2017. okt. 7.

Vidor Marci: Az Arno partján



Azok a hársak ott az Arno partján,
Azok a kéklő, koszorús hegyek,
Mint hű, mosolygó, meghitt ismerősök
Felénk derűsen, vígan intenek.

Jertek közelb zöld sátraink ölébe,
Így szól a hegy, s száz lomb bólint reá,
Mintha szülénk kezünk egymásba tenné,
S szerelmünkre az áment mondaná.

És forrószívű édes asszonypárom
Remegve széles mellemre simul,
Óh szép tavasz, mely rámragyog szeméből,
S virágözönként szó foly ajkirul:

Azok a hársak tán az ungi hársak,
A mi virágzó, kedves ligetünk,
A Kárpátaljnak vadvirágos rétje…
Édes uram, jó volna intenünk.

S karunk kitárva lépünk ringatózva
Az idegen föld bársony ösvenyén…
Az ungi hársak rángborulnak lágyan,
Ez álomélet: édes költemény.

Szívünkben vágy… a halmok illatoznak,
Mámorba ejt az élet tavasza…
Óh forrószívű édes asszonypárom,

Ahol szerettünk, ott van a haza.

Vidor Marcell: Madonnák



1.
Te nézz le lelki romjaira
Te szelíd, dicsfényes Madonna,
Kihez az élet árnya soh’se ér,
Ki szeplőtlen vagy, szűz és hófehér.

Sugárzó lény, hótiszta oltár:
Engem a sors, lásd, letiport már,
S mint tehetetlen, gyönge gyermeket
Végső útján karodba kergetett.

Tekints ez omló könnyhalomra,
Segíts meg glóriás Madonna!
Mi vad tusán belőlem kiveszett,
Anyám, add vissza balga hitemet.

2.
Az én Madonnám… a szeme tüzel,
Ajka bíbor az izzó lángolástól,
Szívében rejtett vágyak láza forr
És semmi sincs a béke sugarából.

Csókjában nincsen szelíd nyugalom,
Hol elpihennék lágyan, ringatózva,
Az ő szerelme háborgó vizek
Hullámhasító, dacoló hajója.

S én szárnyaszegett, viharvert madár,
Kiűzve messzi, vészes tengerekre:
Amíg az örök sírba zuhanok,
A ködös éjben keringek felette.


Vidor Marci (1876-1945): Mért nem jöttél meg?...



Meddő gyönyörrel, tikkadt szenvedéllyel
Hogy reszketek én, ha leszáll az éjjel,
Álomba fúlva és álomtalan...
Mért nem jöttél meg én drága fiam.

Vágytól sugárzó fehér nyoszolyámat
Mint hollószárny beszárnyalta a bánat
És belémvágta körmét szilajon...
Te meg sem fogant édes magzatom.

Nem volt szerelmem tán elég hatalmas?
- Szép lettél volna! Büszke, diadalmas!
Szemed szivárvány, a hajad selyem...
Királyok álma, kis fejedelem.

Te ott jártál a testetlen világban,
Míg izmos karom te feléd kitártam
Míg sírtam érted, hossza, könnytelen
S anyád vállára hajtottam fejem.

S míg minden csókom ajakán kiégett,
Úgy múltak el a csüggedő, bús éjek
Álomriasztón, némán, hasztalan,
Lelkemből fogant drága kis fiam.


(Forrás: Debreceni Szemle 1912. 2. szám)

Csicsada: Stroke



szíved már csak a drótok támogatják
életedet csak injekciók tartják
lábad is csak kerettel használhatod
36 éveddel - mi lett veled fiam?!

gyengül a szemed és szédül a fejed
billeg járásod kimeredő szemed
inog a talaj minden bizonytalan
fuldokolsz - mi lett veled fiam?!

a karod elernyedt élettelen lóg
engedetlenkedik már nem is mozog
erőtlen tehetetlen akaratlan
lebénult - mi lett veled fiam?!


Nadányi Zoltán: Ti gyászolók...



Ti gyászolók, kik a holtat
Siratjátok könnyben ázva,
S ott álltok a sírhalmánál
Csüggedtegen, talpig gyászba’:

Ó, van nagyobb kín a kínnál,
Mely könnyet csal pillátokra,
Ó, ezerszer jobban szenved,
Akinek él a halottja...


Rolla Margit (1908-1990): Sirató



Öt tavasz múlt. Botlott
lábam minden kőbe.
Öt tavaszon nőtt a
fű a temetőbe...
Öt nyaram vetése
kalász nélkül hullott,
öt ősz aranyága
gyümölcs nélkül húzott.
Öt tél úgy szaladt e,
hó szállt a nyomába:
léptemet azóta
senkisem vigyázta.
Lantom nem pengetett
szerelmes éneket,
csak munkába törtem
napot és éveket.
Hogyha jóság intett,
kételkedve néztem:
köddé vált a jóság,
amíg egyet léptem.
Váram építettem
sziklára és köre!
...A fű meg csak nőtt, nőtt
kint a temetőbe.
Ha vágy keresett, vagy
tűz lobogott értem,
mélyét égből-néző
szerelméhez mértem.
Le is hullt a szirma
mindenik virágnak,
ami ágak bogán
én érettem támadt.
El is tört a szárnya
mindenik madárnak,
amíg én érettem
verdeste a bánat.
Ami piros mosoly,
mint a pipacs lángja:
elrepült a széllel,
nem néztem utána.
Leültem pihenni
egy útszéli kőre...
Öt tavasz múlt... nőtt a
fű a temetőbe.

Ami fényt az öröm
sugarazott széjjel,
azt is szállni hagytam,
mint a holdat éjjel.
Úgy jártam utamat,
mint fecske a tengert:
parttalan végtelen
partra vonni nem mert.
Nem volt az életem

dús öröm, csak árnyék.

Nadányi Zoltán: Várni



Oly nehéz a várás, oly nehéz, gyötrelmes,
Kínosabb, mint bármi;
Csak egy van, ami még ennél is keserűbb:
Élni fásultan és semmire se várni...



Újfalvy Krisztina: Anyai fájdalom



Vad házasságomnak, s különös létemnek,
Egyetlen gyümölcse, s lánca életemnek!
Eltávozásoddal be üresen hagyád
Hajlékom, melyben nem talál sehol anyád.

Csak némán susogja, minden gyászló szeglet:
Nincsen az én Klárám! nincsen sehol - elment.
Összevonult falak! pusztán maradt kis ház!
Melyben sorsom terhe egyedül engem ráz.

Bús bizonyságai magánosságomnak,
Lesztek-e tanui még - vigasságomnak.
Vagy hogy egyetlenem velem lenni megszünt:
Vele együtt minden örömem is eltünt.


Kosztolányi Dezső: Mint hogyha kisfiam...



Mint hogyha kisfiam a földre dobná,
vagy csöndesen forró kezébe fogná
és lágyan símogatná... úgy fáj e szív.


Csokonai Vitéz Mihály: Rózsim sírja fölött





Forró sohajtások, lelkemnek
Elszaggatott darabjai!
Itt lengjetek, hol kedvesemnek
Nyúgosznak áldott hamvai.
Vagy szálljatok fel a mennyekbe,
Hol ő van s a több angyalok.
És lelkem e dicső helyekbe
Várjátok meg: mert meghalok.



Szabó Lőrinc: Titkos fájdalom



Minden megingott, mikor az utolsó
napon csók nélkül elhagytál: üres
szalma lett kezeimben a kalász,
lepkéim elszálltak s a hegyen is
értelmetlenül felelt s otthagyott
barátom, a szél... Ellenségesen
hallgat ég s föld... Valaki kellene...
Nincs semmi kedvem egyedül csodálni
a várakozásteljes alkonyat
mozdulatlan szépségét, s nem tudom,
lesz-e még erőm emberek helyett
isteneknek mesélni kínomat.


Nadányi Zoltán: Nem adhatok...



Nem adhatok már neked több rózsát,
Amint egykor tettem azt veled...
Mert a végzet messzire sodort el,
Mint kemény szél a falevelet...

Oh, de mégis, mégis adok néked
Rózsákat én édes angyalom:
Azt a kettőt, melyek ott virultak
Most már bútól halvány arcomon.


Katona József: Egy Könny


(Betti sírhalmára)

Még nem dölt le a Nap locsos párnájára,
piroslott e haló félvilág határa
egy csendes őszi napon,
hogy bágyadt lengéssel tettek a Zephirek
szárnyokrol le egy szép Geniust a nyírek
ernyében e sík lapon.
Egy új síron nyugvó új Emlékfedezet
mellöl futott, mellyet minden Tér könnyezett
ott keresztüljöttében;
mert hószín kezéböl egy Búsfűz-ág konyúlt
hervadva - vele mint a Nap hogy alkonyúlt
szép könnye ellenében.
Egyik fa héjába (hullt könnye a fűbe
részvételt varázsolt minden szirtszivűbe)
véste be nevét s - Bettit:
Betti, Betti, neked jónak - szentnek kellett
lenni, hogy Kedvesed, kedves Betti, E’ lett,
áldozva könnyezetit!
Oh, millyen nyomorúlt az ember az élet
ösvényén! csapodár forgandóságé lett,
hogy behengerült ebbe:
világokat álmod a világ hátára,
s alig a csontember egy kis gödröt tára,
már nincs könnynél egyebe.
Ah, szenvedd ezt, Betti, szenvedd el hantodon!
ollyan szegény levék e gyászos napodon,
hogy ennél többem nincsen:
ne útáld meg ezt, a hely, hol vagy, útálót
nem tart - esmeretlen esmerőssé vál ott -
túl minden gát-bilincsen.
Egy télizöld, egy szál nefelejcs sírodra
tőlem, töltse ki az éveket, számodra
mellyeket nem szánt a sors:
Geniusodnak is kedves emlékében
számossakat élsz még az élet körében,
lett bár halálod illy gyors!
Nyúgodj békével, Szent! nem fog a föld téged
terhelni, jó Lélek! mosolygón lett véged
jut szebb virágzásához;
midőn Anya lévén kis Amáliádat
veled dicsőülve viszed a Hálá’dat
mennyei zsámolyához.
Csendes lelked, örök végvágyakodásod
(most már veled játszó víg álmodozásod)
ért célja Reményednek;
mert nvugvópárnáid lettek erkölcseid,
s ámbár könnyeznek is itten kedveseid,
te mosolygsz - Elekednek.
Kisded Alakodat álmai közt nyújtod,
vídámon mutatod magadat Juditod
csalódó karjainak:
de egy hideg angyal, jéggé vált kezével,
kitépi öléböl, minden reggelével,
e Fényt, szép álmainak.
Oh, Betti, serkenj fel! mosolyogj éretted
síró Geniusod szemébe! helyetted
add nekem a hűlt Hónnyat,
vagy vond rád örökre szent Szemfedeledet,
ne játszd ki utánnad rebgő Kedvesedet
hunyj le, mint ez alkonyat!
Egy télizöld, egy szál nefelejcs hantodra
tőllem is, és könnyem egy van még számodra
elfojtva az ingerbe’;
s csendes fájdalmam adózzon emlékednek,
ahányszor a napnak szikrái erednek
aludni a tengerbe.


Katona József: Éjeim



Midőn a Halottaknak
Órája megkondúl
a várbeli Toronyban,
s az éjféli csendpompáknak
lepli közt vadon dúl
a zúgó hang e honyban -
Midőn az elálmosult
Táj e zaj szűntére
majd új szendert kezd elő,
s a régen bemohosult
fáknak Levelére
ismét leül a szellő -
Midőn a Hold hunyni megy,
s még haló súgára
is egy Jóéjtszakát int,
s a végső ezüst hím egy
Tölgy gyepes aljára
párnát jelelve kacsint -
Midőn egy véghetetlen
szent Kéz fél világot
szunnyadásra biberész,
hol ésszel érhetetlen
magosságra hágott
az erőtlen ember-ész:
Ah! akkor én nyomorúlt
teremtmény, e rendes
Temetőn magam nyögök,
s múlnak, mint Holtra borúlt
egy Sírónak csendes
fájdalmain, a gőgök -
Akkor én a lankadó
bú közt lépdegélek
egy bokortol másikhoz,
s menten nézi szaladó
csillagit a lélek,
hogy örömöt mellyik hoz.
Lehúllt a Rózsalevél
tavaszi ágárol
súgár törsökömnek.
Szent Idő, hová levél?
melly virgonc vágyárol
jeles vagy örömömnek.
Mint irigylem sorsodat
árván nyögdécselő
Madár - te sírt keresel;
de én hűs koporsódat
kerűlöm, mert él Ő,
ki magához kevesel.
Keccsel teljes szülemény,
de (mint az éjtszaka)
nem kedvező Kegyelem:
el is tűnt már a remény,
és ha sírok, csak a
visszhang jajdúl el velem.