2017. aug. 10.

Mécs László: DE PROFUNDIS!




Nem csodálom, hogy már annyi ember ebbe beleőrült,
felüvöltött, mint a holdra bús kutyák és ordított!
Tengerfenék rabja vagy te, tenger tornyosul terajtad:
éjnél éjebb Ismeretlen, rejtély, rébusz és titok!

Világító halak úsznak, polip, kagylók a magasban,
mondod: Nap, Hold, mondod: bolygók,mondod. csillag-ezerek,
Világítsz a tudománnyal, világítsz a vallásoddal
s áll a vak, süket sötétség s önmagad sem ismered!

Hogy ne érezd tenger terhét, kitaláltál pár játékot:
felhőkakukvárat épít a bölcselgő értelem,
játszol néha háborúcskát, hazát, börzét, forradalmat
s kéjes-édes játékocskád a vak-macska szerelem.

Játszol a tengerfenéken, szived mégis nyughatatlan:
vajh mi van a véghetetlen Ismeretlen felszinén??
Mint a buborék a borban, szállnál fölfelé búvárnak,
ám a Tenger visszanyom és rád mered a régi rém.

Szárnyas elmék próbálkoztak, költők szálltak fel búvárnak,
eljutottak a tejútig, de már följebb egy se ment.
Hit létráján szentek mentek, de nem jöttek soha vissza.
Hogy mit leltek a magasban, ma se tudjuk idelent.

Játszol evvel, játszol avval,mégis titkon nyugtalan vagy,
hogy valaki számon kéri a te hangya életed.
Valahol a magasokban egy nagy Kéz egy könyvbe írja,
hogy az elmúlás homokban egy kis hangya lépeget...

Felelős vagy!! Meg kell mondjad: van-e Isten, nincs-e Isten?
Bűn-e, hogy ha arra lépsz, vagy erény-e, ha arra lépsz?
Istenszó-e a Biblia, búvároknak vezérkönyve,
- vagy legenda-gyűjtemény csak, rébusz-rejtő régi férc??

Meg kell mondanod, mert egyszer minden kis játékod elfogy
s meztelen didergsz, ha eljön a legborzasztóbb: a vég.
Háton fekszel s üveg-szemmel nézel fel a végtelenbe,
hova lelked száll, száll, mint a fehér gyöngyös buborék.


Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet

Olosz Lajos: Égerfák alatt



Saját sorsom bogait kötözve
vissza-vissza térek egy-egy őshöz.
A ma és holnap komor titkai
a multak mikéntjét kérdezik.
Megidézem két kékszemű nagyapámat:
a házsongárdi és az ágyai temető üzen.
Két föld alá tünt medrű folyó kék vize
a szakadékon át egy percre visszaint.
A jurátus már nem volt forróvérű,
támadó szivét zsoltárok hűtötték
és közbajokból, ha kivette a részét,
menekült a havasra vadat űzni
s mikor meghalt kedvenc gyermeke,
egyedül temette kertjébe egy diófa alá.
Sokat merengett, hallgatag volt, bezárt,
mélyrenéző és rövidéletű,
a meg nem fejtett bút már magával hozta
és átadta nekünk, mint sötét családi címert.
A másik nagyapámban több volt a szláv derű,
könnyelmű jó szíve szerteömlött,
mint virágos réten ezüst áradás
és egész élete parttalan volt,
lobbanó, változó, aranyfantáziás.
A két folyóvíz valahol összeért
és elindult útjára egy külön hullám.
Vízparti fekete égerfák alatt
elábrándozom különös útján.


Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet

Majthényi György: Szélvihar a nádasban



A szél sivít – fütty! fütty! – sivít!
Az ég alja vörös,
Fekete rongy a felhő rajta –
A nád hullámait meghajtja
A szél – vijjíj! – a szél!

Égő város a horizont!
A dobosgém tütül.
A nád zizeg, a sás sziszeg,
A rémület most töri meg
S a szél – vijjíj – a szél!

A csereklyén a róka vár:
Rebben a sok madár –
Tölcsért kavar a vihar sodra
S a nádast földig letiporja
A szél – vijjíj – a szél!

Bömböl és zúg a förgeteg,
A gólyatöcs remeg.
A nád bugája fenyeget
S üvöltve, bőgve fölnevet
A szél – vijjíj – a szél!

Meztelen mellel száll tovább
S öklével hadonász.
Tépett és dúlt a nagy határ
Hajnalra, mikor messzi jár
A szél – vijjíj – a szél!


Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet

Fekete Lajos: A kapuban kutyám várt



Nyár volt. Az a nyár volt, mikor az iszterhéj
alatt anyagond-bélelte meleg sártanyából
a pállottszájú néhánynapos fecskék sárga
kis csőrüket kidugdosni szokták.
A fáradt mezőről iderítt kolompszó
úgy elegyedett az esti zümmögésbe, akár a
vecsernye nyujtott dallama a kápolnából
ahogy idebúg... Nyár volt. A hegyekből érkeztem,
hol fehérgyapjas bárányfiat mutatott a pásztor
s újságolva mondta: a mosti nyárban ez már
harmadik... Fáradt-porosan a hegyekből jöttem
s lábaimban a roskasztó zsibongás olyan édes-
bágyasztón motoszkált, mint a bor szokta,
vagy a fiatalság. A kapuban kutyám várt,
a Péntek s poros cipőm s kezem összenyalta.
Meg is háláltam, mert vacsorához ülve,
(lámpát gyújtottam), a küszöbről-illőn
ahogy befigyelt a fénybe, kenyeret vetettem
lábai elébe s úgy duruzsolt körül ez az öreg
pára, mint kenyérszegő jókedvem: az este...

Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet


Tompa László: Erdélyi télben



N. Tessitori Nórának, egy sötét
kor bús gyermekeit szépségek fényével
vigasztalónak.

Mily szörnyű súllyal nyomja a tél a földet...
Terhét a fák is görnyedve nyögik.
A házak szinte megrokkannak alatta.
De azért csak állnak és várják a tavaszt.
Míg havat pallva a Budvár körül
Sors szele sír... A sietve leszálló
Szürkületben titokzatos árnyak
Sunnyaszkodnak bokortól bokorig - -
Most minden cserje, domb rajzó mese-méhkas!

Küzdelmes sorsú véreim ilyenkor
Kunyhóikba húzódva éjjeleken át
Hallgatják, hogy egy-egy csúf toportyán
Egy kiugró bércre kiülve dudál.
Hallom, s hallgatom én is, tudva: ezalatt
Valahol tehetetlenkedő orvosok közt
Tátog levegőért a megszületni nem tudó
gondolat, míg eszméletlen milliók
Ész nélkül futnak itatni szomjukat.
Fény csurog rájuk nagy házcsodákról,
S mormoló vörös malmok szédületében
Húzza Jonny és táncol Josephine.

Karomban is meg-megbizserdül a vágy:
Nekivágni az élet sodróbb áramának:
Lüktessen együtt életem is
A nagyvárosok lüktető életével –
(Él társam is ott, - pár mai – legkülönb.)
De mindjárt érzem: valami visszatart.
Mi? Nem tudom. Ám úgy látszik: erős!
Azt mondom néha: talán a gondok... család...
De lehet más is - - Elég, hogy maradok,
A csillagokat kérdve: jön-e már tavasz?
Míg havat pallva a Budvár körül
Sors szele sír... kiugró bérceken
Toportyán dudál – s véreimmel a tél
Felbonthatatlanul egybeölel - -


Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet

Kádár Imre: „A holtak temessék halottaikat”



Te sír, kit immár meg nem látogattam,
nem vagy többé fölöttem hatalom,
már nem siratlak éjben, virradatban,
esengve nem tárom feléd karom,
kövedről most a bűvös zár lepattan,
látom, mi vagy. enyésző csonthalom.

Por és hamu, mit rejt a sír homálya,
az lesz porrá, mi porból vétetett,
de él a Szellem végtelen dagálya,
tervezve és teremtve életet,
fennen lebegve, szent,királyi gálya
csillagvilágok, sírkövek felett.

Az én anyám nem múló rothadás,
csak teste hullt alá a béna rögre,
ő van, mi volt: élet, erő, hatás,
hol simogatva, hol meg mennydörögve,
én jól tudom, még nem láthatja más,
de bennem él s én benne – mindörökre.


Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet

Pakocs Károly: Szurony-sánc



(Tranchée de bayonettes – szuronytánc – a verduni egyik erőd tetején német gránátoktól elevenen földbe temetett katonák. Sokat kiástak közülök. A többiek – úgy, ahogy a harcok után maradtak, - háborús emlék gyanánt ma is ott állanak kezükben fegyverrel, melyből csak a rozsdás szurony látszik: földben álló csontvázak. Föléjük kő-árkádot épített a francia kormány.)

Itt erdő lombozott egykor. Cserfák kemény-gerincű tölgyek
dacoltak a viharral, játszottak a nyárral, a téllel.
Vadkanok, őzek, sasok, fajdkakasok,rókák tanyája volt ez
s őrszem gyanánt állt e hegyek tetejére a csend.

De berontott egyszer e vadonba erdei vadnak az ember
s kiverte a vadkant, az őzet, a rókát,sast, fakopáncsot,
és ön-fogait növelte meg vadkan-agyarnak s ön-kezeit
vércsekaromnak. És riadót bömbölt bele a csendbe.

És a sátán vihart kacagott, tőből kicsavarta az erdőt
és a fatörzsek helyébe is embert babonázott:
egymásra vicsorgó tigriseket, visító vérszagú vércsét.
És millió-pár szem villant gyűlöletet millió harci sisakból.

És a millióból való egy-ember önnön-agyarával tépte húsát
és önmaga karmaival csapolta magából italnak a vért:
míg csontvázra nem ölte magát s részegre nem itatta
habzó piros emberi vérrel a földet.

A föld a holt ember maradékcsontját magához ölelte.
Most imígy állanak: csontváz-kezeikben a fegyver;
belőlük semmi se látszik, se fejük, se gerincük: csak a szurony.
Örök intésnek maradott szörnyű szurony-erdő.

Ti verduni csont-katonák, kik őrt-álltok a bércen,
rozsdás szuronyotokkal fenyegessétek ki a földnek a békét:
hogy csontjaitokból fölnevekedjék újra az erdő
s álljon helyetekre a hegyek tetejére őrszemnek a Csend!

Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet


Kádár Imre: Gyermek elé



Szellem, testvér, te ismert ismeretlen,
örökúj sí az örök orgonán,
ki megszületni most alátörsz bennünk,
elhagyva tiszta fényhazád nyugalmát,
hogy sorsot vállalj s történelmeket
beteljesíts e földön – borzadállyal
fürkészem titkod néma esthomályban
bennem s benne, kiben szövöd magadnak
új testedet az újfent vállalt harcra.
Eléd jöttünk, bár nem tudtuk, ki vagy,
csak szólítottuk Istent s ő jelölt ki,
hogy hozzánk jöjj s mi téged elfogadjunk,
mert ő választott s küldött gyermekünknek.
Fejem meghajtom s hallom, nesztelen
mint munkálsz bennünk, szellem, szüntelen,
alkotva hangszert, melyen új színében
dalolja Isten végtelen dalát,
előbb hangolva csak: anyám, apám,
aztán átfogva az egész világot
s fennen dalolva: Istennek dicsőség!

Várlak, kis testvér, gyermekem, s a titkok
ezer fátylát remegve bontogatnám:
milyen lesz arcod? Hajad? A szemed?
Kihez hasonlítasz? S mi nem hasonlít
más senkihez: a géniusz színe
benned miként ragyog, ha majd Atyánk
magára ismer eszmélő fiában?
Várlak,t estvér és készülök reád,
méltatlan kertész, új embert nevelni,
erősnek,jónak, szépnek és szabadnak,
kísérni lépted, amíg csak kívánod,
mígnem majd egyszer összevillan bennünk
egy-szellemünk s te nem hívsz már apádnak,
csak kézen fogsz s így szólítasz: barátom.


Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet

Pakocs Károly: Melyik a negyvenezerből?


(Verduni csatatéri kápolna, ossuaire)

Tízezer faragatlan fehér fakoporsó négy-négy katonával:
csontváz-katonával. Rendbe sorakoznak, mint mikor éltek.
Kő-fal körülöttük s fölöttük kőből-faragottan az égbolt:
negyvenezer hősnek remekelt csontváz-oratórium.

Az oltáron katonás rendben őrt-állnak a fények.
Bent csupa csend, csupa gyász, csupa árny.
Nem lehet itt szava senki fiának, csak susogása
remegő ajakoknak, félős dobogása szíveknek.

Belerendül a lelkem e gyászba, e csendbe,
Negyvenezer hős, negyvenezer csontváz...

Amint elréved a szemem tízezer fakoporsón,
megfogja karom valaki. Asszony, fekete asszony:
csupa gyász, csupa árny, csupa jaj, csupa lélek.
És odavonszol erővel a csontváz-katonákhoz.

Felemel egy fedelet, kettőt. Felemelné mind a tízezeret,
ha hagyná az oratórium őre. Az asszony szeme csupa láng.
„Mondja, uram: az én fiam melyik a negyvenezerből?”
kérdezi tőlem s kutatón belenéz a szemembe.

Az őr tovahúz s a fejére mutat: „Eszelős a szegény.”
Az asszony csupa jaj, csupa gyász, csupa lélek.

Eszelős?... Nem eszelős! – tiltakozik bennem a gyermek –
Az anyáknak, fiat ha keresnek, szentül igazuk van!

Azóta negyvenezer fia-vesztett anyának a lelke kérdezi tőlem:
„A negyvenezerből melyik az enyém, jaj melyik az enyém?”

Irgalom Istene, küldd haza néha a holt katonákat
álom-lovakon feleletnek az édesanyákhoz!

Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet


Kádár Imre: A sólyom és az epervirág


- Román népballada –

Fenyőcsúcson,messze fent
egy szép sólyom megpihent,
belenézett épp a napba,
karcsú szárnyát megmozgatta.
Mélyen lent a fa tövében
epervirág fakadt szépen,
ő a napfényt elkerülte,
hűvös árnyék rejtegette.
- Havas hegyek szép virága,
sólymoknak volnék királya,
hűs árnyékból jöjj ki, kérlek,
fordítsd orcád a napfénynek.
Illatodat ideérzem,
elszédültem már egészen,
jöjj, szárnyamra ültetlek én,
átalviszlek a nap tüzén,
benne szíved felolvadjon,
szerelemre befogadjon.
- Szépbeszédű sólyommadár,
teelőtted nincsen határ.
Égig szállsz te napsugáron,
én meg árnyékban virágzom.
Fúvó szélhez vagy te kötve,
megfogódzom én a rögbe.
Menj utadra szelek szárnyán,
vissza se nézz, ne gondolj rám,
tág tere van a világnak,
jut virágnak, jut madárnak.


Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet

Pakocs Károly: Rheimsi csatatér



Viharok meneteltenek itten: páncél-lovagok, gépkatonák.
Vasparipáik patája nyomát siratja száz falu, város.
Romok, üszkök, megszenesedett csonka fatörzsek
meredeznek az égre Halál-király győzelmi jeléül.

És a romok közt kísértetesen feketéllik az ágyú:
negyvenkettes, harmincfeles, huszonnyolcas fekete torkok
ajakukkal a földre tapadva, mint lőtt-szívű vadkan.
Jóllaktak házzal, templommal, jajjal, emberi vérrel.

Köröskörül fekete gulák: agynélkülvaló puskacsövek,
a Haláltánc némult fuvolái; srapnel-lövedékek,
beszakadt vas-koponyák; drótsövény, gránáthüvelyek;
megannyi acélborda, acél-láb, acél-kar, vas-állati csontok.

És az acélok holttetemén vigyorogva rágódik a rozsda.

Ej, ha az a tengernyi verejték, mit a kohók pokolába
önnön-erejéből beleizzadt millió kemény-karú munkás,
az izzó szívű népek gyűlöletére hullt volna esőnek:
harci tüzek helyett a béke pásztortüze égne a pusztán.

Ej, ha a népek a bányák aranyát, mely beleolvadt
a hajókba, ágyú-csövekbe, szuronyokba, puskagolyókba,
békés tavaszon bevetették volna búzamagnak a földbe,
volna-e karikás szem, pince-lakás, rongyruha, pestis?

Viharok meneteltenek itten: fekete lovagok fekete paripákon
és nyomukat könnyel telesírja a föld.

Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet