2017. okt. 11.

Mécs László: Az élet ritmus fut tovább



Vendégszobánk bőrkarosszékét
többször csempésztem néki be.
Mindég kidobta: gyengeségét
ne sejtse senki meg soha.

Sajnálta is. De most alatta
több napja kínpad lett az ágy
s a karosszéket behozatta.
Rossz sejtelmekkel tettük át.

Szívének és borotvapenge
eszének halkult ritmusa
s utolsó tartaléknyi gyenge
hangon parancsolt még nekünk:

„Kint dérfogú már a november
megfagyhat hagyma, dália
gumó, fényszomjas oleander,
hozzátok mind a házba be!!”

Megszállottság ez, minden gazda
s erős nő vágya: életet
menteni át az új tavaszba
folytatni ritmust, színt, csírát!

Órákig ástunk és cipeltünk
pálmát, muskátlit, dáliát.
Hogy sürvedt, jelentésre mentünk:
„Az élet-ritmus fut tovább?”

Nem volt őbenne egy kisujjnyi
félsz, s ennyi volt végső szava:
„Jó lesz most egy kicsit aludni”
- És mindörökre elaludt

Nagy tél jöhet, hogy fent a Gazda
legszebb anya-muskátliját
házába, az örök tavaszba
oly hirtelen mentette át!

Királyhelmec, 1943. nov. 7.

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról

Mécs László: Búcsúztató



Ő volt a ház kakasszója,
alkonyati altatója,
karácsonyi harangszója,
mikulási öröme.

Álmaimnak pecsétőre,
nemességem kutyabőre,
pelikánom s arany csőre
öntestével etetett.

Soha nem kért, mindig termelt,
kamrát töltött, krumplit vermelt,
szeretetet, arany kendert
tilolt, - s négy szál inge volt. –
Ő volt a ház nyugodalma,
arany derűm arany malma,
betlehemi arany szalma
bárány-éveim alatt.

Egyhelyben élt mint a nagyfa
kis naprendszer külön – Napja:
nagy család apraja-nagyja
szíve körül keringett.

S hogy ne rúgjak ki a hámból,
Rendből, én a világ-vándor
üstökös: ő a magányból
imák láncán őrizett.

Jó volt járni legénykedve,
beszagolni minden kertbe,
- a míg otthon várt remegve
a szívétől színes csend!

Ő volt a nagy Számonkérő,
bíró, de nem elítélő,
bűnt erénnyé átzenélő
kristályhúrú anyaság.

Most, hogy elment, árvalettem,
beborult az ég felettem,
- s itthon elszíntelenedten
szívtelenül kong a csend.

Királyhelmec, 1943. nov. 5.


(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)

Mécs László: Én fogyni látom folyton, mint a Holdat



Ő szoptatott. a tiszta tejfolyót
ő küldte a kicsiny csodamalomba,
gyerekszívembe: zengje énekét
a vad, viharzó földi fájdalomba.

Ő látta, hogy a vessző-paripák
velem mesék hónába hogy loholtak,
mint álmok éjén ezüst vőlegényt:
csak nőni látott mindig, mint a Holdat.

Csak nőni: futni tavaszok után,
legényes májusokkal parolázni,
a bánatokat csak leinteni
legényesen s nem könnyekig vitázni.

A szeretet aranyló tengerén
a hullámok aranyhimnuszt daloltak,
ott látott ringni aranycsónakon:
csak nőni látott mindig, mint a Holdat.

Én meg csak fogyni láttam, mint a Holdat,
a vénülés remeteszigetén:
szív, láb megromlott, fogai kihulltak,
csodamalmából fogynak a zenék.

A rejtvényféle ákombákom-ráncok
kölykeznek egyre szentelt arcain
s még akkor is fájdalmas haláltáncot
járnak bőrén, ha mosolyogni kezd.

Szemünk előtt, fogy: sem „Tolvajt” kiáltni,
se felüvöltni, sírni nem lehet.
Csak tehetetlen, napról-napra látni,
hogy végleg elfogy a Legkedvesebb.

Csodamalmából nem marad meg semmi,
csak anyasága emlék-dallama
s csak ez fog egyszer csókkal körülvenni,
ha fogyni kezdek én is, mint a Hold.

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Mécs László: Két kéz a lámpafényben



Költőnek lenni ennyi:
kilesni s kidalolni a Teremtésnek titkát,
a szürkét s csoda-ritkát.
Nem kell hát kinevetni,
hogy este leskelődtem!

Kis ablak állt előttem
s véletlen vettem észre,
hogy bent egy nafta-lámpa
vékonyka és soványka
fényt szór két női kézre
egy kék perkál kötényen.

Szalmán, padkán, gyékényen
alvó pulyák neszeznek,
holtfáradt férje horkol
s iszik szegény a borból,
mit álomnak neveznek.
Zenél a tűzhely tücske.

A nő arcának csücske
se látszik, csak a két kéz.
Fáradt s ülvén a ládán,
mereng alvó családján
mint hadvezér, ha szétnéz,
míg elpihent a tábor.

Két kéz: ki volna bátor
szobrot mintázni róluk,
olyan tündéri tiszták,
habár családja piszkát,
ők lúgozzák s az óljuk
vályúját is kimossák!

Mert szép szent ájtatosság,
ha anyakéz a házban
a szennyet is kotorja;
ahányat szív-motorja
csak mozdul hősi lázban:
az mind szent munka-zsoltár.

S a teknő majdnem oltár,
ha e két kéz a lisztben
kakastejet dagasztgat,
kezét csupán a gazdag
szobrásztudású Isten
mintázná oly csudásra,

hogy kegytemplom falára
tehessék mint ereklyét.
- Most kigombolják blúzát,
a lámpabélt lezúzzák
a kezek s elpihennek,
hogy reggel újrakezdjék.

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Mécs László: Julcsa néni



Lassacskán ballagok fölfelé a dombon,
vad-szíjon vadkacsák verdesik a combom,
ingem is, kedvem is, engem is azurkék,
faluvégi dombon áll egy vályog-szurdék,
udvarán elszáradt őszi dudva, torma,
ott ül Julcsa néni mint rozsdás kintorna.

Jó ily önműködő, vén verklibe némi
arany garast dobni: „Hogy van, Julcsa néni?”
Bemegyek, bedobom a kis aranykrajcárt,
hát mondani kezdi nehéz életrajzát,
lepereg előttem nyikorogva, fájva
az öregség súlyos, komor balladája.

Mostan nyolcvan éves. Tavasza volt: kurta
mint Szibériának. De azt is befújta
sokszor a szegénység áprilisi hója:
félve piroslott pár lányálma bimbója
cselédke korában. Volt egy Álmoskönyve,
az megmondta  néki, hogy sok lesz a könnye.

Rövid leányságát bizony meg nem únta,
mert hamar férjhez ment. Szenvedés és munka,
szenvedés és munka: ez volt életének
örökös ritmusa, legfeljebb szent ének
tarkította néha, ha búcsúra mentek
csodaváró, hívő szegény regimentek.

Összeragasztották, mint fecske a fészkét,
ezt a vályogviskót, náddal betetőzték.
Kilenc ízben hajtott rózsafája lombja,
kilenc ízben szállt rá teremtés galambja,
utána kilencszer kelepel a gólya:
a vályogviskónak sok volt a lakója.

Munka és szenvedés, munka és szenvedés,
sok volt az evő száj, a kenyér meg kevés,
gondok hordájában éltek mint a hering
a régi Álmoskönyv rossz receptje szerint,
aztán férje meghalt, a gyerek-seregnek
önálló szárnya nőtt s mind széjjelrebbentek.

Egy nős fia vele maradt e kunyhóban
s habár életének napja lenyugvóban,
s éjjel is alig van szemének lehúnyta,
tovább tart a ritmus: szenvedés és munka,
unokák és főzés: neki jut e járom,
hogy fia napszámba, menye mosni járjon.

Nemrég ráíratta házát e fiára
s ettől meredekre nőtt kálváriája,
mert azóta nincs már becsülete erre,
tegnap kedves menye kékre-zöldre verve
az udvarra dobta, kétszer megtaposta,
holott azelőtt a lábát is megmosta.

Vígasztalom, de az Álmoskönyvvel érvel,
amely megjósolta, hogy rózsafüzérrel
fog koldulni egyszer! A vadkacsák felét
neki adom, úgyis a fény-országfelé
szállni vágytak: hátha szívükbe repülnek
mint a sült galambok s hátha kibékülnek.

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Mécs László: Valaki imádkozik értem



Én úgy élek a gondvert emberek,
bajok közt, mint királyfi a Mesében,
midőn a Sárkány részeg s szendereg.
Nem földi Nap süt fent a selymes égen.
Szívem dalolgat, mint a nyári
telifényben a kis kanári.

S Valaki enni, inni ad nekem.
Vigyáz a tűzre, vízre és kenyérre.
Mint holló a fiát nagypénteken,
úgy mossa minden bánatom fehérre.
Hegyét töri tövisnek, bűnnek,
legyen körültem mindig ünnep.

Én szeretem a préda szenteket,
fákat, mik szirmot szórnak szét a szélnek,
szeretek látni nyolcvan gyermeket
tőlem kapott cipőben. Míg zenélnek
a víg cipők a bús világon:
nyolcvanszor érzem atyaságom.

S Valaki otthon garasoskodik
hullott almával, salátával, tejjel;
szőröskezű zsidókkal alkuszik
órákig egy borjúra tiszta fejjel,
disznót hízlal, kotlóra gondol,
mindent magának tart a gondból!

Én járok, mint a sekrestyés Tavasz,
gyujtogatom a bánat-megtaposta
lelkek rügyét, melyekre dér havaz,
ködökből kisüt a Nap, mint szent Ostya,
s lelkek bíbor bimbói gyúlnak
imádatra a Nap-úrnak.

S Valaki itthon kertem fekete,
meleg földjébe petrezselymet, mákot
krumplit vet: csoda-titkos élete
kezdődik lent a földben az imádott
Nap-úr fényétől a csíráknak,
ember-tápláló kis csodáknak.

Én hős szeretnék lenni: szenteket
utánzók, a Föld s Ég közötti vékony
hajszálon kötéltáncosként megyek
át-át a szörnyű pokol-szakadékon,
felülről biztatnak a szentek,
alulról a pokol üzenget.

S Valaki az Istennel alkuszik,
szövetséget köt szép Szűz Máriával
hogy bűnök, búk és más alamuszik,
ne rontsanak meg; szíve ritmusával
egyensúlyozza szívem, térdem.
Valaki imádkozik értem.

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Mécs László: Akárcsak a tulipán



A tulipán mosolyog,
de mikor elszárad,
hagymája a föld alatt
megtojik egy év alatt
maga mellé hármat.

Az anyámat figyelem,
mint egy üdvözültet:
elvirult a szerelem,
anyaság lett, mártiros
s most kotlókat ültet.

Napról-napra bejelent
húsz csirkével többet,
számon tartja számukat,
boldog,- s engem ez a szent
kapzsiság megdöbbent.

Öt gyereket földre szült
s gondok közt nevelt fel.
Öt gyereke szétrepült
s a teremtés titkában
most is részt vesz kedvvel.

Az anyaság örömét
százszor éli újra,
ha virágok özönég
látja nyílni s a csibék
csipognak kibújva.

Unokái cinkosa
anyaszigor ellen
szerelmükben. Jobban is
érti, míly kín futkos a
liliomos mellben.

A tulipán kelleme
elvirít, de nyáron
megtojik a föld alatt.
Dédunoka kellene
anyámnak: százhárom!

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Mécs László: Pórasszony



Mezítlen lába visszeres
és melltelen és csupa csont,
sosem pihen, s míg pénzt keres,
kiszívja gyermek, munka, gond.
Még harminc éves sincs talán
s úgy jár, mint vasorrú banya
mesék napfényes oldalán.
Mégis szép, dicsfényt hord: anya!

De kisfia dundin puha
s fehér a teste, mint a tej
és tiszta rajta a ruha
és bársonyos a buksi fej.
Már járni tud és már gügyög
száz semmiséget tőle kérd
és mégse unja, mint nyűgöt,
nem adná semmi kincsekért!

Az asszony krumplit töltöget,
a krumpli másé, harmados.
A sok sor, nemrég írt szöveg
a föld könyvében. Harmatos
virágból fészket halmozott
fiának s míg az játszogat,
javítja fény-aranyozott
kapával a zöld sorokat.

De szeme folyton ráremeg
a kisfiú fejére, mint
két kék pillangó egy remek
virágra, néha odaint,
vagy odafut, gyorsan agyon
becézi s ekkor, Istenem,
a lúgkimarta ujjakon
virágok nyílnak hirtelen.

A föld, a munka, a gyerek
hogy összeforr itt bibliás
törvény szerint, mint szív s erek.
Tudok szagos kaméliás
dámákat, kiknek eltelik
szórakozásban életük
s nem érnek rá, hogy estelig
megcsókolhassák gyermekük.

A férje munkás, kubikos
s így ő hátán kereszteket
hord: rőzsét, füvet, gyereket
s bár házatája kuvikos,
a teremtésből részt akar
s mit földből, szívből így kiás,
abból ember lesz, új magyar
s így útja sírig glóriás.


(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)