tekintély, de meg határozatlansága is úgyszólván kénytelenítik őt a nagyobb passivitásra, mi által jellemének comicuma csak annál élesebben domborodik ki.

Gyerfanorinszkyban a hamar lobbanó, de hamar ki is ábránduló szerelmes néhány sikerült vonással van rajzolva – Finolányi haditerve ezen jellemvonásokhoz van szabva. Maga az intrikus megfelel annak a jellemzésnek, melyet a szerző fűz a neve mellé „pajkos világ fia”. Ha Katona nem önmagát akarta volna e szerepben festeni, bizonyára az egyéni indokot – a csalódott szerelmet – jobban kidomborítja jellemében. De ettől annyira óvakodik, hogy lehetetlen az ügyes tollú drámaíróról föl nem tételeznünk, hogy mindazt szándékosan teszi. Egyéniségének jellemző vonásai ezért nem tökéletesek. Katiczában sok kacérság fér meg anélkül, hogy bűnösnek látszanék, de anélkül is, hogy valami különös szerelmet mutatna férje iránt. Jellemző, hogy míg valamennyi imádójával (Finolányit kivéve) szót vált – férjéhez egy szava sincsen az egész darabon keresztül. Jelleme tisztaságát bizonyára jobban kidomboríthatta volna, ha maga is többre tudja becsülni Deresházyt.

Madam Nyalóczy pompás, bár nem éppen új carricatura. Úgyszólván csak egy pár tollvonással van rajzolva, de nagyon ügyesen. Németes félműveltséggel, megvetőleg szólt a hazai állapotokról; szereti az ingyen vendégeskedést és a medisance-ot; még maga is hódításra vágyódik, de megelégszik már azzal is, ha másoknak szerez alkalmatosságot. Szerepe jelentéktelen, de megjelenése határozottan mulattató.

Deresházy és Prédahelyi hadnagy általános vonásokkal vannak odavetve. Nyalóczy és Muraközy nem rossz alakok; de szereplésök tisztán a helyzet comicumba vág.

A meseszövésben van ügyesség, bár a hatás eszközeiben nem mindég válogatós Katona. Így az I-ső és II-ik felvonás záradéka, valamint a III-ikban a fán ülők jelenete tisztán az alsóbb comicum barátai számára van írva. Legsikerültebb még az első felvonás, melyben a mese szálai jól bonyolulnak; kevésbé egészben a második, s a leggyöngébb – csaknem az elhamarkodás bélyegét hordva magán – a harmadik. A kibékülési jelenet váratlan, meglepő, nemcsak a cselekmény pillanatában, hanem azután is, mert a fordulat ezen nemére semmi sem készít elő. Kielégítetlenül tesszük le a vígjátékot, mert megoldását vártuk a csomónak, helyette arról győződünk meg, hogy tulajdonképpen nem is volt szó, egy megoldani való csomóról...

Ha a légy óvatosabb lesz is ezután és nem hagyja magát oly könnyen a pókok hálójába csalni, vajon hisszük-e, hogy a pók is eleget tault arra nézve, hogy jövőben jobban őrizze meg becsületét?

Kár, hogy Katona éppen ezen téma megoldását kerüli a harmadik felvonásban. Ha Katicza hiúsága, egy, neméhez inkább méltó megszégyenítésben részesül anélkül, hogy becsületén csorbát ejtenénk, vajon nem volna-e tökéletesebbé téve a vígjáték cselekményének kerekdedsége, nem volna-e tanulságosabb a darab, pókokra és legyekre egyaránt? A rossz befejezés sokat levon a vígjáték becséből. Sajnálni lehet, hogy Katona nem tudta jobban leküzdeni a mellőzött szerelmes sértődést. Kevesebb való adatot nyújtana így élete történetéhez, de bizonyára jobb vígjátékot írt volna.

Jelen formájában becses adalékot képez a kor rajzához a legnagyobb magyar drámaíró egyéniségének fejlődése történetéhez. A legjobban csak az sajnálható, hogy a viszonyok úgy alakultak, hogy egy, az élet comicus oldalai iránt is ennyi érzékkel bíró drámaírónak nem volt többé alkalma képességét ezen a téren kifejteni.

Hová fejlődhetik vígjátékírói tehetsége, ha nem kényszerül távozni a színészettől, ha az állandó színészet új- meg új buzdítás forrását képezi számára, ha eszményi szerelme megtalálja tárgyát Széppataki Rozáliában?

Hiú kérdések, melyekre kielégítő feleleteket adni lehetetlen.

Irodalomtörténeti Közlemények 1894. 4. évf. 2. füzet