2017. okt. 10.

Ásguthy Erzsébet (1895-1984): A lépcső



beszélt:
Mi vagyok, mondd hát?...
Hajlott hátú szolga,
Elkopott, görnyedt, szürke rab vagyok.
Mozdulatlanul állok hidat másnak, -
Hogy emelkedjen föl –
vagy mélybe szálljon,
S a világról cserébe mit tudok?

- Hogy van: én akkor érzem
Csak, ha rám taposnak,
Megrúgnak, leköpnek vagy sárral hánynak
S hogy tavasz, tél vagy nyár hív odakint,
Csak a szennyből tudom, mely rám tapad.
És mindegy az, hogy hó-e vagy csatak,
Virágszirom, vagy hervadó levél,
Mit ócska talpak hordanak reám,
Vagy új cipellők hullajtanak el,
- Nekem de mindegy – jaj, de mindegy az –
Az életemben úgyis egyre megy.

De azért –
Nekem is van néha májusom,
S azt hiszem úgy szokott a rózsa nyílni,
Mint nyílnék én, - a szívemet kitárva –
Mikor két könnyű kis láb rám tapos...

Ilyenkor úgy érzem,
hogy rám szakad,
Amit ünnepnek, szépnek képzelek
S szeretnék érte smyrnatesttel bírni,
Vagy messze szállni, mint a fellegek, -
Hogy rajtam át juthasson el az égbe...

S az alázatom nem ismer határt,
Mikor végigsimítnak léptei,
Mint halk gördülő könnyű gyöngyszemek,
Miket selyemfonálról perget rám a sorsom.


(Forrás: Napkelet 9. sz. 1931. szeptember 1.)

Mécs László a kor tükrében



1895. január 17-én született. Családi neve Mártoncsik József (apja, Endre a Sáros megyei Hernádszentistvánban kántortanítóskodott. Szüleinek ötödik gyermeke volt. Különösen bensőséges kapcsolat fűzte édesanyjához, későbbi költészetének legszebb darabjai szólnak róla.

1905-től a kassai Premontrei gimnázium növendéke, hamar kitűnt társai közül költői és előadói tehetségével. Verseit a kor legnépszerűbb katolikus ifjúsági lapja, a Zászlónk is közölte.

1913-ban, nyolcadikos gimnazistaként Tordai Ányos Tinódi című ifjúsági színművének címszereplője. Ekkor ő volt az önképzőkör ifjúsági elnöke. Ez alkalomból írta Tinódi című versét, a későbbi Kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén előfutárát. Ez évben felvételt nyert a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-latin szakára.

1914-ben felvételét kérte a premontrei rendbe. Jászóvárott beöltözésekor kapta a László nevet.

1915-től a nagytekintélyű Élet is közölni kezdte verseit, elbeszéléseit, amelyek Mécs László éven jelentek meg.

1918. október 2-án pappá szentelték Jászóvárt.

1919 tavaszán a kassai premontrei gimnázium kisegítő tanára.

1920 júliusától az Ung megyei Nagykapos plébánosa, a felvidéki magyar lapok egyik rendszeres, mind népszerűbb munkatársa.

1923. II. 25-én a Híradó című felvidéki lapban két versét közölte A szerkesztőség a következő közleményt jelentette meg: „Mécs László két költeményét közöljük lapunk mai számában. Mécs László Szlovenszkó ifjú költői gárdájának egyik legtehetségesebb tagja, ki még bizonyára nem érte el fejlődésének zenitjét, és így még nagy dolgokat várhatunk tőle... Ezentúl gyakrabban lesz alkalmunk az ihletett tehetségű költőpap költészetének alkotásait olvasóközönségünknek bemutatni.” Ekkor már túl volt az ungvári Petőfi-ünnepségen aratott óriási sikerén. Itt szavalta el Szellemidézés című versét, rendkívüli hatással. Ungváron jelent meg ebben az évben Hajnali harangszó című kötete, a kisebbségi magyar líra egyik jelentős teljesítménye.

1924-ben a nagytekintélyű Rédey Tivadar tollából rendkívül elismerő bírálatot közölt a kötetről a Napkelet című folyóirat. „Költői nyelve – írta a recenzens – első hallásra is meglep nagy szógazdagságával, kifejezésbőségével és árnyaló hajlékonyságával.” (I. 92-96.) Ez év januárjában Felhívást tett közzé Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar íróihoz a Híradóban, azzal a céllal, hogy végre megszülessék e tájegységek irodalmi harmóniája, megszűnjenek a klikkek s létre jöhessen egy közös vállalkozásuk Egyetemes magyar irodalmi Évkönyv címmel. A Híradó V. 11-i számában Dobai János közölt nagy kritikát a Hajnali harangszóról.

1925 elején jelent meg második kötete, a Rabszolgák énekelnek. „Ez a könyv szorosan összefügg a múlt évi első kötettel – írta a Napkeletben Rédey Tivadar (1925. I. 467-470.) – Ugyanaz a fiatal, nyílt tekintetű arc köszönt ránk, amelyet tavaly megismertünk és szeretetünkbe zártunk.” Márciusban három szavalóestet tartott Budapesten, egyet az arisztokrácia, egyet az irodalmi élet és egyet az ifjúság számára. Akkora sikere volt, hogy további vendégszerepléseit a szlovákiai hatóságok letiltották. 1926-ban léphetett föl ismét a Zeneakadémia nagytermében, melyet zsúfolásig megtöltött a lelkes közönség. Előtte Pozsonyban szerepelt a Keresztényszocialista Párt Kulturális Osztálya által rendezett farsangi esten, a helyi Vigadóban. „Öregek és ifjak közelről, távolról, mint valami ünnepre sereglettek egybe, hogy hallják Zathureczky Edét, a rendkívüli hírnévtől megelőzött hegedűművészt és újra hallják Mécs Lászlót, akit már szívébe fogadott az itteni magyarság.” (Híradó 1926. II. 11.)

Zeneakadémiai szereplése után az Élet munkatársa, Csiszár Béla beszélgetett vele. („Szívetekbe rózsát oltok”. Élet 1926. ápr. 4.) „Szeretik költészetemet szociálisnak nevezni – mondta Mécs -, pedig nincs igazuk. Inkább úgy mondhatnám, hogy ez nem más, mint az életben erősen hangoztatott evangélium.”

1927-ben ugyancsak Berlinben a Voggenreiter Kiadónál jelent meg Vigasztaló című verseskönyve, kedves barátja, Farkas Gyula (ő írta Mécs László költészetéről az első könyvet 1929-ben) támogatásával.

1928 decemberében Kassán szerepelt a magyar főiskolások jótékony célú estjén. Külföldre szóló meghívásait le kellett mondania, mert nem kapott útlevelet. Év végén Léván is fellépett.

1929 januárjában végre eljuthatott Debrecenbe. Innen 19-én Nagyváradra utazott tovább, ahová Kovács Kandid gimnáziumi főigazgató hívta meg. Itteni fellépését le kellett mondania, Marosvásárhelyen azonban szerepelt. Találkozott Áprily Lajossal és Reményik Sándorral. Tavasz végén Miskolcon lépett fel, frenetikus hatást téve. Június 8-án Budapestre érkezett. Ez alkalomból a Magyarország munkatársa beszélgetett vele. „Nevelni akarom az embereket – mondta a költő a többi között -, megmutatni nekik az egyetlen keresztényi utat a lelki káoszból.” (június 9.) Megjelent róla Semetkay József tanulmánya a Salgótarjáni reálgimnázium Értesítőjében. A tanulmányról szóló bírálat szerzője megjegyzi: még hitelesebb, teljesebb lehetett volna a költőről rajzolt kép, ha a szerző európai távlatba állította volna líráját. (Napkelet, 1930. jan. 1. 90-91.)

1930. januárjában Királyhelmecre nevezték ki plébánosnak. Innen jobb utazási lehetőségei nyíltak. Január 27-én föllépett Hubay Jenő egyik zenedélutánján. „Az előadó annyit tud, mint a legjobb színészek”, írta róla az Irodalom és Művészet (január 28.).

Bartalis János: Őszi bánat



Őszi bánat, csendes, szelid virág,
Úgy körülölelted szívem.
Kicsiny királyok. Minden virágod,
mintha mosolyogna nekem.

Az ősz, a szív: véres két árny.
Sokat jártam az emberek között.
Ifjú vagyok, csendes imám.

Nem is hiszitek- de hát kinek,
Kihez beszélek?
Dús a hajam és puha, mint a selyem,
puha, lágy, lágy, lágy.

Szép hang ez, amit megütöttem. Szép.
Csendes október, mély, mint a folyam s a harang.

Megérinteném a szívnek egy húrját.
De fáj, fáj. S a vad zivatarban
eldurvult a kezem. Nem kén most
írnom. Rajt még a vér s a sár.

(forrás: Bartalis János: A mezők áldása – Révai 1942.)


Mécs László: Ej, azok az öreg asszonyok!



Az éj vemhes titokkal, árnnyal.
A gőzös vágtat, szinte szárnyal.
Magunk vagyunk csak az anyámmal
egy félhomályos fülke mélyén.
Elnézem, hogy hullong a szikra
az álmodó nagy téli sikra,
harasztra, zuzmarás csalitra,
minthogyha szikra-rügy fakadna.

Úgy látszik,mintha ezer éve
vágtatnánk már a vaksötétbe:
én rózsás hajnalok elébe
s anyám még búsabb éjszakába.

A vak sorsot látom s kizengem.
- Ő nem lát semmi mást csak engem,
mióta itten megjelentem
s beszálltam az élet-vonatba...

Megyünk, megyünk s egy állomáson
beszáll egy férfi: szinte másom,
csak a nézése barna bársony,
s az anyja őszebb az enyémnél.

Leülnek lassan szembe vélünk.
Testvértelen csönd... Nem beszélünk.
Közös hajnalt vár ifjú vérünk,
- s rokontalan szánk hétpecsétes!

Míg kultúrált szánk hétpecsétes:
- a két öreg asszony beszédes
nézéssel össze, összeérez,
s a csendben átzenél a szívük...

- „Hová megy nagysád?” kezd a szóba
anyám, s mint a pisztráng a tóba
dobott arany horgon fogódzva:
e szón a szívük felficánkol...

Ó mennyi mindent elbeszélnek!
De arcukon kigyúl a Lélek,
midőn a legszentebbre térnek:
s dicsérgetik méhük gyümölcsét...

Fiára néz a másik néni
s elmondja, hogy nehéz volt némi
nyugdíjból özvegysorban élni,
míg fölnevelte ezt a férfit.

S meggyón mindent szent áradatban.
A mérnök mintha kirakatban
mutatnák: elpirul zavartan,
föláll s kimegy a folyosóra.

Majd szeretettel és malaszttal
az én anyám engem magasztal.
Restellem és bárhogy marasztal,
megyek szintén a folyosóra.

... Kint álldogál két méla férfi,
diszkréten, egymást egyse kérdi,
mi fáj, mi bántja és mi vérzi.
Hazug század két elneveltje...

Bent azalatt a fülke mélyén
tán a meghalt férjről beszélvén
két öregasszony könnye csordul
a nagy, közös, szent szánalomtúl...

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Bartalis János: Eljön Ő



Eljön Ő.
Fehér-ködös utakon gyakorta eljön Ő.

Eljön Ő.
És Erdők vezekelnek és csupasz térdét csókolják.

Eljön Ő.
És lelkemnek nyugta nincs. Eltemetett Temetők
sírnak föl és Mezők borulnak fekete gyászba.

Eljön Ő.
Idők végtelen ködén, előnéz Ő.
És nincs erőm, hogy egy zöld gallyat letépjek áldozatul.

Eljön Ő.
Tövises úton, mezítláb mindegyre eljön Ő.

Eljön Ő.
És nem tudom, hogy mi tévő legyek. Csodálatom
elragadja Gondolatom szekerét, ha egyszerűen,
mezitláb, mint Ember jön el Ő.

Eljön Ő
a hír szárnyán és a fénytől elkáprázik a szemem
és megbódul a lelkem.

Eljön Ő
Erdők nyögésében, Levelek álmában eljön Ő.

Eljön Ő,
hogy megbocsásson nekik, mert számonkérésére
feleletet adni nem tudnak.
Ostor helyett üdvözlettel jön el Ő azok közé,
kik megtagadták, körükből kizárták és ezzel
fölmagasztalva, lekicsinyelték.

Eljön Ő.
Mert az Emberek ezen tettéért nem tudnak eleget
vezekelni az Erdők és eleget zokogni az árvák.

Eljön Ő.
Én pedig hiába keresem a megértést, nem találom,
mint egy szomorú kutya arculatjában a szenvedés okát.

De eljön Ő
Szeliden, mosolyogva és magyarázatot nem kér.

Eljön Ő.
S hiába szól a dicséret és tetteinek magasztalása, ha
úgy hirdetik, nem Ember, hanem Istennek Fia tette azt,
Hiába beszélnek akkor, még sem hiszem el, hogy nagy
cselekedet volt és Neki megtennie nehéz lett volna.

De eljön Ő
a fényes káprázat, a hatalmas illúzió.

És újra eljön Ő.
De én arcom eltakarom, esténként, ha fájó
nyögésben Erdők vezekelnek.
S Erdők vezeklése, ha kopár útszélen egy szegény
éhes zsidófiút kísér, amint álmodozva megy:
Nincsen szükségem semmi beszédre s mégis belátom:
Ha ez Istenné tud lenni, az a legnagyobb tett.

Eljön Ő.
Csak tövises úton, mezitláb, mint Ember jön el Ő.
És nekem mindig csak úgy jön el Ő.
És újra, meg újra csak úgy jön el Ő.
Mert akkor csodálatomban nem tudom, hogy mi tévő legyek.
Illatos tavaszi fűbe temetem arcom
és sajnálom magamtól a fűvek illatát,
mert egyedül csak Ő érdemli meg. Dicsőség Neki!

(forrás: Bartalis János: A mezők áldása – Révai 1942.)


Mécs László: Én láttam önt a kirakatban



Én láttam önt a kirakatban:
ön volt az édes próbabábu,
titokzatosnak látszó ál-sphynx,
fogyókúrás, szép karcsú lábú.

Ott állt a Tél kirakatában,
testét prémezték drága bundák,
s mert megbámulták, boldog is volt,
míg bámulói meg nem unták.

De a Tavasz kirakatában
ön újra híres, érdekes lett,
új színek,vágyak parfümözték
a percig tartó titku testet.

A Nyár boltjában újra új volt
a rémravasz fürdőtrikóban:
kamasz szemek térdig legeltek
a máskor tiltott földi jóban.

De már az Ősz a kirakatában
divatba jöttek a molettek,
s kegyetlenül lomtárba lökték,
mint ráncost, régit, megvetettet.

Ha nincs szíve s nem jön meg könnye:
limlommá lesz a limlomok közt!
- Pedig önt is ott álmodták meg
valamikor a liljomok közt.

Az én anyámat régimódi
ruhában láttam életemben:
abban, mit varrtak Máriának,
midőn fiat szült Betlehemben.

Volt már sovány, midőn a gondok
fogyókúrája megaszalta,
- de az angyalkéz varrta köntös
szép madonnává magasztalta.

És volt kövér is, amidőn a
szíve alatt az Isten-képű
gyümölcsöket hordozta. Régi
ruhája jó volt: hozzászépült.

Ruhája régi, arca ráncos,
de lelke napról-napra szépül,
őt nem lehet lomtárba lökni:
Isten vigyáz reá az égbül!

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Bartalis János: Párbeszéd



Mit mondasz? – hogy nincs gondolatod kívülem
és porbaomolva fetrengnél lábam előtt?

Azt mondom.

Mit mondasz? – hogy virágot hajt a puszta föld,
ha szememnek tekintete éri és hogy megmozdul az erdő
és a fák meghajolnak és engem dicsőítnek?

Azt mondom.

Mit mondasz? – hogy vágyó sóhaj búg át lombjaik között
ha engem nem láthatnak és hogy az emberek
virágot dobálnak útam elé, hogy piciny lábam
kegyetlenül összetiporja?
És azt mondod, hogy boldogok a virágok is,m ert
piros szandál-cipőcskémről halálukkal
csókolták le a port?

Igen, azt mondom.

Mit mondasz? – hogy a madarak zavarodva állnak
meg előttem és megbűvölt hallgatásba vesz daluk,
mert szemem rájuk szögeztem?
És hogy az erdő vadonában a gyöngyvirágok is megszégyenülnek
és pirulva rejtik el fejük a part zöld mohájába,
ha hosszu hajam illatát hátára kapja a szél.
És hogy minden megszégyenül és imádattal omlik le előmbe?
Óh, ne, ne mondj ilyeneket, kérlek!
Hogy te is csak makogva tudsz hódolni előttem
és nincs szó, mely vágyaid méltóképpen kifejezze.

Igen, azt mondom.

Azt mondom, hogy remegsz az éjben járni?
Szelid, barna, tavaszi éjtszakák meleg homálya
megnöveli a lelked.
Dús illatától megrészegülten és magasztosan
dicső éneket zengesz.
És azt mondod, hogy mégis remegve járod az
ilyen éjtszakákat,m ert minden illatban és hangban
csak én jövök el
és az éjtszaka szent némaságában is csak én jövök el
és mindig csak én jövök el.
És hogy akkor lelked megalázkodva hull a magasból
a porba, mint a szárnyonlőtt sas és hogy nem tudsz
szólni hanggal, miként a letépett
virág nem beszél.

Igen. Azt mondom. ajkam néma, mint a virág
harmatos kelyhe.

Azt mondod, hogy akkor fejed lehajtod és
nem tudod kinyögni: „Királynőm, ne hagyj el” –
de azután folyton csak engem keresel?

Úgy van. Úgy van, te ifjú leány, te szép királynő.
Együgyű vagyok, ha rám tekintesz. Szemem lesütöm
és nem tudom kinyögni: „Királynőm, nem tudok élni nélküled” –
Bosáss meg nekem!

(forrás: Bartalis János: A mezők áldása – Révai 1942.)


Mécs László: Anya kell!



Nagy házi bál. A két szememmel
iszom a táncot és a fényt.
A táncolókon átborzongott
a mámor-szél és rabjaként
lohol nyomán az ösztön-ember
kacagó, csoda-szomjuhozó csapata...

A háziasszony félig pőrén
táncol. A haja tűz-veres.
Fehér, - vörös fáklyázó démon.
Szerelmi rajz van kék-eres,
élő , fehér, bársonyló bőrén
s körülötte keringnek a lepke-szívek.

Mintha valami vad örömből
pezsgőzne: úgy suhan tovább...
- De hozzálép a nevelőnő,
súg... és a tág szobákon át
hallatszik, hogy a pubi bömböl:
„Anya kell, anya kell, anya kell, anya kell!”

A tánc megáll... de tovatombol...
A vörös démon kínosan,
idegesen kimegy fiához
s mikor látom, hogy kioson
a kacagó sokadalomból:
lopakodva utána megyek magam is.

Ott ül cifrán az ágy amellett.
A pubi sír. Oly idegen
ez a kis lény, v é l e t l e n ü l  jött...
A kivágásból hidegen
büszkélkedő megőrzött mellet
sose szopta a kis nyafogó idegen...

A pubi sír, pedig körötte
sereg huszár, baba, bohóc...
Egynek sincs szíve... A helyében
fűrészpor, szalma, gyatra kóc...
Színes kóc-álmok kitömöttje
a bohóc, a huszár s ez a szép anyamell...

Kituszkolom a szép ügyetlent
és kiveszem a szívemet:
a pubi nézi, tapogatja,
játszik vele s nevet, nevet,
vele kacagva bomlik, fetreng
a bohóc, a baba, meg a hetyke huszár...

A gyermek játszik és elalszik.
... Behallom a buja zenét...
Valami szörnyek muzsikálnak
a fáradt földön szerteszét,
tempózzák a pokoli lakzit –
s csecsemők kara sír: anya kell, anya kell!

Emberfaló gyárak zenéje
az anyák másik táborát
becsalja s a kenyér-haláltánc
kiszívja szívük bíborát...
Egynek sincs teteje és meséje
- s csecsemők kara sír: anya kell, anya kell!

Igy nőnek fel a nemzedékek,
mint gyárakban a masinák:
gyilkolnak pontos számítással,
gép-hidegek és gép-simák...
Élvezet-gépek, munka-gépek
s hadigépek örök zaja mostan a föld...

- De az Idő mesék hullámán
bölcsőket ringat édesen...
S anyátlan kornak szégyenén át,
át tangó-tempón, négyesen,
át süketítő gyári lármán
csecsemők kara sír: anya kell, anya kell!


(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)