2017. okt. 1.

Szegzárdy-Csengery József: Jean Cocteau, a költő



Nincs író a huszadik század francia irodalmában, aki színesebb, mozgalmasabb és változatosabb múltra tekinthetne vissza, mint a hetvenkét éves Jean Cocteau, pályája alkonyán. Az egykori irodalmi csodagyerek, Apollinaire fegyvertársa, Proust és Picasso barátja, minden utat megjárt, amely francia írónak a század első évtizedeiben megadatott: részt vett, Apollinaire és Max Jacob oldalán, a szürrealisták első harcaiban, megélte, mint a Nouvelle Revue Francaise írói közösségének tagja, Proust, majd Gide mellett, a francia próza megújulását a húszas és harmincas években, látott feltűnni és letűnni irodalmi, festészeti és zenei mozgalmakat, dadaizmust, szürrealizmust, kubizmust, expresszionizmust, harcolt Picassóval az új festészetért, Sztravinszkijjal és Gyagilevvel az új balettért, szemtanúja és cselekvő részese volt a „tizedik múzsa", a filmművészet megszületésének és első virágzásának; s ma mit prince des poétes, vagyis mint a költők fejedelme, a világhír és dicsőség csúcsán, s a goethei életkör küszöbén, mintegy húsz verseskönyvvel, öt regénnyel, számtalan esszével, színművel, filmmel és balettel maga mögött, s hetvenkét esztendő nem csekély terhével a vállán, változatlanul a hajdani Jean Cocteu, aki művek és műfajok roppant labirintusában keresi, tele alkotókedvvel és becsvággyal, önmaga legtisztább és legteljesebb kifejezését.

Szürrealista? Kubista? Dadaista? Mindenekelőtt francia költő, akit vele született mediterrán formaérzéke és hagyományos latin kultúrája szerencsésen megóvott attól, hogy teljesen elmerüljön, mint jó néhány kortársa, a formabontó kísérletekben; a görög szellem örököse, aki a lélek alaktalan szörnyetegeiről és az atomjaira hulló világ titkairól is csak dallamos formában tud vallani. S aztán párizsi - „Párizsinak születtem - vallja Cocteau -, párizsi a beszédem, párizsi a kiejtésem". - Párizs fia ő, az ősi Lutétia gyermeke, egy sok évszázados urbanitás minden öröklött erényével és eredendő fogyatékosságával: csupa szellemes elmésség, ízléssé finomult tapintat, játékos könnyedség és elegancia, csupa érzékenység, idegesség és nyugtalanság, csupa túlzott megérés és fogékonyság a divat múló hóbortjaival és szeszélyeivel szemben.

A régi reneszánsz mesterek szelleme él benne, a kifejezés egyetemes vágya hevíti; nem ismer műfaji korlátokat és nehézségeket, nem egy könyvét, regényét és verseskötetét is maga illusztrálja, s Picasso is becsüli különös, furcsa freskóit, amelyek a mentoni városháza és a Villefranche-sur Mer-i Szent Péter-kápolna falait díszítik. De anyanyelve a vers. Ezt a nyelvet beszéli a legszebben és legtisztábban, s a versek törékeny rajza őrzi mindmáig a leghívebben nyugtalan egyénisége minden metamorfózisát.

*

Cocteau egy maga illusztrálta bűbájos kis könyvben, Régi arcképek című önéletrajzában idézi fel eltűnt gyermekéveit, a Maisons-Lafitte-i villát, ahol született, a nagyszülők párizsi otthonát, ahol egész gyermekkorát töltötte, a Lycée Condorcet-t, ahonnan kizárták int reménytelenül rossz, szórakozott és fegyelmezetlen diákot, a színház, a Comnédie Francaise, az opera, a cirkusz, a Palais de Glace vonzó és titokzatos tündérvilágát, amely felé a kamaszfiú első ábrándjai szállottak, ifjúságának nagy csillagait, Mistinguett, Isidora Duncan, Sarah Bernhardt és Édouard de Max alakját, s aztán irodalmi pályakezdését és inaséveit, első mentorait, Jules Lemaitre-t, a kritikust, Catulle Mendést, a költőt és Anna de Noailles grófnőt, a költőnőt, azt az egész, költészettel, képzőművészettel és zenével telített századvégi nagypolgári idillt, ahonnan ő kirepült a világba, s amely aztán, első- és másodrangú csillagaival együtt, mindenestül elmerült az idő roppant tengerében. A jómódú polgárfiú - tengernagyok és közjegyzők ivadéka - tízéves korában jegyzi el magát a költészettel, alig tizenhat éves, amikor - 1905-ben - első verseskötete, az Aladdin lámpája megjelenik, s nincs tizenkilenc éves sem, amikor első ízben szárnyalnak fel versei a Champs-Élysées színpadán, a Théátre Fémina irodalmi matinéján, nagy művészek ajkairól. S közben irodalmi folyóiratot is alapít és szerkeszt Edmond Rostand fiával, Maurice-szal.

A siker korán hozzászegődik és elvakítja; az irodalmi szalonok zárt, előkelő világa megnyílik előtte. Mindenkit ismer, mindenütt otthon van, Barrés, Jules Lemaitre, Catulle Mendés vagy Anna de Noailles grófnő szalonjában éppúgy, int a Rostand és a Daudet családnál, vagy az akkor még jóformán ismeretlen fiatal író, Marcel Proust lakásán.

Két újabb verseskönyve jelenik meg ezekben az években, a Frivol herceg és a Szokratész tánca, s bár e kötetek, akárcsak az Aladdin lámpája, tematika és hang szempontjából semmi újat nem hoznak a francia költészetbe - inkább csak fölszívnak és összegeznek, mint különböző fényforrások gyűjtőlencséi, bizonyos szimbolista és impresszionista hatásokat -, egyre inkább felkeltik az új irodalom úttörőinek figyelmét. Gide 1912-ben már egy kisebb tanulmányban ismerteti Cocteau verseit a Nouvelle Revue Francaise olvasóival. A következő évben, 1913-ban, napvilágot lát Cocteau első regénye, a Potomak.

Jean Cocteau (1889-1963): Szobrok




Elomló Vénuszok, hajlékony testü nimfák,
isteni halandók, halandó istenek,
világtalan-szemű s szótlan márvány-sereg,
én szótok ismerem s nézéstek ritka titkát.

Ó,csodás ünnepély! hagyván az állati
hasztalan vágyakat vagy esztelen szerelmet,
rajzát követni lágy kékfinom ereteknek,
és dermedt testetek csókkal lankasztani.

Nem éreztél sosem, tárlatok kedvelője,
e formák isteni tökélyén elbüvölve,
vágyat, zavart varázst - míg lassan szétömöl

a csend az elvonult bámészok zsivajára,
s elfordul, félrenéz a bamba teremőr -,
vágyat, hogy csókot lopj a szobrok ajakára?

(Ford.: Somlyó György)

(Forrás: Jean Cocteau válogatott versei, Európa Könyvkiadó Bp.,1961.)

Ányos Pál (1756-1786): Egy boldogtalannak panasszai a halavány holdnál




Szomorú csillagzat! mely bús sugárokkal
Játszol a csendesen csergő patakokkal;
Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,
Kiknek szívek vérzik s küszködik bajokkal.

Hallod hogy sohajtnak estvély homályában,
Midőn a természet szunyadoz álmában.
Nincs álom ezeknek gyászos kunyhójában!
Eltünt! eltávozott boldogabb hazában!


(Forrás: Koszorú – A magyar költészet tavaszi virágaiból – Összeállította: Király György - Gyoma, 1921.)

Ányos Pál (1756-1784): Egy hív szívnek keserve kedvese sírjánál


  
Ím, koporsód ajtajánál áll hív szeretőd,
De látom, hogy bé van zárva setét temetőd.
Nyisd fel! készen vár már ölem, hogy ölelhessen:
Szívem pedig, hogy itt veled elenyészhessen;
Ah! kegyetlen Párkák,
Kik e sírba zárták
Szívemet,
Kedvemet
Füstbe oszlatták.

Ó Halál! mit kegyetlenkedsz az oly szíveken,
Kik csak most kezdtek örülni szent hívségeken,
Mit mutatod hatalmadat gyenge ágakon,
Csak tegnapi hajnalban nyílt virágszálakon?
Bús birodalmadnak
Mi örömet adnak,
Ha ezen
Erőtlen
Szálak hervadnak?

De nem jő hívemtől szózat, nem jő felelet.
Mely keresztül hatná ezt a gyászos fedelet;
Ó, pedig mely jól ismérte előbb szavamat!
Most hágy elősször egyedül sírni magamat!
Ha előbb könyvem folyt,
Velem együtt gyászolt;
Örömünk,
Gyötrelmünk
Közönséges volt.

Már a halál feloldozta ily köteleit;
Nem boríthatják már könyvek ékes szemeit.
Nyúgodj tehát, áldott lélek, békességedben!
Tudom, ha nem szólsz is, képem fenn van szívedben.
Míg bennem a lélek
Piheg, gyászban élek;
Már többet
Víg kedvet
Nem is reméllek.

(Forrás: Koszorú – A magyar költészet tavaszi virágaiból – Összeállította: Király György - Gyoma, 1921.)


Faludi Ferenc (1704-1779): Közbeszéd - Eusebius oktatja Neandert, a főrendnek kötelességérül a tisztesség dolgában (1744) (Részlet)




A BESZÉLGETŐK:

EUSEBIUS, ahétatos ember
NEANDER, uj s jövevény
  
A beszélgetőknek személyek szerint való magyarázása:

EUSEBIUS, egy bölcs és istenfélő, mind a két szerencsében forgott uri személy.

NEANDER, jóra igyekező, iskolákon általment egy urfi.

***

EUSEBIUS. A főemberekben két dolgot kell tekintetbe venni: hogy nemesekés hogy keresztyének. Errül másszor, amarrúl (ha úgy tetszik) ma beszélgessünk... Némely urfiakat maga a természet vezérli minden képes jóra, és tisztességes erkölcsre; jóllehet nem olly vigyázva neveljék őket, se ne vesződjenek annyit a leckével körülöttök. Bátor ne értekezzél itt s amott felőlök, homlokokrúl megtudhatod, melly nembül s ágybúl születtek. Vidám ábrázatjok, deli termetek, kellő tetsző magokviselése kimutatják, kik s minémüek legyenek. Szeléd kegyességgel magokhoz édesittik az embereket, szeretetet gerjesztenek a szivekben, de úgy, hogy sértetlen fennmaradjon számokra a böcsület. Akármelly formában légyenek, ámbár tiszta rongyba öltöztesse őket a kételen szegénység, porban forgassa a gonosz szerencse; bátor ők magok szántszándékkal titkolják, de mégis mindenünnen kitetszik, s nyilván kinéz belőlök az uri természet, és nemes vér. Reá tartják magokat, de nem kevélyek; tudják magokat az időhöz és személyhez alkalmaztatni, tudják hol kellessék talpon s lábhegyen állani, mikor s kinek fejet hajtani. Egy szóval minden cselekedetek s beszédek uri módon vagyon, tekintetes, jeles.

Akadunk más rendbéliekre is, akik talán csak azért lettek urfiakká, hogy gyaláztassék a nemesség; megesküdnél reá, hogy a természet mind azon paraszt béreseket akart légyen belőlök formálni, és csak történetbül hullottak címeres pecséttel a világra. Mind azon fának ágai, semmi vagy kevés különbség köztök, gorombák kivül, ostobák belül, hosszú armalist mutatnak, csudanagyra terjed titulusok, de nem felel meg az ahoz tartozó virtus bennek. Ami az elsőket illeti nem szükségesek, az útólsók nem érdemesek az oktatásra, mindazonáltal amazoknak (kikről feljebb szóllánk) nem árthat a tanács; minthogy a jobbnál jobb természetet is elébb segiti a gondos mesterség, és bölcs lecke.

1. Legislegelőször azért elhitesd magaddal, nyersz is mellette, tartozol is véle, hogy jó légy, s jót tégy. Aki ezt méltó gondban s tekintetben nem vészi, el nem kerüli a szégyenvallást; mert engedni fog rosz természetinek, s amerre ragadják indúlati, afelé nyargalódzik, minthogy senki sem szokott magával öszveveszni, vagyis a csintalan erkölcstül tartani nyomos okok nélkül. E lészen nyilván oka, miért hogy annyin meg annyin hireknek s neveknek kisebbségével térjenek vissza a köztársaságbúl. Azt gondolják némellyek, hogy őket a sok pénzzel felbiztatott titulus már példás emberekké teszi, s minden dolgokat ékes festékkel irja; hogy a nagyságos név arany érdemre emel minden képtelenséget; és ha a cimerek tetején korona látszik, már elég fedele vagyon paraszt erkölcsöknek. De ebben nagyot botlanak; mert tudni való, hogy amint a nemes ember a köz rendnek porábúl kiemelkedett, úgy jobban látszik, és okot ád a szóra. Mi nem szokta az értelmes világ a cselekedetet a személy szerint mérsékelni, hanem inkább a személyt cselekedetibül megismérni; ha azért ezek darabosak, parasztok; a méltóságos urfi is efféle vezeték névvel megelégedjék. Ki jól tudja a köznép, hogy természetire nézve semmivel sem alábbvaló a főembernél: ugyanazon porrá lészen teste, s olly érdemes teremtmény lelke a nyomorodott Lázárnak, mint a dúsgazdagnak. Kihez képest mikor a község nem tapasztal egyéb tisztes jeleket az urakban, a cifra ruhánál, s hat lovas hintónál; csak elhiteti magával, hogy őtet szintén ugy illetné, ha kitelhetnék, sőt azt is forgatják elméjében, hogy az efféle nemtelen nemes embereknek nem az érdem nyujtotta a kincset s dicsőséget, hanem vagy a vak szerencse, vagy hamis praktika.

2. Főurak közt, szines társaságban, nagy asztalok fölött hagyj békét a kérkedésnek. A genealogiát, s honnan eredtenek érdemes őseid, melly sürü ágokra terjedt légyen tősgyökeres nemzetséged, ne emlegessed; mert ez gyomorémelgető, és minden udvariságból kimosdott rosz szokás. Nem is mutat egyébre, hanem hogy ben lakik annak szivében a kevélység, akinek szája ily nyálossan hivságoskodik. Eltürik, megengedem, noha nagy nehezen, de alattomban azt gondolják, hogy az urfira reá maradt ugyan sok kézrül a régi füst-fogta nemes-levél, de bezzeg nem a nemes szemérem. Jóllehet öregatyádnak nagyatyja gályás ur vólt, sokaknak parancsolt a széles tengeren, bészedett minden esztendőben százezer aranyot; ha maradékit egyébben osztálossá nem tette, hanem fogyatkozásiban; én őtet szánom inkább, mintsem dicsirem; mert ugyan őtet a szerencse csak azért hordozta magossan, hogy többek szeme láttára gyalázhassa. Fele sem okosság, eleink érdemes cselekedetekkel puffadoznunk, mintha sajátunk vólna. Hogy ők hires emberek vóltak, mi azzal egy hajszálnyira sem vagyunk jobbak: béléphetünk tisztekben, magunknak tulajdonithatjuk titulusokat, de nem virtusokat; mert ez nem olly ingó jószág, melly ajándék, vagy más névvel reánk maradhasson.

A többire nézve: aki sokat piszkál a halottak hamujában, jó szag helyett büzre talál; addiglan keresgéli nemes eleinek eredetit, amig csépre kapára akad; vagy pedig tapasztalni fogja, hogy fertelmes gyilkossággal, és más effélével lettek érdemesek arra, hogy a világ nagyjai közé számláltassanak, és mind szélire mind hosszára nézve messze nyujtózzék titulusok egynéhány etc. etc. vezetékekkel. Hadd nyugodjanak elhalálozott eleid a sötét földnek gyomrában, csendes békességben, ne háborgassad más világra költözött lelkeket esztelen kérkedéssel. Ha jók voltak: nézz a tükörben s kövessed; ha gonoszak: meg ne ártson a példa. Nagyra becsüllem én is az érdemes régi nemességet, de mikor csak pénzzel, s egy darab pecsétes levéllel támogatja magát; ama hires aegyiptombéli templomokhoz hasonlitom, melyekben az égszinü szivárvány bólthajtások, és tornyossan költ aranyos épületek alatt nem lakott más szentség, hanem egy büdös patkány, vagy mérges crocodilus. Érdemesebb nálom az ekeszarva után járó, szántóvető ártatlan gazdaember, a gazdag s gonosz fejedelemnél. Isten s világ előtt, előbbkelő az, aki vitézséggel, vagy más tekintetes cselekedettel tegnap nyerte magának s maradékinak a nemességet, annál: aki mástúl vette s messzirül mutogatja ugyan eredetit, de más egyéb kivánatos jó nincsen benne.

3. Amint nem szép: tulajdon familiájánál dicsekedni, s hányni-vetni régi nemzetségét; ugy csaknem gyermeki alávalóság cégéresen fitogatni maga különös jóságit, imitt s amott viselt dolgaival terhelni más ember fülét. Ha királyod vagy hazád szép tiszttel megböcsült, láss hozzá, tégy eleget kötelességednek, viseld érdemesen, de ne kevélykedjél, se ne dicsekedjél vele mások előtt, noha mind azon Cicero-virági folynának ajakidrúl, minden bizonnyal szégyenpirúlás lesz a vége. Ismértem egy urat: ő kegyelme (hivjuk azonban Fegyverneki Sándornak) voltaképpen vitéz katona egy ember vólt magában: szemében mert nézni az ellenségnek, nagy próbákot tett, semmitűl bátor szive meg nem rettent, ő vólt az első a sáncon, kiki méltán álmélkodott rajta, és még irigyi is nagy fenjáró dicsirettel magasztalták. De imé! Ezen hires nevezetes ember (a hivságnak szele járván fejét) egy téli szállásban, egy asztal felett, meg találá ereszteni csuszamó nyelvét a táborban viselt dolgairúl, s azon órában elveszté minden böcsületit, amellyet erős fegyverével nyert vala a mezőn. Lássuk képit s halljuk beszédét a kérkedő katonának: én (ugymond) ha meg kell vallani az igazat, én vóltam hadi mennyköve a tavali harcoknak: mikor az N. N. helységet megszoritottuk, nappal ezt, éjjel azt vittem végbe; tudja éles fegyverem, és alattam röpdöző paripám, ebben s amabban a csatában mint s hogy forgolódtam. Nékem köszönheti az egész tábor, hogy amott már megrakott fészkébül kitudtam a kevély ellenséget, mert máskülönben veszedelmes kockán forgott volna szerencséje, és talán egy lábig mind elvesztünk vólna... Hallád-e mint folya nyála a jámbornak? Elhitethetné ember magával, hogy ő vólt keze lába mindennek, hogy az ő erős vállaira támaszkodott légyen az egész tábor, hogy a több hadinép öszvekúlcsolt kézzel csak hivalkodva nézett vólna reá, és ő kegyelme Fegyverneki Sándor uram, egynéhányod magával koncolta vólna le, sózta volna bé az egész francia armádát. De nem kevésbe tele ez a dicsekedés; mert noha talán mázsával várta, de lat számra sem jutott neki a dicsiretben: kiki azt végezé magában felőle: hogy Fegyvernekinek továbbra nyujtózik nyelve, hogysem pallosa, sebesebb mintsem tátos paripája; és vitézebb szivénél.

Vedd észre barátom: a nagy öblü és hatalmas folyóvizek csendes méltósággal mendegelnek a föld gyomrában, ellenben a kősziklákrúl érkezett gyülemény vizecskék jobbára zörgéssel és zúgással szakadnak. Ama hires marschal Tureniussoha nem beszélgetett maga felől, hanem ha nagy kételenségbül, akkor is igen csendessen, s mintegy szeméremmel. És jóllehet hasznos embere vólt a királynak, sok győzedelmekkel vigasztalta az udvart, okossan parancsolt a népnek, de mégis ha mi vétek történt, magára mutatott; ellenben a szerencsés folyamatját a dolognak, tisztjeinek, katonáinak tulajdonitotta. Melly szépséges magaviselésére nézve nagynak látszatott lenni, még ha vesztett is; és közönségesen mértékletességével nagyobb dicsőséget nyere magának hogy sem győzedelmével... Kövessed szerettem Neander ezt a vitéz bajnakot: viselj dicsiretre méltó dolgokat, de hallgass; jobb hogy mások hordják a cronikákban, sem hogy te a teli asztaloknál feltálaljad.

4. Ojjad magad a fertelmes esküvéstül, és szörnyüséges átkoktúl: se a nemes vérhez, se a keresztyén névhez, se a jó pálca alatt nevelt erkölcshez, se az Evangeliumhoz nem férnek. Megengedem, hogy a gonosz szokás, és mostani módi igen felkapta és derekassan üzi; de azzal senkit törvényesen és jó üggyel fel nem szabadithatott reá, minthogy ami eddig bün vólt, utóbb is az marad. És ámbár mind a község, mind a nemesség óltalma alatt igen elhatalmazott légyen; de amiatt is örök időkig sem talál helyt magának az istenes jóságok között. Hanem ha talán azért a kigyókat, békákat, gyikokat nem kellene bántani, mert buján szaporodnak, és sereggel járnak, avagy a gonosztévőket nem kellene büntetni, mert felessen vagynak. Távol légyen ez tőlünk Neander! A gonosz ártalmasabbá válik szokással; és azért mennyivel inkább rögzik, annyival inkább kell tépni és irtogatni. Egyszóval: ami ellenkezik az áhétatossággal, és meg nem alkuszik az emberséges böcsületes erkölccsel, nem illik egy nemes urfihoz, szemétre való puruttyaság... Vegyünk elő egy-két példácskát, és vonjuk rámára képit a mostani Ángliában fenforgó udvariságnak, nehezen találod tengerünkön túl is a külső országokban mássát!

Öszvetalálkoznak ketten szerencsére (igy köszönti egyik fél a mást): hogy elkárhozzál te pajtás! Be igen örülök, hogy reád akadtam! Nem de nem cifra complimentés szépen mosdott udvariság ez? Előbb a mélységes pokolnak fenekére hengerit, és azután alig birja magát örömében. Vajjon mi jót kivánnak ezek ellenségeknek? Mikor szives barátjokkal imigyen bánnak. Azt gondolják talán, hogy a Gehenna test s lélek hüvesitő vigasztaló hely? És hogy az Istennek szörnyü átka alatt kinlódó lelkek valóban reá találtak a szerencsére?

A másik: nyakába borúlván vele egy járomba fogott régi társának imigyen kezdi: hogy örökkén elkárhozzál eb lelkü; már régen nem láttalak, mint vagy? Meg kell engedni: ez is módos üdvözlés; kettőt foglal magában: kárhoztat s ebbé változtat, az átkot a szitokkal forgatja, hogy szaporodjon a gonosz. Ugyanis elsőben ágyot vet a pokolban, azután a himes ebnek bőribe öltöztet, és egy hitván tréfával azt meri kérdezni: mint vagy? Gondolnám én, hogy aki ama kénköves láng mellett füddögél, nem igen kénnyén éli napjait, és aki ebbé lett emberbül, annak is elég ebül vagyon dolga.

A harmadik: óldalához csiszólván magát egy valakinek, s megszoritván mind a két kezét eképen tudakozódik: Nó kurvasszony fattya hol lévél eddig, mi hir vagyon Londrában? Ez igazán a mi cerimoniánk, és szintén ugy tulajdona ennek a nemzetségnek mint az ángliai gyapjú; nem is szabad ezt a szokást kihordani az országbúl sub poena confiscationis. Noha valóban nem vólna szükséges olly keményen tilalmazni, mert fel mernék fogadni tiz arannyal egybe: se innen, se túl az Oceanum tengeren böcsületes áros embert nem talál. Aki egy marok sárral pofon csapna, nem fogadhatna becstelenebben. Kurvasszony fattya! Ezek a tiszta szeméremben mártott igék nagy merészséget mutatnak, de egy csepp emberséget sem; mikor nem azok nyelvén akarunk beszélleni, akik az útcákon vagy korcsmákon trágárkodnak... Vagy de talán azt kellene mondanunk, hogy igenis inkább szaggatnak az udvariságra, mikor az amolyan koszorú-felejtett anyákkal böcsüllik egymást; mert (ha nem tudtad eddig!) a fattyuság ebben a nemzetségben jele valami nemességnek, máskülönben a köszöntés amint annak rendi nem járna böcsülettel. Mindazonáltal (az uraimék engedelmébül mondván) kevesen vagynak Ángliában, akik örömest látják címerekben a két keresztülejtett rudat).1

Tudom, hogy sok himes szinnel s okkal mentegetik ama lustos mondásokat; ugymond egyik közülök: ezekkel az igékkel, hogy "elkárhozzál", s "kurvasszony fia" senkit sem kárositunk, neveljük a vidám tréfákot, és jó izt adunk a beszédnek... Hallám: de ez a kopasz mentség ki nem szapulja förtőjébül a csunyát, és a goromba erkölcsbül nem farag udvariságot. Jóllehet penig ne ártson annak, aki jó néven veszi, mindazonáltal nem mégyen el véle aki mestere; mert az Isten számban vészi a sértő és szidalmazó igéket, akár mint alkudjál meg iránta pajtásoddal.

Ki azt hányja-veti elő: hogy ez a barátságos öszveszóllakozás nem egyéb, hanem az ángliai nyájasságnak, és igaz szeretetnek nyilván mutatott jele. Kétség kivül lépes-édes mézzel szépen megeresztett nyájasság, és gerjedelmesen heveskedő szeretet: a Pluto rabszijaira füzni jóbarátját, és kicsapni való anyákkal tisztelni, megválik a haragnak és büntetésnek napján. Azonközben elhihetd Neander: hogy ez a barátságos nyájas beszéd fülterhelő nagy kin azoknak, akikben még benlakik a piruló szemérem, másfelül azt jelenti, hogy a gonosszal igen cimborás a már bennek megveszett természet; mert akinek büdös lehellete, jobbára nincsen helyén gyomra. Egyszóval ez a nem tudom mi módos szokás magában paraszt, az iffjak közt botránkoztató, az Isten előtt utálatos undokság.

5. Mikor a kötelesség s emberség megkivánja, hogy a dámák udvarlására menj; kérlek, a keresztyén hitnek törvényei mellett maradj. Ott kin ne hadd az ajtó küszöbénél szólgáddal a szemérmes tisztességet, meg ne felejtkezzél a jámborságrúl, mikor szemben vagy valamelly méltóságos kisaszonnyal; mert egyáltaljában az erkölcsös udvariság öszvefér az isteni félelemmel. Francia és spanyol módra térdet hajthatsz anélkül, hogy megtagadjad a teljes Szent Háromságot. Jóllehet a Szüz MÁRIÁnak tisztelete tilalmas Ángliában, de mégis megálázhatod magadat a dámák előtt minden bálványozás és egyházi büntetés nélkül... Nézhetdsze amoda a palotában: mint esküszik egyik, hogy az előtte való személynek mosolgó arcája teljes paradicsom; penig talán mikor feledtében egyet vicsorodik, gyomort kever. A másik oltárra való méltó szentségnek nevezi, noha talán szebbecske inkább, hogy sem istenfélő, és belül lelke nem oly gazdag malaszttal, mint kivül hajának rengő fürtjei a napkeleti gyöngyökkel. A harmadik: angyali szépségnek mondja, és (hogy a vakmerő bolondság tetejére menjen) istenasszonnyá tészi... Az efféle pogány complimentumok után szabja a mostani világ képes udvariságát. De amint előbb mondám Neander: ez a practicaés sürü szokás soha nem teheti igyenessé ezeket a fére horgadott vakmerő istentelen mondásokat. Mindenegy pár bötübül ugyan kiforr a teljes átok, nincs is más módja, hogy kimenthessük ezeket a Pluto unokáit a büntül, hanemha azt mondjuk, hogy nincsenek eszeken. Bár be többet, csak két tucet fakadékot óltanánk az asszonykának mind a két részrül piros arcájára, hamar leszednénk az angyali kegyes szint róla, és ha egynéhány himlővel az öregibül meghintenénk áméttó ábrázatját, talán erdei csudát látnál az istenasszony helyében, és az ő rózsát nyitó mosolygó ajakihoz inkább háttal fordúlnál.

De fére a tréfával, és azt is elnyögvén azonban, hogy férges valami istentelenséggel ez a szokás; azt hozom egyedül elő: hogy az imillyen udvarias hizelkedés gyalázza és rutalmazza inkább, hogysem dicséri az érdemes fejérnépet: minthogy vagy kevélnek, vagy gyáva együgyünek tartja: és igy vagy paraszt, vagy botránkoztató... Tudton tudjuk, hogy ez a patyolatos és búbos rend nem irtózik a dicsérettül, ámbár (per hyperbolen) kelleténél feljebb járjon, és tovább mulatnak ama tükrök előtt, amellyek a rútat is szépnek mutatják. Gyenge eszekre nézve nem tudják megválasztani a hizelkedést az igyenes érdemes dicsérettül. S minthogy mikor a széprül esik a szó, egyik a másik eleibe akar ülni; hamar elhitetik magokkal, hogy reájok példáz a képes dicsiret: azonközben a tréfát a való gyanánt, a jádzó hamis beszédet dicsőséges magasztalás nevében nyeldegelik. Ellenben ha megsajditják, hogy megcsalattattak; tengeri búban merülnek, és csaknem felfortyannak mérgekben. Erre nézve gondolnám, hogy valami keveset engedhetünk gyarlóságoknak, megadván a kellemes böcsületet és tiszteletet nékik, hogy ne fájjon szivek, és fel ne borzadjanak. Mindazonáltal Neander el ne vétsed az utat, félre ne térj valami mocskos barátságra, hogy el ne cseppentse ártatlanságodat: más részrül térdeplő imádásra se borúlj az efféle faragott képek előtt, hogy helyén maradjon az első parancsolat.

6. A nemes urfiak nem szükölködnek az időbül, sok drága óra vagyon előttök, nem tudják hasznát venni, csak heverve s hivalkodva vesztegetik. Fogadd azért tanácsomat: tégy valamicskét félre a 24-bül valami böcsületes olvasásra; ki szép mulatás ez! Gyönyörködteti is az embert, hasznot is hoz. Termékeny ugyan bennünk az elme, de megkivánja a munkát, ültetést, gyomlálást, mint a virágoskert. A könyvnek forgatásival előkerülnek a régi idők s akkori történt dolgok. Olvasással: vesztég ülvén s könyöködre dülvén, megjárhatod széles e világot, Ásiát, Áffricát, Ámericát, minden útiköltség és veszedelem nélkül... A testi gyönyörüségek gőzzel járnak, megtompitják az elmét, nem töltik kedvünket, fárasztják nyers erőnket, és minden egyébrül elfogják szivünket; gyakran baromi indúlatokra, vélte, vagy soha sem ingerlenek jóra... Ellenben az elmebéli vigasztalások vidám szikrát hánynak, és nem tudom mi eleveny tüzzel ébresztik az embert, tisztán tartják magokat, nem hagynak utánnok ásíttó únalmakat, tágítják a magában megszorúlt értelmet, és minden okosságba béöltöztetik. Tovább: ízt és kedvet adnak derekas igyekezetekre, egy szóval: kiékesitik tekélletesképen az embernek nemesebb s legfövebb részét, tudniillik eszünket... Egy túdós értelmes nemes ember, ha kell, napestig is szépen tudja beszéddel tartani uri vendégit. Véle vagyon kincse, mellybül mint eleven forrásbúl folyton-folynak a szép gondolatok, holott mások nem tudnak egyebet emlegetni, hanem az ebészek és lovászok dolgát, a házi kemencét, terétett asztalokat, és szerencse ha a bordélyokon nem végzik. Az ő discursusokMelampus agár a téren, vagy a Besliaholmi gazzal elegyes, sok csintalan tréfákkal cifrázzák, sok pajkos szitkokkal és erős esküvéssel borsozzák. Bóldog Isten! Hányszor vesztettem víg jó kedvemet még a tekintetes személlyek között is! Mennyit terhelték füleimet sovány izetlen beszédekkel az ebekrül, a lovakrúl, olly zajjal s heveskedéssel, mintha az ország dolgát, a nemesség szabadságit vitatták vólna. Néha csaknem elhitettem magammal, hogy mindazon peszér és kocsis inasok szorítottak a kerékben. Untig rángatám ide is, amoda is a gyeplüt; hogy fére csavaritsam a beszédet; de héjában: mert elvégre csak a kerekede elő: a kopókölyök a sürüben viselte-e jobban magát a minapi vadászatnak alkalmatosságával. Mesterségesen amint annak rendi megülni a lovat, ebekkel a bokorból kiverni az ócsó nyulakat, fürj s fogoly után járni, uri szép mulatság, ád is néha méltó okot a beszédre; de mindcsak azon lantot pengetni, a lórúl ebre, ebrül vadra téritteni a beszédet, unalmas és bizonyos jele annak, hogy az uraimék igen alatt jártatják gondolatokat, s nem emelhetik feljebb a négylábú állatoknál.

Egynehány esztendővel ezelőtt gállyába szállottam, és a tengeren túl bizonyos dolgaimban jó darabig késtem; megtérvén egy régi akarómnak látogatására mentem, ki is jó nembül szép értékü egy ember, és akkor valamely tartománynak commissariussa vala. Szinte asztal felett találtam, és pedig illy válogatott ciffrában: innen oldalán egy vadászkürt és táska függött, túl egy béres szolga állott talpán, rajta megnyőtt rongyos köntös, fején egy kopott kalap, alul két marok vendéghaj; ugy hogy hasonlóbb volt valamelly kerti vagy mezei ijegető vázhoz, mintsem tisztviselő személyhez. Emlékezetiben jóformán megfogyatkozott, mert olly idegennek tartott lenni, mintha soha sem látott vólna. Én is valóban illy szörnyű változásán megütköztem, de utóljára ugyancsak egymásra ismérkedtünk, és akkor nyakamra borúlván, szorosan megölele mondván: Eusebi! Édes régi jó barátom, csak az isten tudja, melly szivesen látlak! Várám az utóbbi cerimoniát, legalább hogy értekezzen felőlem, mint szolgált légyen eddig az egészség? Hol jártam költem? Mit láttam útomban? Miben légyen Námúr dolga? Megszállotta-e? Szoritja-e az ellenség? Mastricht alá ment-e a francia tábor? Mit nyere a császár népe Luzzárá2Te deum laudamus napján? Mindezeket feledtében bocsátá a jó gazdám, minthogy szoros honjánál kivüljebb sohasem lépett teljes életében, a több részei széles e világnak mind azon terra incognita valának előtte. Hab pipáját, és erős bornótját kezdi vala dicsérni, azután az istállóban vezete, hogy megudvaroljam almáskék paripáját, s minthogy útban vala az apró büzös majorságnak udvara, oda is nolle velle bé kellett szaglanom... Eh! gondolnám magamban: ha ez a böcsületes ember békét hagyott vólna a puskának, a könyvekbe tekintett vólna, nem járt vólna annyit az ebek s vadak nyoma után, eszének is adott vólna keveset, s nem mind jókedvének; alkalmatos személy vólt vólna belőle a társaságra: de iffjantan kedves gyermeke lévén a háznak, senki sem meré meghurogatni, többet jára az iskola mellett, hogy sem bé; a házasság nyügibe akadván, feleséges emberré lett tizenöt esztendős korában, hogy megbolondúljon vénségére.

Eszemben sem tűnt Neander, hogy arra kötelezzelek, hogy minden alkalmatosságban syllogismusokat faragván, egybecsatlott beszéddel viaskodjál, sem tropiceés a figurák módjára trágyázván az igéket, mint azon virágos táblákat terjegess azok eleibe, kik reád figyelmeznek; a téntán nyalakozó deákok dolga ez, nem illeti a megnőtt nemes embereket. Azt sem kivánom, hogy a vacuumsemmiségét, vagyBoyle uramnak a tekerődzött füstök s cserepek közt talált próbáit vitassad. Vagyon elég torkos prókátora mind egyik, mind a másik hypothesisnek. Tovább: ama megfonnyadt régiség is, a materia prima, és a nap körül való nyargalási Copernicusnak, bizvást és jó üggyel kimaradhatnak a beszédbül.

Hasonlóképpen nem szükséges a Mogol-, a Kazul-, vagy Szerecsenországban fáradozni, Pap Janit felkeresni Abyssinában; kevesen vannak az urak közzül, akik elmefutása addig lövellett. Szomszédság hozzánk a német Imperium, közelebb esnek Francia-, Spanyol-, Olaszországok, és a claretto vagy malosa bort kivévén is, adnak szóra valót...

A beszédet, jó Neander, időhez és személyhez kell szabni, hogy kedves légyen és erejében maradjon. Mi haszon vagy gyönyörűség benne a dámákkal görögül, és valamelly falusi licentiátussal zsidó nyelven beszélgetni? Ha nem tudnak hozzá. Amazok, ha a német szót egynéhány francia igékkel felhabarván s megeresztvén, eleikbe adod, már megelégednek véle. Ez peniglen a deákkal is eleget vesződik. Meg ne erőltesd soha a beszédet, mikor könnyen s vigan mehet. Mély dolgokat ne feszegess, mikor nem érti a fél. Egy szóval: sokat láss, hallj, olvass, tanúlj; szerezz hivatalodhoz és uri állapotodhoz képest eltelő tudományt. Ha másfelül megfelel szép értéked bölcsességednek, dupla lészen benned a tekintetre méltó jóság, mellyel támogatván s bátorítván magadat, böcsületesen megjelenhetsz akármelly társaságban.

7. Azok barátságára ne siess, akik náladnál fövebb renden vagynak, se azok közzé ne keveredjél, akik alábbvalók; amazokkal kárt vallasz értekedben, ezekkel böcsületedben... Aki tizezer forintot szed bé egy esztendőben, fel nem tehet azzal, akinek huszezer a jövedelme; előbb-utóbb hátra maradván, csak utánna fog sántikálni keserves kár- és szégyenvallással... Hogy pedig megint előbbi állapotjára verhesse magát, kételen lesz véle, hogy a rövid fársángért hosszú bőjttel adózzon, apróbb falatokat szeljen maga eleibe, alább hagyjon egyben másban jó darabig, minthogy az erszénynek fottig való apadási nem minden belé-fuvással teljesednek.

Másfelől a közönséges emberekkel szoros barátságot kötni, annyiban tartatik, mint garázdicsonként maga méltóságárúl lelépni, darabokra szaggatni az armalis-levelet, és a nemes vért öszveszűrni a jobbágyi alávalósággal. A parasztrüh olly nyavalya, melly könnyen másra ragad a conversátióban, olly mocsok, amellyet nehezen lehet kivenni. Ki kiszt reá, hogy egyszersmind kivetközzél szép nemességedbül; holott még a királyi méltóság ellen semmit sem vétettél? A világnak söpreji a pórok, hasonlók a ragadozó állatokhoz, aliglan nyújtod ujjadat nékik, már az egész kezed után kapnak, és a barátságos jóvóltodért gyalázattal fizetnek. Ha (amint méltó is) fenn akarod nálok tartani a böcsületet számodra, az ő alacsonságokra ne bocsátkozzál. Aki a korpa közé keveri magát, tudod ki harmincadjára kerül; aki egyre pajtáskodik vélek, tapasztalni fogja, hogy eleibe ülnek útóljára; mert nincs arra való eszek, hogy meg tudnák böcsüleni a hozzájok mutatott szelédséget, hanem inkább elbízzák magokat, és bátrabban gorombák. Más részrül az sem tanácsos, hogy nagy gőggel, haragos kevélységgel tekingetvén reájok, mind az adót, úgy megkívánjad tülök az imádó tiszteletet; mert ez az elvetett jószág ellened támadhatna, és akkor rajtad történnék.

8. Vagynak a nagyságos személyek közzül, akik hol a gyengéltető kényességtül, hol pedig a kevélységtül viseltetvén, általlják és szégyenlik magokat a házi gondokban avatni. Felé sem tekintenek mint légyen a conto, mennyi adós keresztekre nevekedett légyen a rovás; holott az oeconomia aligha bírja magát, s csak nem halálán fekszik; mintha semmi különbség nem váltoná az uzsorás nyerekedést az okos gondviseléstül. Elhitesd magaddal Neander: akármelly gróf is finom gazda lehet, bátor vásárrúl vásárra ne taligázzon kalmárkodni. Nem szép dolog szemét béhúnni és aluszékonykodni ottan a cselédes uraságnak, ahol benn is udvarában, kívül is csalton-csalják. Mikor az adósság, és hét, vagy hónap számra való fizetés szaporodik, nem különben mint az árvíz; úgy tetszik, nem ártana hozzálátni. Mikor az asszonyom tékozló, a szolgarend kártékony, hamis; könnyen elsemmisedik ott az ősi maradék, és véle egyetemben az úri status. Mindent kezére adni a vice-gazdának s utánna nem vigyázni, nagy vétek; minthogy az esküdt hűség is némelly próbákon megesik. A gonoszság mikor egyszer elszánta magát, nem agg a kisbíróval, ha nincs kitül mástúl féljen... Emlékezzél meg róla, hogy az értékbül kifosztott s forgatott nemesség teljes gyalázat a mostam világ előtt, és nem állhat lábán, ha ezüstre s aranyra nem támaszkodhatik. Jól számba vesd a jövedelmet a költséggel, és juttasd eszedben, hogy földeket birsz, nem körmöci, selmeci bányákat... A lapos guta csapott már ahoz az erszényhez, melly csak mind négy ezereket ád ki, s nem vészen bé többet kettőnél. Ha eszed vagyon interesbülélj, ne nyúlj a főpénzhez... Londra városába, udvari kapsira, zálog nevében ne hordogasd kastélyodat, kőváradat; még szépen elállhatnak. Kockára, kártyára egyszersmind fel ne tedd öröködet, mert előbb utóbb megnyomorít, s mindenedbűl kiszorit a szerencse; akkor pedig ha a camoeleon módjára csupa levegőéggel nem akarod tengetni életedet, úgy lészen dolgod, mint ama füstös nemzetségnek, mellynek hátán háza, kebelében kenyere, és elvégre úgy, mint ama bujdosó spanyol vitézeknek (cavalieri erranti), kik mind addig járták a világot, míg őket valamelly hóhér felkapta, oszlopos palotájában szépen béfogadta, és az Amán ablakára aggatta szellőztetni. Hidd el Neander mái nap a szegénység szégyenébe nem tud mit tenni: kihez képest vigyázz kevesedre, megemlékezzél vénségedrül, és a szerencse véletlen csapásirúl. A megveszett úri status nem röppenik ujónnan ki, mint a maga porábúl felelevenedett phoenix-madár; ha egyszer elillant, a reménység is utánna ballag, s nem hágy egyebet maga után a gyalázatnál, keserves búnál, kétségben-esésnél.

Tékozló ne légy, se fölöttébb fösvény; vétek mind a kettő. Gyűlölöm azokat az urakat, kiket csaknem felüti a nyavalya, legalább derekasan rázza a hideg, mikor valamicskét kell költeni; akik naprúl napra jobban szorítják markokat, öszvezsugorodnak mint a tengeri csiga maga hajlékában, hogy senkivel közök ne légyen; se magokkal, sem másokkal jót nem tésznek, a tenyésző gazdagság, tömött kincs, és mindenféle bőség mellett szűkölködnek Tantalus módjára. Uram! félek tűlök, mikor óldalom mellett látom, mert aki a pénzt jobban szereti a böcsületnél, látván alkalmatosságát, kiljebb szokta nyújtani ujjait, és az idegen erszény körül egerész. A fösvénység nem jár magán, körülötte forog a sokféle hamisság, álnokság, praktika, mint a sűrűséges raj; ezeket küldi lesbe, lesbül nyereségre. Teljes életben sohase szeresd a pénzt csak magáért, se ne vesztegessed holmi bolondságért. Rabja ne légy, mikor ura lehetsz kincsednek; bátor egy egész spanyol flotta vólna is. Meg ne szegd kedvedet egy hitván garasért. A pénzt se épen semmire, se igen nagyra nem kell böcsüleni.

Udvarodat erszényedhez szabjad, feljebb ne héjazz állapotodnál; avégre ne koplalj, hogy nagyobb udvart tarthass; ne jártasd hintóban a szolgarendet (mint N. N. uram ő nagysága), hogy meg ne mocskolják a liberiát; a gyakrabbacskán inditott mértékletes vendégség jobban támogatja a hitelt (il Credito) felőled, inkább fentartja az igaz barátságot, neveli a köz örömöt, vigasztalja a gondba merült elmét; és jóllehet ez a búcsú is költséggel jár, mindazonáltal nem üresiti fenekig ki a tarsolyt; legalább pénzeddel böcsületet szerezsz magadnak!

9. Mind csak a könyvek s írások közt aggódni, a zavaros gondokban torkig s meg torkig merülni nem jó: kifárad mellette az embernek feje, fonnyad nyers ereje, bomlik egészsége. A természetet nem kell éppenségesen lenyomni; ha kedvére megpihenhet, s hol mikor nyugtát leli, tovább szolgál. Aki (magát hámba fogván) kémélletlenül gyorsalkodik, utoljára megbénul, mint a jófutó ló, ha mind egyre sarkalják. Kihez képest: Interpone tuis etc. aggasd szegre egy darabig a setét gondokat, magad pedig térj szellőre fris égre, kedvlegelő böcsületes mulatságra. Megkönnyebbszik utánna tested s lelked, vérszemet vésznek a megszorúlt s fojtott erek, lecsendesedik előbbi háborújábúl elméd, minden megfrissül s újul benned. Sereggel árulják s kínálják magokat a sokféle vígságok; ezernyi-ezer különbséggel kisztik szemét s kedvét embernek; te azokban válassz, amellyek legjobban tetszenek, és sokban nem telnek; mert a drágán szerzett öröm néha ürömmé válik. Ne kapj ollyas mulatságon, amelly megkivánja hogy ember teljesen reá függessze elméjét; mert illy választással csak terhet változtatnál... Azokat a játékokat meg se izelítsed, ahol a nyereség csak a vak szerencsétül függ; ha peniglen ugyan csak ott szállana meg kedved, legalább duplával, tripla annyival meg ne erőltesd: káros próbák ezek, szépen kifüttyentik a pénzt az erszénybül; egy ülés, egy kockagördülés, egy gonosz tromf többet árthat, hogysem ezer ekéd szerezhet egy egész esztendőben. Csak annyit szabad veszteni, amennyi jó kedvvel lehet... Teremtő Isten! Miket nem tapasztaltam egyszer is másszor is a kártyázó s kockázó iffjakban? Felháborodtak mint a bús tenger, se így se úgy nem találták nyugtokat, mintha mind azon tü s tüske hegyeken ültek vólna, hevültek, reszkettek, izzadtak, rágták ajakokat mérgekben, véres szemeket hánytak egymásra; a sok panaszt, esküvést, szitkot, átkot, úgy keverték mint a játékot, tudnillik oda lévén már a pénz, utána rándula a békeséges türés, és minden böcsületes erkölcs. Megesett volna szivem rajtok, de mint hogy magok vóltak magoknak proszlói és hóhéri, csak az juta eszemben: ám a káros bánkódjék.

Előtalálám minap N. N. uramat, megállétám s megszóllétám: Hová (mondék) olly igen sietve? Azt felelé: bizonyos expeditióra; gondolám hogy tábort emleget, kihez képest illy szókra fakadék: Jó barátom! Mire véljem beszédedet? Most vagyunk szinte a derék télben, nincs még annak ideje, hogy sátorokat terjegessünk, s mezőre menjünk álmatlan vigyázásra, osztán mind a kettőnket elérte már a sok péntek, nem portázni való emberek vagyunk. E szókra valamicskét mosolyodván, azt sugá fülembe: Barátom! Más dolog vagyon előttem: az udvarba kell mennem egynéhány száz aranyokat hintegetni, úri parolámat adtam bizonyos játékra; nem lehet megszegnem; hanem azért jer velem, s légy társom. Erre mentést mentünk az udvarban, holott már készen várta a küzködő fél. Alig fordulék egyet, immár is derekasan cserdüle a kocka kezekben. Eleinten az öreg urat mind jobb kezén vezeté a szerencse, mintha különös és szoros cimborában lett vólna véle, szemében néztem: vigasság, reménység, bizakodás egyelesleg látszattak arcáján, lebocsátá bögyét, felgombolá ajakát, fére tevé süvegét, csípőjére kezét, a nagy öröm csaknem elfogta lélekzetit, mert legjobb renden lévén játéka derekasan nyere. Ellentétben a jádzó urfi elkedvetlenüle, mozog s morog vala, féltem netalántán valami háború kövesse; amint meg is történt; egyszersmind felpattana, fére rugá a széket, oda hajtá mérgében a káros kockát, utána egynéhány pajkos szitkokat, s nemkülönben dúla fúla, mint valamelly Hercules unokája, aki a vadonerdőn nevelkedett, és az oroszlánkölykök között szokott dühösködni.

Azonközben a társamat illeti vala megint a játék, ki is módjával hozzá készülvén, aranyos vitorlákkal kikele a révbül új szerencsét próbálni; de gonosz szele érkezvén egy darabig kerengőben, azután mind hátra hordozá: akkor az urfi megvidúla, és az öreg lesütvén fejét bömböle valamit magában, egyik átkozni kezdé a vakot, a másik áldást monda a hatra, és többre hizlalja vala reménységét... Azután jára kelé még egy darabig köztök a hatlapú veszett jószág, amiglen elvégre szegény barátom, úri parolája szerint, ott hagyá szép pénzét; s tisztességgel böcsülettel mindenét elveszte. Visszajövet tapasztalván hogy igen megváltozott színében s jó kedvében, hogy többet ne búsítsam, azt találám néki mondani: Uram ezt hivád-e előbb játéknak? Ha úgy; mondhatdsza tovább: mint alkuszik meg az aggodalom, a félelem, a keserves kár, a kétségben-esés a mulatsággal? Szinte úgy barátom, mint a tűz a vízzel, a föld az éggel, s a pokol a mennyországgal... Ha te másként vetettél számot eszeddel, nem bánom; én azt tartom: hogy akit egyszer-kétszer megnyújtanak csigán, vagy tüzes fogókkal cipdesnek, kevesebb jajjal és kárral viseli keservét annál, aki napestig imigyen kínlódik.

Ebből észre vehetd jó Neander, mit tartson ember az efféle mulatságokrúl. Futton-fuss azért tőlük, s még messzünnen is kerüljed: keserűség ez a gyönyörűség, igen megszomoritja az embert, s minekutána szerencse nyomorékjává tette, kóldús rongyokat aggatván nyakára az ispitálba küldi.

A vadászat böcsületesebb időmulatás, nemesebb, kedvesebb, azon régiséggel jár a mi természetünkkel. A világ kezdetitül fogva hatezer esztendők forgási s változási után is, mindenkor érdemesen fennmaradott reputátiója, és teljes gyakorlásban forgott sokaknál; mindazonáltal mértékkel kell élni véle, mint az orvossággal, nem zabálva. Mind csak az erdőt lakni, minden berket kihajhászni, a füzesbül a fenyősbe, a sürübül a szálosba, a kicsatlott tacskókkal veritték szakadva fáradozni: munka nem mulatság. Dicsérem azért és jovallom a vadászást, de amellett azt is sokallom ami sok.

NEANDER. A táncrúl, a musikárúl mit mondasz? Nékem úgy tetszik, hogy a tisztesség- s böcsületszerető urfiakhoz igen hozzá illenek.

EUSEBIUS. A világ deliái megkívánják mind a kettőt; úgymint az uriásan nevelt erkölcsnek tulajdon ciffráját. Kétség kívül a tanúlt test szebben jár s lép, igyenesen hordozza fejét, egyaránt vállait, rendbe szedi minden tagjait, böcsületesen tud ember eleibe menni, tőle emberséges illendőséggel búcsúzni. Gyönyörűség látni: mikor egy szépen termett úrfi, vagy magán vagy párasan, helyesen szedi s rakja teljes inait, kellő tetsző móddal viseli jól övedzett karcsú derekát, kezeit, egész testét ezer mesterséggel forgatja, és nem csak maga honja, hanem külső országoknak táncait is módjával ropja. A musikának peniglen ki nem barátja? A kikeleti szárnyos nép fenn a fáknak tetején, az együgyű pásztorság alól az árnyékos erdőknek völgyeiben, az urak drága palotákban mennyit nem ülnek mellette? Mikor a borúlt idők otthonos lakásra szorítanak, és nehezen mennek unalmas óráid, elővenni a lantot, a hárfát, a virgyinát, egyecskét vonni a hegedün, gyengén eresztett énekszóval közbeközbe hangoskodni: édes mulatság... Mindazonáltal legközelebb beszélvén a dologhoz, hivság és mulandóság mind a kettő: más egyéb hasznot nem nyújt, hanem hogy a módihoz szabhassad hajlagó testedet, és néhanéha kedvét találhassad az asszonyi finnyaságnak. Nagyobbra böcsülöm én azokat az úrfikat, akik fejekkel dicsekednek inkább, hogysem táncoló lábokkal, vagy hangos torkokkal.

10. Mikor az ártatlanság elhagyá a világot, akkor kezdénk legelőször fügelevél után nyúlni, köntösökön kapni, hogy mezitelenségünket födögessük! Amihez azért a szemérem nagy kételenségből folyamodott, tudniillik a ruhaeszközhez, abban úgy tetszik nem kellene kevélykednünk, mert dupla szégyen, a szégyenvallásnak béllyegével dicsekedni... Nem mondom, hogy szürben bocskorban járjon a vitézlő rend, kétség kivül illy köntösben rosz látszatja vólna. Többre igyekezhetel azért Neander, selyemre, bársonyra, szőtt, vont aranyra, és gyenge varrásokra is felszabadítlak; csak csendesen légyen. A szabó ne csak testednek, hanem erszényednek és érdemes tisztednek is vegye mértékét, hogy helyén maradjon mindenünnen az illendőség. Akkor vagy igazán való módiban, mikor a ruha nem csak tagjaidhoz, hanem characteredhez is hozzá illik. Láttam, láttam olly világ-oktalanitotta urfiakat, akik a raritásés ujság után lazzadván, magok sem tudták mire bolondúljanak végtére: felforgatták a városnak bóltjait, napestig válogattak a sok színben, sohúl sem tudott megszállani kényes kedvek. Ezen általkelvén nagy nehezen, azután az egész szabó-céhre mentek az illyen s amollyan formákrúl tanácskozni. Talán könnyebben készül néha egy tengeri gállya, hogysem valamelly nyalka urfinak rojtos és perémes gránát skárlát dolmánykája. Jóllehet ugyan, hogy azt tartjuk szép madárnak, mellynek szép a tollazatja; mindazonáltal a böcsületes nemes embernek ékessége nem a ciffra ruha, hanem a jeles vidámság, okosság, erkölcsös reátartás, a belső alázatossággal megalkuvó külső méltóság és a magát ajánló kegyesség. Ezek a jóságok peniglen nem a mente ujjában, sem a skófiommal varrott deliekben, hanem benn a szüvében laknak az emberséges uri embernek, és onnan tetszenek ki mikor kivántatik.

Tennenmagad sem tagadhatod, hogy nem vetközünk ki estve a nemességbül, és nem öltözünk megint reggel belé; mi nyomos okokbúl veszik tehát minden eszünk-kedvünk a ruha pompára és türhetetlen pipeskedésre? Hogy a pénz emberség, a ruha tisztesség, ám másszori mondásombúl hallád; nem kisztlek reá, hogy stoice, ama rusnya philosophusok módjára, se belül a tisztát, se kívül a színest ne változtassad; rongyban s foltos toldalékokban arcátlankodjál; mert egy az, hogy méltán megítélne a színnép iránta; más az, hogy egy vétekért a másikával áldoznál, a hívságot a szennyeskedéssel torlanád; a közép úton járj; vedd hasznát a bóltoknak, tarts szabót; csak hogy a mi ángliai posztónkkal, és valami selyem matringgal ne keressed támogatni a böcsületet, érdemet s méltóságot; mert hogy épen kimondjam: a selyem és abbul szőtt vagy vert posztó nem egyébb, hanem némely férgecskékbűl takaroszott hulladék és sok festékkel forralt ganéj. Ez az a drága szépség, amellyben mi magunkat tetétül fogva talpig boritjuk! Neander ruházd magadat okosan, csinosan, annak módja s rendi szerint emberül; és többet nyersz a böcsületben azoknál, akik gyöngyös és köves öltözettel, cégéres büszkeséggel mintegy eröltetik a népet a térdhajtásra. Nem a külső csúff pompa gerjeszti a szüvökben s neveli számunkra az érdem böcsületet, hanem a bennünk lakozó szép készség és virtus. Ama régi Fabritiustő megnyőtt zubonkájában, és Curiust a szenellő mellett jobban megtisztelte Róma városa, s inkább tartott tülök, hogysem Caligulátúl, vagy Heliogábalustúl; noha ezeknek szörnyű méltósággal vala állapotjok.

11. Minden cselekedeted ollyas minéműséggel légyen, hogy uri személyeddel, s állapotoddal épen öszveférjen. Érte ne heveskedjél; akármelly szemfényvesztő tündérséggel forgassa magát előtted a böcsület: vajki hasznos lecke ez a mostani világ-oktalanitotta erkölcsre nézve. Némellyek mód nélkül horgásznak a böcsületben, elhitetvén magokkal, hogy haszonnal jár; mások, mert édesnek vélik. Ha ugy vagyon: miért nem kóborolják inkább az erdőket a haramiákkal minthogy ezek is nyerekednek; vagy miért nem indulnak fertőzni minden gonoszságban a feslettekkel; minthogy ezeknek is cseppenik valami gyönyörűség legalább a lustábúl.[3]

Szörnyűség csak gondolni is kit mire nem kíszt a böcsület, mikor egyszer elragadta. A kardnak élére bízzák némellyek, és halálos verekedéssel támogatják, mintha a böcsület s embertelenség, a nemes urfi és mészáros közt nem s nem vólna különbség. Ezek: jóllehet Europában születtek, de Amerikábúl származtak, ama kegyetlen cannibalok nemzetségébül, akik emberi hussal élnek, és önnön rokonit hordják a gyomrokba: vagyis az anthropophagusoktúl, akik hasonlóképen vérben zabálnak, s jó ízüen emésztik magok magokat. Mikor a verekedők s vagdalkozókrúl esik szó; igyenesen az effélékre példázunk. Tudhatdsza Neander, hogy az imillyenek, minden nemzetségnek törvényei szerént a gyilkosokkal azonegy büntetés alá vettetnek, és amint egy részrül mérgesen megharcolnak a böcsületért, úgy más úton, Isten s világ előtt, gyalázatot vallanak.

Mintha hallanám, hogy azt mondja egy valamelly felhevült urfiacska: hát a keserves bosszúságot csak torlatlan el kellene felejteni? Nincs különben jó urfi; ha más törvényes módod nincsen, jobb elnyögnöd, hogysem a verekedésben veszned, vagy a hóhér madzagán fulladoznod; a böcsületnek sebei idővel szépen bégyógyúlhatnak; ellenben akinek egyszer lába alá hullott feje, vagy a magoson kibúcsúzott lelke, talpára nem állhat... Mégis ugymond hazudtolással keveri böcsületemet, és világcsúffá tészen, hogy türhessem? Miért nem atyámfia, ha megérdemled? Lám a bün s büntetés azon egy mértékkel vagyon, méltó is, hogy aki vétett, adózzon érette.

De adjuk kezére a pántolódó urfinak, hogy ártatlanúl fogják reá, s büntelen rágalmazzák arrúl, amiben nem vétett; engem ami illet: vagy kerülném előbb a galyibát, vagy lett kora útán megbocsátanék haragosomnak. Valóban kevésre böcsüli az az ember a csendes békességet, s egyetemben drága életét, aki minden aprólékos sérelemért egyikét is s másikát is, oly szörnyű veszedelemben keveri. Valljon uraim mi dolog ez, hogy más porunkét sietve visszük az itélőszék eleibe ezt pediglen nem? Holott a törvény nem csak directe az igazság, hanem a böcsület dolgában is biránk. Nyilván ott a bekkenyője, hogy baggatella, s nem méltó terhes ügy, és azért szégyellünk előlépni véle. Ha ugy vagyon, miért nem tartjuk szégyennek a semmiért a mezőre menni, vért ontani s egymást felkoncolni?

Azt felelik, hogy ez ugyan tagadhatatlan magában, mindazonáltal a szokás már széppé s dicséretessé tette a bosszúállást; kihez képest akiben nemes lélek mozog, inkább leteszi életét, hogysem felvegye a gyalázatot.

Lassan lassan apiummal nevelt Hercules unokája! Egy az: hogy csak az országos fejedelem eredeti Isten után a böcsületnek, ő osztogatja a nép közé kinek-kinek érdeméhez képest, csak őnéki szabad a királyi méltóság ellen vétkes emberek vérével s életével áldozni; más az: honnan érkezett, s ki hozta közinkbe amazt a szokást? Nemdenem a rosszaknak sepreje, akiket a kétségbeesés tüznek, viznek viszen, kivül belől gyötör, akikben az isteni szolgálat teljességgel elhült, lelkiisméret vagy nincsen, vagy ezer sérelmekkel sebes, akik sokféleképpen gyalázzák s mocskolják ezt a nemesb teremtményt, a mi természetünket. Méltó azt is tekintetbe venni, hogy aki ezt a gyilkos mészárlást képes nemes dolognak tartja, annak már az atheisták tévelygése férge rágja bélét. Nem is lehet különben; akinek egyszer a dühösség eszét vette, s mint az erős szájú ló maga kénnyén hordozza, szükségképen azokra a latorságokra vetemedik, amellyek a haragnak tüzes gerjedelmeit valamenténnyire enyhitik, úgymint a bosszúállás. Hogy pediglen ezt többen követik, amiatt nem jámborság, sem deli erkölcs; lám a furcsa ravaszság dicséri s üzi a családságot, a tolvajok a ragadományt, a feslettek a tisztátalanságot: ki méri azért vagy a csalakozást, vagy lopást, vagy a lustos életet javallani, jóllehet cégéres szokással fennforogjanak. A többire nézve: nem lehet már az ég alatt sültebb bolondság, hogysem egy pár ólom golyóbisra, s egy kardvégre bizni életét, s egyetemben üdvösségét. Az olasz szokás teli ugyan ördöngösséggel, de nem olly esztelen; mert ez a nemzet nem maga vérével mosdik ki a bosszúságbúl, hanem ellenségének vesztével torolja; és azért nem szemközt, hanem hát megött kerüli meg haragossát, s hol mikor ingyen sem vélné, akkor veri által szivét. Mi ellenben magunk áskálunk veszedelemet alájunk, önnönvérünk ontásával álljuk a bosszút, és dicséretes dolognak tartjuk lenni, mikor lelkünk kiokádása közt, haldokló szemekkel látjuk, mint tomboljon rajtunk nyertes ellenségünk. Vajki veszedelmes a verekedésben meghalni és jóllehet himezzék az urak a nemességnek s vitézségnek festékivel; de én csak elhitetem magammal, hogy ezeknek a böcsületért viaskodó mártyroknak a más világon kénköves koszorú s örökkévaló szégyen lészen fizetések.

A halál, édes Neanderem, azon renden tartja a főembert a paraszttal! A nemesség, titulus, rakott kincs, utólsó szempillantásoddal elválnak tőled. Legkisebb szolgádot szépen fogadják más világon, ha jól kereste; magadat amoda vetnek, ha bünös lészesz. Nem aki mint született, hanem aki mint élt, s mint hólt: ugy veszi hasznát. Egy szegény áras-mives ember, aki kedvében az Istennek elhalálozott, menny felé mégyen, a dúsok s nemesek, ha az ördöghez részelkedtek éltekben, a pokol fenekére vettetnek.

12. Mái nap az urfiakat igen gyengén s kényesen nevelik; sohasem látott, se nem hallott módi rámákra vonják, és nem tudom, mi képes udvari deliségre csigázzák; de minthogy sok ami sok, utóljára csak a ridiculumés csúfság kerekedik elő. Ezekrül a régi jámborféle főrendtül messze fajzott urfiacskákrúl azt tartjuk, hogy széllel béllett a fejek, és megveszett légyen agyvelőjök: telhetetlenek a sok izetlen tréfában, únalmasok a sok cerimonia miatt, fele comicum, fele tragicum minden dolgok. Ha édes anyjok látta s lakta vólna valamikor Indiát, merném mondani, hogy a majmokkal sógorságban esett; olly közel ütöttek ama csemetékhez, csaknem praedominante bestia.

Nóta s kóta betükre beszélgetnek, mint akik a piacon pénzért cinkoskodnak, úgy jár lábok mint a zsebórának gyenge kerekei, apró-lépve s percenve. Mihelyt reggel kibujnak a puha pelyhek közzül, a tükör elejbe futnak, és asszonyi pipeskedéssel vesztegetik a drága időt: körülettek a szabórend, a kalmárság, szakálverő, hajfodorító inasok, kik is hát megett jó formán nevetik az eszeficamodott urfiacskát, ő pedig maga magát nem győzi eleget nézni és csudálni, mint ama hires Narcissus... Hagyj békét ezeknek; tartsák magoknak a szépséges szokást; ha látod, hogy ki nem feselhetsz ebből a compagniábúl, legalább ne kövessed. Lesz gondod vélek; azon fognak iparkodni, hogy te is nyomdokokban lépjél: mert ő kegyelmek (mint a rühesek) örömest másra fenik a nyavalyát, sőt tapasztalván, hogy nincs kedved hozzá, megkémlik s cirkálják legkisebb lépésedet s beszédedet, avégre hogy csúfképen prosa, metroque kigúnyolhassák. De ne törődjél vele, mert annyi hitelt találnak, mint Cassandra, Priamus király leánya, aki mennél többet jövendőlé Trojaveszedelmét, annál jobban nevették. Az ugy igét szájokbúl már közönségesen nemre értjük, minthogy hazugok; az ő gyalázó beszédeket, minthogy rosszak magok, dicséret-névben vesszük. Messzebb nyujthatnám még ezt a materiát, de talán eddig is megúntad.

NEANDER. Még nem isméred az én természetemet; mi nem olly hamar únom, s eléglem én meg a szép beszédet; nem is tudom miben tölthessem jobban időmet, hogysem abban az oktatásban, melly arra tanit: mint köllessék jól töltenem.

1) Jele a nemes fattyúgyermekeknek Angliában, hogy a többitül megismértessenek.
2) Luzzárá: egy kis helység Olaszországban, Mantuátúl nem felette messze

(Forrás: Faludi Ferenc: Téli éjszakák)


Amade László (1703-1764): Dal



Angyalom,
Alakom,
Szép gyöngy galambom!
Röpülj hozzám kebelemben,
Verj hű fészket hű szivemben!
Angyalom,
Alakom,
Szép gyöngy galambom!
Jó lész
Ha lész,
Ha szived bevész.
Folyó órám mennyit percen,
Szívem hozzád annyit serken:
Jó lész
Ha lész,
Ha szived bevész.
Ne nevess,
Meg ne vess,
Hanem egyszer már szeress.
Tettem méltó érdemeket,
Tűrtem halálos sebeket:
Ne nevess,
Meg ne vess,
Hanem egyszer már szeress.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum – 1927. - )