2017. szept. 1.

Papp Ferenc: Gyulai Pál Gernyeszegen



Tavaszi szellő suhant végig a rónán, mikor Gyulai 1851. májusában Gyömrő vidékéről elköltözött. Egy nappal előbb indulhatott, mint grófja, ki családjával együtt 12-én vasúton tette meg a Gyömrőtől Szolnokig terjedő utat. Míg ugyanis gróf Teleki Domokos Mezőtúron túl Geszten a vele rokon Tisza-család kastélyában tartott pihenőt* (* Teleki Domokos gróf útjának adatait a gróf számadáskönyvében az 1851. május 12-tőlmájus 24-ig terjedő bejegyzések szolgáltatták. A számadáskönyv a gernyeszegi Teleki-kastély mai urának, Teleki Domokos grófnak tulajdona; neki mondok hálás köszönetet azért, hogy a könyv tanulmányozását megengedte.), addig Gyulai az útról kissé letérve, valamivel tovább, egészen Nagyszalontáig haladt, hogy láthassa Arany Jánost s néhány szép órát töltsön el otthonában. Az első találkozás évtizedekre szóló barátság alapját vetette meg, minő csak férfias jellemek között fejlődhetik ki. Gyulai délelőtt érkezett Szalontára s alkonyattal búcsúzott. Ezalatt sokat beszélgetett Arannyal Petőfiről, az irodalmi viszonyokról, majd gyönyörködött a művészi töredékekben, melyeket kérésére Arany a Toldi második és harmadik részéből olvasott fel. Egyaránt mély benyomást tett reá Aranynak igénytelen, mégis gazdag egyénisége s egyszerű, mégis összehangzó családi köre, úgyhogy Szalontán nemcsak irodalmi eszményképét ismerte meg közelebbről, hanem megértette a költői magány jelentőségét is.* (* Gyulai Pál: Erdélyi úti benyomások. Papp Ferenc bevezetésével és jegyzeteivel. Olcsó Könyvtár. 2009-2013. sz. 1921. 21-26. l.). Látogatása május 14-re eshetett, minthogy 15-én már Teleki Domokos gróffal Nagyváradon találkozott.

Nagyváradon túl Gyulai egy kocsira került egy fiatal gazdasági gyakornokkal, Szabó Lajossal. Nevük is egymás mellett áll Teleki Domokos gróf számadáskönyvében az 1851. évi máj. 15-i váradi bejegyzésekben a nekik juttatott útiköltségekkel együtt. Útjok mind magasabbra emelkedett s a Királyhágón túl a Sebes-Körös partján mély völgyek alján kanyargott tova. Körülöttük hullámzott az erdő, zúgott a vízesés. Mint a gazdasági gyakornok öreg gazdatiszt korában beszélte, Gyulait költői lelkesedés fogta el Erdély határán, s a kocsiról leszállva, kigombolt mellénnyel haladt a meredek országúton felfelé, hogy tele tüdővel szívhassa be a friss hegyi levegőt.* (* Szabó Lajos felsőszőcsi gazdatisztnek szóbeli közlése.) Annál inkább lerontották a viruló hegyvidék hatását a forradalom dúlásának s az önkényuralom berendezkedésének nyomai: a leégett vagy lakatlan épületek s az egyenruhás német tisztviselők. Fájó érzéssel látta Gyulai viszont szülővárosát, Kolozsvárt is. Hasztalan kereste benne a régi, pezsgő magyar életet, mindenfelé néptelen utcák, tengődő intézmények, ismeretlen arcok fogadták: idegen kézre került a szülői ház is. Nem csoda, ha szüleinek s csatatéren elhalt barátainak emléke a temetőbe vonta. Útirajza szerint ezúttal két napig időzött Kolozsvárott; az egyik nap – vasárnapi élményeiből következtetve – máj. 18-a, a másik 19-e lehetett, úgyhogy 19-én délután még Erdély új kormányzójának, Schwarzenberg Károly hercegnek ünnepies bevonulását is láthatta. Hazafiúi reménységét leginkább élesztette a színház, a nagy közönség s a derék színtársulat, hol főképp Hidassyné Prielle Kornéliában régi ismerősre is talált. Úgy látszik, Szigligetinek máj. 18-án előadott énekes vígjátékát, a Házassági három parancsot nézte végig.* (* Kolozsvári Lap. 1851. 217. május 20-i, keddi szám.) Erre mutat útirajzában az a megjegyzés is, hogy a karzat Kolozsvárott is zajosan megtapsolja a magyar népdalokat.

Mintha a viszontlátás komor hangulatait a borult égbolt is növelni akarta volna, Kolozsváron túl esősre fordult az idő. Gyulai – saját szavai szerint – nagy sárban ment keresztül Tordán, s egész Marosvásárhelyig verte az eső. Kedélyét különösen lehangolta a vidék, melyek útja keresztülvitte, az oláh-lakta Mezőség kopár hegyeivel, szűk völgyeivel s mogorva tekintetű népével. Éjszakára útitársával, a gazdasági gyakornokkal együtt éppen egy mezőségi faluban egy úri lakban kellett megszállnia, s a kifosztott szobák, az összezúzott bútorok rémes történeteket beszéltek neki a felizgatott oláhság vad szenvedélyeiről.* (* Gyulai Pál: Erdélyi úti benyomások. Olcsó Könyvtár. 2009-2013. sz. 40-45. l.)Ha azonban Gyulai 20-án Kolozsvárról elindult, két nap múlva a szakadó esőben is eljutott Marosvásárhelyig. Vele körülbelül egyidőben érkezhetett oda gróf Teleki Domokos is, ki tordai s marosludasi kiadásait máj. 20-i kelettel jegyezte fel számadáskönyvében. Mire Gyulai Vásárhelyből kiért, a nap megvilágította a rétek között kanyargó Marost s a folyó partján meghúzódó barátságos kastélyokat. Egy óta múlva feltűnt a magas jegenyefák ormai között a gernyeszegi kastély piros kupolája is, hogy köszöntse az érkezőt s tartalmas élményekkel kecsegtesse a nyugtalan költői lelket. Máj 23-án már az egész utazó társaság bevonulhatott a kastélyba. E napon Teleki Domokos Vásárhelyen még ajándékot adott ugyan, 24-én azonban Gyulai útiköltségeinek megtérítésével a Pest és Gernyeszeg közé eső összes kiadásait lezárta.* (* Lásd Teleki Domokos gróf számadáskönyvében az 1851. május 23. és 24-i feljegyzéseket.) Máj 23-át jelölte meg Gyulai is megérkezésének időpontjául Pákh Alberthez máj. 24-én írt levelében.* (* Kucz Aladár: Gyulai Pál Pákh Alberthez írt levelei. Nyugat. 1911. 727. l.)

A vadregényes természet, mely Gyulait erdélyi útján körülvette, varázserővel élesztette fel a szülőföldnek azt a szenvedélyes szeretetét, mely letűnt nemzedékek szellemi hagyatékaként szállott az erdélyi lélekre. Minél tovább hallgatta Gyulai a madárfüttytől hangos erdőt, a zajongó hegyi folyót s a sziklák között csörtető patakot, annál inkább érezte, hogy ezer meg ezer ifjúkori emlék és sejtelmes ábránd köti bérces hazájához. Az egymásra torlódó útiképeket s a költői kedély hullámzásait foglalta művészi egységbe Gyulainak Erdély határán című költeménye.* (* Nagyenyedi Album. 1851. 40. l.) Benne a biztos vonalú vázlatokon éppúgy megérzik a benyomás frissessége, mint a viszontlátás örömének s fájdalmának költői nyilatkozásán a lírai közvetlenség. Valószínű, Gyulainak nem is volt ideje az aprólékos rajzolgatásra, s még a úton vethette papírra költői sorait. Ezt sejteti maga is Szilágyi Sándorhoz 1851. jún. 8-án írt levelében, mikor – saját szavai szerint – azért nem ír Erdélyről mert rövid költeményében mindent kifejezett.* (* Gyulai Pálnak Szilágyi Sándorhoz írt levelei – köztük az 1851. jún. 8-i levél is – a Nemzeti Múzeum levéltárában vannak.) Abból meg, hogy jún. 8-i levelében ismét kolozsvári benyomásaihoz tér vissza, arra a következtetésre juthatunk, hogy Gyulai már Kolozsvárról elküldte költeményét Szilágyinak. Még teljesebben feltárta Gyulai úti emlékeinek gazdag tartalmát az az útirajz, melyet Néhány nap Erdélyben majd Erdélyi benyomások címmel név nélkül hozott 1851. július elején s augusztus közepe táján a Pesti Napló.* (* Néhány nap Erdélyben. Pesti Napló. 1851. 396. júl. 4. és 397. júl. 8. sz. – Erdélyi benyomások. Pesti Napló. 1851. 432. aug. 16. és 433. aug. 18. sz. – Papp Ferenc: Arany János és Gyulai Pál első találkozása. Irodalomtörténeti Közlemények. 1916. 75-78. l. – Gyulai Pál útirajza Erdélyi úti benyomások címmel újra megjelent Papp Ferenc bevezetésével az Olcsó Könyvtárnak 2009-2013. számaiban 1921-ben.) Az első cikket jún. 21-én, a másodikat jún. 26-án küldte el Gyulai Lévay Józsefnek, a Pesti Napló azonban különösen a második rész közlésével nagyon megkésett.* (* Lásd Gyulai Pálnak Lévay Józsefhez 1851. jún. 21. és jún. 26-án írt leveleit. Gyulai Pálnak Lévay Józsefhez írt leveleit Csernák Béla, nagyváradi ref. lelkész, a Királyhágó-melléki ref. egyház főjegyzője, engedte át tanulmányozás végett. Lekötelező szívességét ezúttal is hálásan köszönöm.) Az útirajz híven tükrözi vissza az út kimagasló mozzanatait: a nagyszalontai látogatást, Erdély határának átlépését, a kolozsvári napokat s a mezőségi élményeket. A rajz hűségét igazolja az is, hogy a benne foglalt adatok pontosan megegyeznek Teleki Domokos gr. számadáskönyvének bejegyzéseivel. Gyulai azonban míg a hegyi táj szépségeit, Erdély társadalmi és politikai viszonyait vázolja, éles megfigyelésein keresztül itt is, ott is megvillantja előttünk ábrándos hazaszeretetének fényét. Már itt feltűnik a később kialakuló Erdélyben című költeménynek egyik jellemző sora, e mély értelmű sóhajtás: „Szép vagy Erdély és szerencsétlen!”* (* Az Erdélyben című költemény a Budapesti Visszhang 1852. május 9-i számában Szülőföldemen címmel jelent meg. A költeményt Gyulai 1851. aug. 24-én, tehát az útirajz írása után küldte el Szilágyi Sándornak; levelében ugyanis azt írja, hogy egy költeményt csatol hozzá,m ely az egész, a feldúlt Erdélyt illeti.). Éppen e mély líraiságánál fogva kerül Gyulainak erdélyi útirajza Petőfi Úti leveleivel közeli rokonságba. Míg azonban Petőfi prózájának inkább a lírai egyéniség merész kitörései adnak értéket, addig Gyulainak erdélyi útirajzában a prózaírás művészete, elsősorban a fejlett prózai stílus emeli ki az úti emlékek valódi értékét. A hatás nem is maradhatott el. A Pesti Naplóban a lapnak egyik erdélyi levelezője hálásan köszönte meg a névtelen cikkírónak, hogy Erdély ügyeit oly híven ismertette.* (* Az erdélyi levelező, ki egy kis négyzetet használt írói jegyül, Retteg vidéke szept. 5. címmel látta el cikkét a Pesti Naplónak 1851. szept. 16-i számában.) Pákh Albert is, mihelyt Gyulai útirajzát olvasta, a maga humoros modorában lelkesen üdvözölte barátját, az érző szívet s bátor lelket, a szeretetreméltó s okos stilisztát.* (* Lásd Pákh Albertnek Gyulai Pálhoz 1851. júl. 6-án írt levelét Kuncz Aladár közlésében az 1910. évi Nyugat 1549. és 1550. lapjain.)

Erdős Renée önéletrajzi regényének befejező kötete



Ave Roma! Regény, az Ősök és ivadékok negyedik része. Írta Erdős Renée. I-II. kötet. Révai Testvérek irod. int. kiadása, Budapest (1929.) 256 és 210 l.

Az Ave Roma! egy négykötetes regényciklus záróköve, de a méreteiben hatalmas épület egyes elemei olyan lazán vannak egymáshoz illesztve, hogy a befejező rész megértése kedvéért nem kell messze visszanyúlnunk – egypár mondattal elintézhetjük előzményeit. Egy fiatal zsidó leány, Érseki Benoite, akit egy derék öreg bencés szerzetes oktatott (Az új sarj), miután átélte egy viharos érzéki szerelem gyönyörűségeit (Az élet királynője), érzületben elszakad őseinek hitétől s az élet csapásai, az emberek aljassága az igaz út felé,Krisztus urunkhoz fordítják. Amint térben egyre közelebb kerül a megváltását szimbolizáló örök városhoz, akként nő a vágya a keresztség után, hogy zaklatott, bűnös szívét elárassza Jézus kegyelme a megnyugvás, a kiengesztelődés és a lemondás boldogságával. Firenzében mardosó önvádjai a kikerülhetetlen kényszer erejével eléje varázsolják Krisztus képét, s az Evangéliumtól meg Assisi Szt. Ferenc Fioretti-jétől megihletve még csak jelre vár, hogy Isten akarja őt. Végre több figyelmeztető jel után megkapja az igazit, egy kis púpos assisi-i leány álmában. A leány előbb a Paradicsomban látja őt, aztán pedig, amint az innenső partról átmegy a túlsóra, a folyó sodrát áthidaló kereszten. Benoite tehát megkapta az égi jelt, de a keresztség szentségét még mindig nem meri fölvenni – nyilván mert lelke, amellyel belép Rómába, még nem tisztult kereszténnyé, büszke és dacos, gyönyörködik a fényben és a pompában s nem tud lemondani a világ hiúságairól. (Berekesztett utak.)

Itt veszi föl a fonalat az Ave Roma! Az új regényben megoldandó költői feladatot meghatározzák az előzmények: nem lehet más, int annak a tisztulási folyamatnak rajza, amely a hős lelkében végbemegy, míg kiveti magából a világi salakot s a kereszténység utáni vágya lelki szükségletté fejlik. A keresztény Róma, vallásos életének színességével, egyházi szertartásainak fényével, ’Krisztus helytartó’-jának misztikus varázsával, majd kétezer éves történetének hangulatával még a hitetlenek kedélyéletére is mély hatást tesz: milyen nagy lelki rezdüléseket és fölindulásokat kelt majd a megtérést szomjazó Érseki Benoite lelkében! Azt várjuk, hogy az Ave Roma! nem is les egyéb, mint lélek-elemzés, a hős vallásos színezetű lelki élményeinek rajza: nem mozgalmas eseményekre vagyunk beidegezve, hanem belső történésekre.

Olvasva a regényt, egyik reményünk a másik után omlik össze. Legelőször megtudjuk, hogy Érseki Benoite lelki fejlődésének ebben az új szakaszában sokkal messzebb került céljától, mint amennyire az előbbi szakaszban megközelítette. Akkor azt láttuk, hogy az égi jel teljesen megérlelte lelkében a készséget, most megütődötten halljuk, hogy még egyre vívódik, nemcsak magában nincs bizalma, hanem a hitben sem, amelyet föl akar venni, s most már nem elégednék meg egy újabb jellel, hanem nyíltan és határozottan csodát követel az Úrtól: menjen el hozzá személyesen és jelentse ki neki: „Akarlak, várlak, kiválasztottalak.” Ne törődjünk ezzel a kívánsággal, melynek logikátlanságánál csak a benne nyilvánuló elbizakodottság nagyobb, - mert hiszen az Úr természetesen nem méltatta Sion leányát arra, hogy megjelenjék neki. De azért a hősnő a regény végén mégis megkeresztelkedik, fölveszi, minden isteni beavatkozás nélkül is a kereszténységet. Csakhogy ezáltal kiderül, hogy az a vallásos misztikum, amely a mese természetfölötti jellegét volt hivatva megadni, puszta játék volt, afféle bűvészi hókusz-pókusz – annak is nagyon átlátszó vagy éppen üres.

De a regény költői föladata nem is erre, hanem a lelki tisztulás folyamatának rajzára irányult. Itt is súlyos csalódás vár reánk. Benoite leányasszony – milyen szerencse, hogy a magyar nyelv az egyetlen, amely egy szóval ki tudja fejezni ezt a Benoite-ra szabott fogalmat! – szorgalmasan járja a templomokat, s az író bennünket meg is hat a szertartások áhítatának éreztetésével, a hősnőre azonban mindez csak annyi hatással van, hogy minden alkalommal elsírja magát – lelki átalakulásának azonban semmi nyomát sem látjuk. Mint azelőtt, él továbbra is a világ örömeinek, főpassziója jómódban, kényelemben verseket írni s a maga és mások szívügye iránt érdeklődni. Abban a pillanatban, amikor fölveszi a szentséget, semmivel sem tisztább, int mikor a regény első lapjain találkozunk vele – sőt most már egy félszerelem emléke nyomja a lelkét. Így nevezem ezt az érzését, mert aligha volt az több puszta érzéki föllángolásnál, ami – kicsi híja – majdnem odalökte egy élvsóvár kalandor karjába. Hogy elkerülte az újabb bukást, nem rajta múlt, hanem egy kolerás betegen, akit Benoite útjába éppen megszédülése pillanatában vetett a szerencsés véletlen. Egyébként is a hősnő még mindig a régi hiú, öntelt, egocentrikus világnézetű, magát imádó és imádtatni vágyó nő.

Szóval a költői föladat a regény folyamán elsikkadt. De talán nem is a regényben, hanem bennünk van a hiba: hátha az írónak esze ágában sem volt egy magasabb eszmét átsugároztatni a cselekvényen, s nem akart egyebet, mint érdekes, jellemző események egymásba szövésével egy emberi sorsot elénk rajzolni s így művészi hatást elérni. Nézzük, hogyan fest ebből a szempontból az Eve Roma!

A hőst ismerjük. Ő a regény tengelye, minden, ami történik, körülötte forog. De mi történik vele? A regény első, nagyobbik felében sok minden. Ott él a hős egy kis római penzióban, mint a vendégek bálványa s prezideál a választottak asztalánál. Ez a nyolc-tíz ember – jobbára leányok és nőtlen urak: szerényen s nem tudni, mi jogon. Olympusnak nevezik magukat – különös társaság. Legtalálóbban egyikük jellemzi:

Micsoda alakok! (Vajon) nem olyanok, - ahogy beszélnek, mozognak, járnak-kelnek, - mintha egy régi regényből léptek volna elő? A világon semmi, de semmi valószínűség sincs bennük. (I. k. 212. l.) Mennyire igaza van a szerző szócsövének! Valóban ezek az alakok, az elsőtől az utolsóig, erősen papíros ízűek, s ha nincsenek is éppen régibb regényekből kiszabva, bátran odaillenének, kivált az epedő troubadour. Cyrano torzképe meg ellenlábasa, a dán atléta, aki mást sem tud, mint ölelni. Ezek az emberek bölcselkednek, ábrándoznak vagy térítgetnek, tesznek is néha valamit, de rendszerint csak beszélnek, mindig, közvetve vagy közvetlenül, Érseki Benoite-tal vagy róla, vagy vele kapcsolatban, s mindig a lelkesedés és az elragadtatás a csodálat hangján – a szegén olvasó átkozza a sorsot, hogy megfosztotta attól a szerencsétől, hogy szemtől szembe lássa ezt a páratlan asszonyt, a szépségnek és a tehetségnek ezt az inkarnációját. Csakhogy egy kis baj van. Ezeknek a mellékszereplőknek minden szava és minden mozdulata epizodikus jellegű, nem következik belőle semmi, azok az apró történések, melyeknek központjába a hősnő mellé fölváltva kerülnek partnerül, megmaradnak a maguk különállásukban, nem rendeződnek szerves mesévé. Szerkezeti jelentőség híján puszta novellák, csak a hős azonossága révén fűződnek föl lazán valami fonalra, nem tartja őket össze az érdek egysége – hiszen nem látjuk, milyen cél felé viszik a cselekvényt: nem is láthatjuk, mert önmagukban bírván céljukat, más, magasabb cél szolgálatára nem vállalkoznak. Külön-külön nézve nem érdektelenek; van bennük jobbára valami romantikus hangulat vagy finomság a párbeszéd szövésében, néha egy darab költőivé idealizált életet kapunk – de mégiscsak puszta betétek s betétekből nem lehet cselekvényt kerekíteni!

Az I. kötet után abba az űrbe, amely a két kötet között tátong, eltűnik, mint valami színpadi süllyesztőbe az egész társaság. A II. kötetben végre megkezdődik a mese, új céllal, új alakokkal, - mindent, ami eddig történt, bátran elfelejthetünk. A tárgy: a hősnő előkészítése a keresztség fölvételére. Önmagában sovány tárgy, nem is igen alkalmas regény fő cselekvényéül, de Erdős Renée ért ahhoz, hogy fölkeltse iránta a figyelmet Egy fiatal magyar papot léptet föl, s az nem kisebb föladatra vállalkozik, mint szentet, valóságos szentet faragni Érseki Benoite-ból. Van-e pszichológiai gyökere a hősnő jellemében ennek a vállalkozásnak, ne kutassuk, az bizonyos, hogy az ifjú pap lelkiismeretesen végzi dolgát. Benoite-tal foglalkozik ébren és alva, hónapokon keresztül nincs más gondolata, mint ez a csodálatos nő, a szépség, a szellem, az erkölcs inkarnációja. Órákon keresztül szaval neki, a hitről i, de még inkább érseki Benoite költészetének, a magyar költészet zenitjének gyönyörűségéről, s noha lelkesedése a költőnőnek és a szellemnek szól, mi azonban a kritikus és a pap szavaiból ki véljük hallani a szerelmes ember szíve dobbanását. Még az egyház szentjei is rendszerint csak haláluk után szokták megkapni azt a hódolatot, azt a rajongást, azt a teljes odaadást, amellyel ez a naiv pap elárasztja a világ hiúságain csüngő asszonyt, egy elviharzott szenvedélyes érzéki szerelem hősét – pedig ez akkor még nem hagyta el ősei hitét s lelkében sokat megőrzött a zsidó erkölcs és szellem hagyományaiból. S mikor higgadtabb társai megelégelve ezt az ábrándos extázist és a convertendával való intenzív foglalkozást, elmarják hősnője mellől: csúnyán összevész velük s halálos nyavalyába esik. Szegény mártírja a kötelességteljesítésnek!

Az árván maradt lelket egy belga bencés veszi most gondozásba. Módszere drasztikus, de ostoba: ráerőszakolja a 800 lapos tridenti katekizmus elolvasását. Ez a lapos, száraz, rideg egyházjogi könyv, a tridenti zsinat határozatainak gyűjteménye, a hit nagy lelki élményeire sóvárgó költőnőt annyira leszállítja a misztikus érzések világából, hogy egészen megcsömörlik és már megírja a lemondólevelét a páternek, amelynek az a veleje: köszönöm, most már inkább megmaradok zsidónak! (Talán éppen ezt akarja a kánonjog bölcs tanára? Akkor nem is volt olyan ostoba!) De a költőnő mégis előveszi jobbik eszét és odaáll a keresztelőmedence elé. Ennek örömére a bencésrend abbas primas-a a clausurában (!) ünnepi „déjeuner”-t ad, a pápa őszentsége külön kihallgatáson fogadja az új catholicát s megajándékozza saját kezűleg dedikált arcképével – mi meg letesszük a regényt.

Letehetjük a kritikusi tollat is. Az anorganikusan két részre váló regény első kötetéről elmondtuk véleményünket, a második kötetről sem kell sokat beszélnünk. Lelki mozgalmak rajzát kapjuk benne, de  igazságukról nem tud a szerző meggyőzni. Félre nem érthető utalásokkal tudtunkra adja, hogy a hősnőjében önmagát rajzolja – s a külső körülmények részben igazolják is. Vajon a lelki folyamatok, amelyeket bemutat, igazak-e, átélte-e magában mindazt az író, amit elbeszél: művészi szempontból egészen mellékes. Az olvasónak nincs hozzá köze, igaz-e, amit eléje ad az író; az ő kérdése, s ezen fordul meg minden regény sorsa: el tudja-e fogadtatni valóságul. Ezzel a föladattal az Ave Roma! nem tud megbirkózni. Pszichózisunk csődöt mond, ha a második kötet három főszereplőjét reális, lélektanilag egységes jellemeknek akarjuk fölfogni, mert szemre ugyan emberek, de lelkükben nincsen más, csak amit oda a szerző mesterségesen belevitt, s az egész: az érzelmek romantikája. Ez pedig a romantikának legkevésbé egészséges faja. Így a regény második fele puszta érzelgés, másfél századdal megkésett Wertheriáda, nekünk, a XX. század embereinek vontatott és fárasztó. Akinek drága az ideje, érje be az első kötettel – ott legalább novellákat kap.

r. r.
Forrás: Budapesti Szemle 623. sz. 1929.


Kéky Lajos: Benedek Elek (1859-1929)






Önéletrajza egyik helyén elmondja Benedek Elek, hogy amint először járja be ifjú feleségével imádott szülőföldjét, mindkettejük szívéből felsóhajt a vágy: „Újra meg újra visszatérni az édes anyaföldre, azután egyszerre csak itt maradni, szép öregség napjait itt átszenderegni és – csendesen itt aludni el.” Vágyuk teljesült, de amit mosolygó idillnek képzeltek el, tragikusra fordította nemzetünk balvégzete.

A halál angyala mégis kegyes volt Benedek Elekhez. Örök álmára abban a földben nyugtatta el, amelyhez szíve válhatatlan hűséggel ragaszkodott egész hosszú, munkás életén át. S mikor íróasztala mellé halkan odasuhanva az ősz író szemét csöndesen lezárta s fájdalom nélkül leroskadt testét szelíden karjába emelte: kézen fogta s vele együtt elvezette azt is, aki egy életnek minden örömét és bánatát híven megosztotta vele. „Testben-lélekben velem-egy Mária! Együtt álmodjuk át a Végtelen éjszakát!” – írta önéletrajza befejezéseül egy évtizeddel e jóslatnak tragikus beteljesedése előtt az író. A római lelkű feleség egy nappal sem akarta túlélni férjét s hűséges társa maradt nemcsak az életben, hanem a halálban is. A hitvesi hűségnek ez az életre-halálra szólóan végletes érzése tragikus bizonyságtételvolt amellett is, hogy Benedek Elek az ember egy volt az íróval; szívéből környezetére is az a jóság, hűség és szeretet áradt, amely az író munkáiban hangot nyer.

Az a lélek, mely Benedek Elek szépirodalmi műveiben feltárul előttünk, szinte nőiesen érzékeny s visszahúzódó az életnek minden durvább érintése és minden csúnya jelensége elől. Kevés szavú, mélázó külseje mögött egy álmodozó lelkű, eleven mesélő kedvű nagy gyermek rejtőzött. Eszményi világban élünk nála; az embereket nem olyanoknak írja le,amilyenek a valóságban, hanem amilyeneknek lenniök kellenek. Nála csodatevő hatalma van a szív tisztaságának. Egyik alakja, a pór származású Bándi Miklós, nemcsak feleségül nyer, hanem egészen át is formál lelki nemességével egy büszke bárókisasszonyt. A jóság és patriarchlis szeretet igéi csendülnek ki történeteiből s jellemképző, parainesis-szerű dolgozataiból, melyek közül különösen Testamentum-a vetegette sok ifjú szívbe a jóság magvait. „A szeretet volt alapigéje minden egy könyvemnek” – írja magáról.

Már első irodalmi kísérleteinél elhatározza, hogy úgy ír, mintha mindent édesapjának írna. „Valahányszor tollat fogok a kezembe – folytatja vallomását -, fölöttem lebeg az ő tiszta, becsületes lelke, őrá gondolok, neki írok, az ő szívét-lelkét gyönyörködtetőt. Így sohasem fog a tollam félresiklani; az ő lelkét megzavarót, az ő érzését megbotránkoztatót nem fogok írni.” Egy alkalommal nyugodt lélekkel hivatkozik arra, hogy felnőtteknek sem írt soha olyasmit, amit növendékleányok is el ne olvashatnának. Tiszta erkölcsi levegőben nőtt fel s ennek nyomait az élet sem tudta lemosni lelkéről. Gyermekkorának, ennek a „csodaszép világ”-nak emlékeiből él lelke mindvégig; álomszerű, finom hangulataiban, érzéseinek lágy hullámázásában mintha a székely rengetegek halk zúgása visszhangzanék. Múzsáinak édes szüleit s édes anyaföldét vallja: „A mező, az erdő, a falu, az erdőzúgásos, vadgalambbúgásos Erdővidék: itt gyökeredzik minden történetem, innét csendül szét a hangja minden mesémnek; nekem éppen elég halálig, mit e föld lelkembe plántált.”

Talán egyetlen írónk sincs, ki annyira csitíthatatlan vágyódással sóvárogna vissza szülőföldére s annyira idegenül érezné magát a fővárosban, mint Benedek Elek. Pest őneki öregségére is csak „testet s különösképpen lelket fertőztető Babylon”; unokáinak vidám zsivaja se tudja feledtetni vele, hogy csak „hontalan” a fővárosban, éppen olyan kivándorolt, mint aki Amerikában próbál szerencsét s lesi-várja, hogy visszatérhessen az édes anyaföldre, házat építhessen rá, földet szerezhessen s végül az édes anyaföld porával vegyülhessen el pora.

A szülőföldjétől s ifjúságától elválasztó térbeli és időbeli távolság eszményítő hatása megszépíti azt a kis székely világot, mely regényeinek és elbeszéléseinek tárgyait és alakjait szolgáltatja. Egészen közelről ismeri ezt a világot, de festésében nem téved néprajzi különösségekbe. Nem keresi témáit sem; költőinek talál mindent, amin az érzés csillámát megvillanthatja. „Írd le azt – mondja egy helyt -, amit érzesz, ha a kislányod beteg, ha a családi fészekbe belépsz, ha gyermekeiddel csevegsz, ha azokat testben-lélekben növekedni látod, ha faludba visszakerülsz az ősi fészekbe.” Ő igazán a szülőföld szeretetének lírikusa s a családi élet költője.

Nemcsak emlékeit, hanem ábrándjait és álmait is meg tudta őrizni egész életen át. Hitt az emberi jóságban s egyik legszebb feladatát abban találta, hogy nevelje embertársait erre a jóságra, nemesítse lelköket. Ahogy kertjében s falujában ezerszámra oltotta, nemesítette a gyümölcsfákat, úgy akart kertészkedni Istennek nagy gyümölcsös kertjében, a lelkek közt is. Látta ő is az emberek fogyatkozásait, de gyöngeségeiket megmosolyogta, rosszaságaiktól elfordult. Az életben erős akaratú, szívós székely volt, de mint író egészen passzív érzékenységgel, könnyen vonult vissza a rezignáció sáncai mögé, ha az élet gonosz erőivel, gyötrelmes kérdéseivel vagy tragikus vívódásaival találta magát szemben. El-elröppen ajkáról egy-egy halk sóhaj, szomorúsága néha eljut a méla humornak egy-egy mosolyáig, de egészben világa derűs, felhőtlen egű. Bizonyára csak egy optimizmussal telt lélek láthatja ennyire valószínűtlenül tisztának és háborgástól mentesnek a viharzó életnek még ily kicsiny zugát is, de néha, rövid pihenőre nekünk is jól esik meghúzódnunk ilyen biztos révben. Hosszabb időre már aligha tudná lekötni lelkünket s alighanem egyhangúvá válnék, de még mai zaklatott világunkban is egy-egy nemes megindulással vagy szép érzéssel gazdagabban tesszük le könyveit.

Írói értékére vonatkozólag maga teszi azt a vallomást, hogy az arany középszeren felül soha nem emelkedett. Egy téren azonban kétségtelenül az első sorba jutott: ifjúsági irataival. Mint országgyűlési képviselő szűzbeszédében megdöbbentő adatokkal eszméltette képviselőtársait arra, hogy nincs ifjúsági irodalmunk, csupa idegenből szedett-vedett, rossz magyarságú, együgyű könyvekkel rontják az ifjúságot. Övé a legnagyobb érdem abban, hogy kiadóink lassanként kidobták az idegen szemetet s magyar írókkal írattak ifjúsági könyveket. Mint író és szerkesztő is nagy buzgósággal vette ki részét ebből az áldásos munkából, s pályája végén jogos önérzettel hivatkozhatott arra, hogy népiskolai és népkönyvtárakban az ő könyveit olvassák legtöbben. Kitűnő ifjúsági lapot szerkesztett, megírta az ifjúság s a nép számára nemzetünk történetét és nagy embereink életrajzát s átformálta számukra mese- és mondavilágunk termékeit, majd a külföld mesekincsének válogatott remekeit. Magyar mese- és mondavilága, mely mintegy a nép mesemondó hangjára írta át s művészibb formába öntötte népköltési gyűjteményeink anyagát, kirostálva belőle mindazt, ami ártalmas a gyermeki lélekre, több mint harmincezer példányban forog közkézen. Eredeti ifjúsági iratainak száma is igen nagy s ritka kedveltségre jutott velük kis olvasóinak táborában. Magával hozta székely népének kitűnő mesemondó kedvét s ehhez járult gazdag kedélye s jóízű humora. A gyermeket közvetlen közelből ismeri s megbecsüli. Mindig úgy ír kis olvasóinak, mintha csak a maga gyermekei számára írna.

Ez munkásságának legértékesebb oldala. Erélyi irodalmi tevékenységének is az összeomlás után ifjúsági lapja, a Cimbora, igazán áldásos eredménye. Megérezte, hogy az irodalom számára ott mindennél fontosabb feladat a gyermekeknek magyarságukban való megtartása az idegen iskolák gyilkos támadásával szemben. Erre a nagy feladatra készséggel szentelte munkakedvét és tehetségét a hetven esztendő felé járó író. Irodalmi vezérkedésébe bizonyára inkább az emberek ragadták, mint saját becsvágya. Emellett bizonyított leghangosabb vezéri megnyilatkozása is: nyersen személyeskedő, szenvedélyes támadása egy Ady-könyvnek tárgyilagos ismertetése ellen. Ezt a szerepét csak ez a vallomása enyhítheti: „Átok a mi nemzetségünkön a hirtelen harag s a szókimondás.”

Emlékét a legfogékonyabb szívekbe írta be: a gyermekekébe. E tiszta szívek még bizonyára sokáig megőrzik a kedves mesemondó emlékét s érzésük a messze távolból is friss virágokkal árasztja el a kisbaconi sírt.


Forrás: Budapesti Szemle 623. sz. 1929.

Radó Antal: Cadore*



I.
Oh Tizián! te nagy vagy. A színeid
Az embereknek vígasza; mosolyog
A nagy természet is, ha látja,
Mily örökifju a képeidben,

Hol rózsafényben feltünedeztenek
A látomásid. Durva korod fia
Nem csörgeté tovább a fegyvert,
És ahelyett a magasba nézett;

S ki Róma földjét és az olasz hazát
Hidegszivűen dúlta, a Caesar is
Feledte trónusát s a porból
Az ecsetet fölemelte néked.

Oh  mondjad, alszol? Alszol-e mostan is
A szürke csöndű Fráfi homályiban,
Hol osztrák márvány nyomja hamvad?
Vagy a hegyekbe’ bolyong a lelked,

Hol szép olimpi homlokodat, melyet
Babérlevéllel díszite századod,
Fehér felhők közül mosolygón
Kékszemü menny födi csóközönnel?

Nagy vagy; de inkább vonja a szívemet,
Hatalmasabban kéri az énekem’
Amott az a szegényes emlék,
Az a merész, dacoló tekintet!

Kivel dacolsz te, isteni ifju te?
A sors dühével, harcosok ezrivel,
Akikkel egy mer szembeszállni –
Egy, de ki hős, de ki Pietro Calvi!


Míg századokra tűnnek a századok,
Míg a Piave zöld szakadékon át
Az Ádriába hordja zúgva
Büszke fenyőit az ős vadonnak,

Mikből Velence árbocokat csinált,
Tornyos hajókkal győzni török hadon,
Amíg a dolomit tetőkön
Rezg a hunyó nap arany sugára,

Hogy rózsaszínben égnek a hegycsucsok
S a Marmarólák kőzete tündököl,
Álmok varázsos palotája,
Szellemek édene mintha volna:

Oh addig éljen, Calvi, a híred is,
S míg elleninknek réme legyen neved,
Hadd lelkesítse ifjainkat,
Rontsanak ők is a küzdelembe!

II.
Most ne a pásztori síp zengjen rólad susogóan,
Mint csermely habja meg zefir:
Hős vers, mely mint puska ropog, szóljon ma felőled,
Dicső cadorei vidék!

Oh szép májusi nap, melyen Ausztria földje határán
Előtört Calvi kapitány,
S míg körülötte golyók rútúl fütyörésztek a légben,
Megállott, büszkén, délcegen

S Udine írását feltűzve a kardja hegyére,
Merően nézte ellenit,
S balja a meg-nem-adás, az elszánt harc izenetjét,
A piros kendőt lengeté!

... S szürke fejét a fehér felhőktől megszabadítja
A Pelmo- s Antelao-hegy,
Mint két vén gigás, tarajos fövegét ki leoldja,
Hogy jobban lássa a tusát.

Hősök pajzsaiként, mikről dalt szerze a költő,
Mit késő század is csudál,
Ugy szikráznak a nagy havasok, fényében a napnak,
Mely feljebb hág a menny ivén.

Régi dicsőségünk nap-gömbje! mi hév öleléssel
Fogsz át hegyet, folyót, falut!
Még a fenyők alján pihenő sok régi halott is
Feltámad tőle s szólni kezd:

„Hamvunkból sarjadt fiaink! sujtsátok az ellent,
Az örök barbár gyülevészt!
Zúgjon az ormokról, melyeket béfeste a vérünk,
Lavína rá és sziklakő!”

Bérctől bércfalig így dördűl a halottak igéje,
A ruseccói hősöké,
És a szelek, szilajúl fokozódó forgatagukkal
Falvaktól falvakig viszik.

S fegyvert fognak mind a sudár tiziáni legények
S Itáliáról zeng daluk,
Míg a gerániumos meg szegfűs ablakaikból
Leintenek az asszonyok.

S Pieve, amely nevető halmok közt ül s a Piave
Halk csobbanásira figyel,
És auronzo, amely a zordon Ajarnola alján
Nyulik el a vizek között,

S büszke Lorenzago, mely a lejtős rét magasából
Uralkodik a völgyeken,
És a Comélico is, teli falvakkal, majorokkal,
Míg fenyvesek közt bujnak el,

S más faluk is, legelők s ligetek közt idemosolygók,
Elküldenek apát s fiút,
S egyiknél karabély, a másiknál kasza, lándsa,
És minden pásztor-kürt riong!

Oltár háta mögül kikerül az az ős lobogó is,
Mely látott már osztrák futást,
S rajt a velencei bősz arszlán uj harcra hevíti
Cadore bajnok héroszit.

Hallga! a távolból most hang kél s egyre dagadva
Zúg, árad, egyre közeleg.
Hang, mely sír, kiabál, könyörög, majd szórja az átkot,
Meg nem szünőn, borzalmasan.

Szétnéz rémülten s „Mi e zúgás?” kérdi az ellen,
Ki a találkozóra jött.
„Mi? Olaszország népe harangszava hirdeti ekként
A mi vesztünk’ vagy vesztetek!”

Ah, kapitány, a halál csak hét év mulva jön érted
Bús Mantova vesztőhelyén!
Ugy kereséd, mint titkon jő a menyasszonyi házhoz
A vőlegény, ki számüzött.

Ausztria! oly derüsen nézé a bitódat is akkor,
Mint egykor nézte szuronyid;
Sőt hálát érzett, amiért elküldi parancsod
Holt szentjeink soraiba!

Még a jövőnkért szebb lélek nem szállt tova rólad.
Oh Belfiore gyásztere,
Osztrák szégyenfák helye, zord s mégis tele fénnyel,
Mert mártiroknak temploma!

Oh, kit Itália szült s nevedet keblébe’ nem őrzi,
annak legyen oly fattya csak,
Kit – nyomorult, nyimnyám korcsot – hona tűzhelye mellől
A nép a sárba ebrudal!

Ocsmány mételytől fertőzött légyen a szíve,
A vére és az agya is,
S undok szájából, amely piszkolja a multunk,
Varangyok bujjanak elő!

III.
Mint sas, ha kígyót falt fel a fák alatt,
Szélesre tárva szárnyait, elrepül,
Hogy újra süssön rá a napfény,
Újra elérje a bérci fészket:

Úgy tér, Cadore, vissza a honfidal
Tájékaidra. Fenyveseid felül
Az újhold sápadt fénye mellett
Valami halk moraj indul útnak,

S cirógatóan száll le az álmodó
Hullám-tükörre. Erre is, arra is
Szép szőke gyermekek mulatnak.
Fenn a hegyoldalakon leányok

- Fekete kendő fürtjeik aranyán –
Szénát kaszálnak, s nóta kel ajkukon
És jókedv csillog kék szemökben.
S meredek útakon itt is, ott is

Fuvaros ember hajtja a szekerét
S három lovával jószagu fenyveket
Szállít a völgybe. Úsztatott fát
Fog ki a nép Perarólo mellett.

A hegytetőkön füstöl a köd, s dörög
A puskacső, s a zerge a földre rogy –
Mint összerogy majd ellenünk is,
Harcra ha szólit a honnak üdve!

Oh Calvi lelkét hadd vigyem innen el,
Cadore! Lantom hangja repítse szét
A félsziget minden zugába
Hírnökül!... Oh ma e hon nem éber;

Vajon az Alpes lehet-e vánkosunk,
Min álmodozzunk hűtlenül, álnokul?
Oh kelj fel, népem – nem vigadni:
Kakasa Marsnak az, ami szólít!

S uj Marius ha lészen ez Alpokon,
S két tenger árján lészen az úr megint
Egy uj Duilius: Cadore,
Adj te nekünk tiziáni lángészt:

A Campidoglion, a hadi préda közt,
A jog s a törvény fényibe’ fesse le
Triumfusát Itáliának,
Hogy’ magasúl fel a nemzetek közt!

Carducci után, olaszból

Carduccinak ez egyik legszebb hazafias ódája, miként e nemű versei legnagyobb része, tele van kortörténeti célzásokkal, melyek ma már az olasz olvasóra nézve is magyarázatot igényelnek, annál szükségesebbek e magyarázatok az idegen olvasó szempontjából, aki előtt ezeken kívül egyéb vonatkozásokat is meg kell világosítani.
Carducci 1892-ben írta e költeményt, miután meglátogatta a Piave-folyó felső medencéjének, a Cadore nevű tájéknak Pieve di Cadore nevű kies helységét. Ennek a helységnek piacán két szobormű van: az egyik Tiziáné, aki itt született, a másik Pietro Calvi kapitányé, aki 1848 májusában e helység védelmében ütközött meg az osztrákokkal. Mikor ugyanis 1848. március 22-én a velenceiek elkergették az osztrák helyőrséget és kikiáltották a köztársaságot, az új kormány képviselőjeként Calvit küldték a Cadore-tájra. A hadi szerencse azonban hamar megfordult: az osztrákok benyomultak Friaulba és április 22-én kapitulációra kényszerítették Udine városát. Az osztrák sereg vezére magával víve a kapitulációra vonatkozó írást, ezt bemutatta az olasz vezérnek, megadásra szólítva fel őt is. Ez azonban az osztrákokkal való tárgyalásra Calvi kapitányt küldte ki, aki aztán az udinei írást kitűzte kardja hegyére és bal kezében vörös kendőt lobogtatva, ezzel adta meg a választ. Ugyanakkor a völgy minden falvában megkondultak a harangok, s mikor az osztrák hírvivő azt kérdezte Calvitól, mit jelent e harangzúgás, ez azt felelte: a ti halálotokat, vagy a miénket. Az ütközet aztán az osztrákok visszavonulásával végződött. Később tudvalevőleg az olaszok elvesztették a háborút és sok más hazafival együtt Calvinak is menekülnie kellett. Hét esztendő múlva be tudott újra lopózni a Cadore-völgybe, hogy új fölkelést próbáljon szítani. Ekkor azonban elfogták az osztrákok és 1855. július 4-én Mantua Belfiore nevű erődjében, ahol előtte sok más olasz vértanú is kiszenvedett, ő is bitóra került.
Az óda második részében célzás van a századokkal azelőtt, 1508-ban, ugyancsak azon a vidéken lefolyt ütközetre, melyben az olasz csapatok az osztrák Miksa császár seregein győzedelmeskedtek, a Rusecco patak mentén. Az ugyane részben említett „hősök pajzsai, melyekről dalt szere a költő”, Ariosto Őrjöngő Lóránt-jának egyik epizódjára vonatkozik. (IV. ének, 24.)
Az óda első és harmadik része alkáji strófákban, második része pedig négyes jambussal váltakozó hexameterekben van írva.

Forrás: Budapesti Szemle 623. sz. 1929.


Kállay Miklós: Testvérek




Itt vagyok falusi házamban, az idő október vége felé jár. Esik. Házam mögött erdő sötétlik, előtte út visz el s az út túlsó oldalán nyílt mezőség húzódik. A környék dombos táj, amely hirtelen fennsíkká lapul. Húsz egynéhány mérföldnyire a sík vidék mögött fekszik az óriás Chicago.

Ilyen erős napon ablakom előtt kinn az út két oldalán úgy hullnak a fákról a levelek, mint az esőcseppek, a sárga, vörös és aranylevelek sebesen és súlyosan hullnak a földre. Az eső durva erőszakkal veri le őket. Mint utolsó csalóka arany csillogás hullnak a téren át. Októberben, úgy hiszem, messze kellene sodornia a szélnek a leveleket a fennsík fölött. Táncolva kellene az élettől válniok.

Tegnap reggel virradatkor keltem és sétálni indultam. Nehéz köd ült kinn, amelybe egész belevesztem. Kimentem a fennsíkra és visszatértem a dombok közé és mindenütt úgy állt előttem a köd, mint valami fal. Hirtelen groteszk kuszaságban ugrottak ki belőle a fák, mint ahogyan a városok utcáin éjjel a sötétből hirtelen emberi alakok bukkannak ki egy-egy lámpa fénykörébe. Az egész fölött ott derengett a napvilág, amely lassan nyomult be a ködbe. A köd lomhán húzódott tova. Resten mozdultak a fák koronái. A fák alatt sűrűn és sötét bíborban üld a köd. Olyan volt, mint a füst,amely egy gyárváros utcáin tanyázik.

Öreg ember jött felém a ködből. Jól ismertem. Az emberek itt ütődöttnek tartják. „Nincs ki mind a négy kereke” – mondják róla. Egyedül él egy kis házikóban az erdő mélyén s van egy kis kutyája, amelyet mindig a karján visz. Időnkint találkozom vele reggel az országúton s ilyenkor emberekről és asszonyokról beszél nekem, akik mind fivérei, nővérei,  rokonai, nagynénjei, nagybátyjai, sógorai. Bele lehet ebbe bolondulni. Itt a környéken már senkinek sem férkőzhet a közelébe, kiválaszt hát egy nevet az újságból és képzelete ezzel a névvel játszik. Egy reggel azt beszélte nekem, hogy rokona valami Cox nevű embernek, aki ez idő tájt, mikor ezeket írom, az elnökségre pályázik. Más alkalommal azt mesélte, hogy Caruso, a híres énekes az ő sógornőjét vette el. „A feleségem testvérét” – mondta és szorosan magához ölelte a kiskutyát. Szürke, víztiszta szeme könyörgőn pillantott rám, azt akarta, hogy higgyek neki. „Feleségem gyönyörű karcsú lány volt” – mondotta. – „Egymás mellett laktunk egy nagy házban és reggel mindig karonfogva távoztunk hazulról. Hát a testvére Carusóhoz ment nőül. A nagy énekes most családomhoz tartozik.”