2017. febr. 27.

Dr. Versényi György: Tompa családi élete (Harmadik és befejező közlemény)




(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

III.

Míg felesége halálától félt, maga esett nagy, súlyos, gyógyíthatatlan betegségbe. Úgy látszott, hogy Tompa maga az élet, erő és egészség. Fiatal korában oly nagy volt testi ereje, hogy egész játék kártyát tudott egy fogásra szétszakitani.* (* Lévay József, Tomp Mihályról.) Pedig a betegség valószínűleg már vérében benne volt. Láttuk, hogy Pesten hosszasabban betegeskedett s a Rókusba került. Bején vért köp. 1848-ban Gräfenbergbe mey régibb baja maradványait s ujabb szembetegségét gyógyitani. Később aranyeres bántalmakban szenvedett. Aranynak írja 1853. november 28-án. „Ez az átkozott baj, t. i. az aranyér, ezer alakban gyötri az embereket. Hanem úgy,m int engem megkinozott több évig ezelőtt, tán senkivel sem tett. Fogalmad sincs azon állapotról, melyben én voltam. Éjjel rossz álmaim voltak, egyszerre felriadtam, nem tudtam, hogy hol vagyok; s míg rájöttem, ablak- s egyéb tárgyakról, rettentő lelki s testi kínt állottam ki. Majd futni kényszeritett valami; egyszerre, akármikor, este-nappal, egy leirhatatlan félelem, rettegés és lélekcsüggedés fogott elé, mintha a következő pillanatban, valami iszonyú váratlan rossz érne. Ha kocsin mentem az úton, a kerités-rácsot, libasereget, vagy valami több részekből álló tárgyat láttam meg kellett számlálnom, mert különben igen gyötrődtem; ha valakinek, vagy valaminek a neve eszembe nem jutott, annyira korbácsolt valami kitalálni azt minden áron, hogy majd megőrültem belé, de azt is hittem, hogy úgy járok, annak vagyok a küszöbén. Néha a szószékben fogott elő. Egyszerre fejembe tódult a vér, a világ minden vashámora ott kalapált és elsötétült előttem minden, ez 10-12-szer rám jött napjában. Már hála Istennek vége van évek óta. Minden szeszes és fűszeres italt és ételt távoztattam, sok vízzel éltem, fejemet, tarkómat, nyakcsigámat jéghideg vízzel gyakran mostam.” 1848-ban Pozsonyban egy Hanéli nevü öreg homeopathához avval állitott be, hogy meg akar tébolyodni. Többször öngyilkosságra gondol. (Aranyhoz, 1854. okt. 21.) De aztán is elő-elő fordul valami betegsége. Leli a hideg. (Aranyhoz, 1854. máj. 31.) 1856. junius 17-én anginája támad s kicsibe mult, hogy bele nem halt. (Aranyhoz, 1856. jul. 4.)

1860-ban szemfájást kap. Május elején még csak nehány nap óta van rajta. Szeme minden perczben elfátyolozódik, a tárgy, melyre néz, legyen az betű, vagy templom, elkezd vibrálni s ő nem lát semmit. (Levél Aranyhoz.) Medgyesnek később (1862. jul. 29.) azt írja, hogy rögtön és csudálatosan romlottak meg szemei. Pénteken este még semmi baja nem volt s már szombaton reggel megromlott szemekkel kel fel. Augusztus elején Pestre megy orvoshoz. Szembaja növekedik. Valami három évig még leveleit is mással iratja. Fél a teljes megvakulástól s ez mélyen lehangolja kedélyét. 1861-ben a miskolczi gőzfűrdőt használja, 1862-ben a diósgyőri hámorba megy. (Levele Medgyeshez, 1862. jul. 23.) 1864 tavaszán azonban baja enyhűl s aztán végkép megszűnik. De most megtámadja az iszonyu betegség, kezd fejlődni szívtúltengése (hypertrophia cordis). 1865. szept. elején Pestre megy, hogy az orvosokkal tanácskozzék. Aranynál volt szállva, ott töltött nehány napot s mint Arany László mondja jegyzetében, alakja, ereje ekkor még csak kevéssé látszott megtöröttnek s ha bajait feledte, régi pompás adomázó kedve is vissza-visszatért és hamiskás mosolya gyakran megjelent bajusza végén. Arannyal ekkor látták egymást utólszor. Most még nem ismeri baját. Gerinczsorvadástól tart. 1865. nov. 22-én ezt írja barátjának: „Én folyvást rosszúl, mindennap rosszabbúl vagyok; a fordúlat, a javúlás legkisebb jele nélkűl. Hátam iszonyuan fáj, kegyetlen szívdobogásaim vannak folyvást, éjjel-nappal; elsoványodtam, erőm elveszett; e mellett nagy nyugtalanság és izgatottság kínoz szűntelen. Egyszóval nagyon rosszúl vagyok. Ide járúl a lelki nyugtalanság, tépelődés, ama veszélyes gerinczbajra való gondolás, a magány, a tél.” 1866. jan. 24-én ismét: „Én nagyon beteg vagyok; hetek, hónapok óta esem, sülyedek; javúlás, fordúlat és – remény nélkűl.” Arany, ki még nem ismeri bajának nagyságát, vigasztalja, jó tanácsokat ad. Azt hiszi, hogy aranyeres bántalmai újultak meg. Foglalja el magát. Csináljon valamit „akármit, ha gyalogszéket, vagy kerekesrokkát is. Fúrj, faragj, kertészkedjél. Légy minden, mindenben a ház körül. Hisz ott mennyi foglalkozást lel az ember. Csak azt ne tedd, hogy beülj a szobába tépelődni.” (1866. febr. 18.) Tompa válaszában azt mondja: „Én hónapok óta a javúlás, fordulat s könnyebbülés előjele nélkül szenvedek. Mellem, hátam fáj; lábaim elromlottak; iszonyú szívdobogás és mell-lüktetés gyötör, fojtó, fúllasztó légzéssel. Hallatlan gyengeséggel pokoli izgatottság párosúl; amaz pihenni, ez mozogni késztet s mindkettő lehetetlenné válik a másik miatt. Elsoványodtam, vén vagyok. Ez a kéz, mellyel én nehány év előtt egy-egy játék kártyát egyszerre szakasztottam ketté: nagy reszketéssel emeli fel a gyógyszeres kanalat. Olvasni, írni, kártyázni, sőt a mások felolvasását hallgatni is képtelen vagyok. Mit gondolsz: én kertészkedjem? Egy kapavágás a földbe, egy szeg beütése a falba, oly iszonyu izgatottságot, szív- és melllüktetést hozna elő, hogy tán össze kellene rogynom. Aztán hónapok óta nem hagytam el a szobát. Látszik, hogy nem is gyanítjátok, mennyire el vagyok jutva. Nem tudok sem éjjel, sem nappal hová, mivé lenni. Martalékul vagyok vetve a szenvedésnek, magánynak s gyílkoló gondolataimnak” (1866. febr. 23.) Felmegy Bécsbe. Skóda nevén nevezi baját. Élete felöl kétségbeesetten tér vissza.* (* Szász K. Tompa Mihály életrajza.) Fürdőre kellene mennie, de nincs pénze, mindenéből kiköltötte magát hosszas betegségében Arany gyöngéden, Tompa tudtán kívül, az írói segély-egylettől 200 frt kamattalan kölcsönt szerez. A feketehegyi (Szepesm.) fürdőbe megy. De baján ez nem segit. Julius 1-én írja Aranynak: „Fenn járva, oktalanállati gyötrelmet állok ki, melyek gyilkolnak folyvást, enyhület és pausa nélkül. Ez a szívtágulás! Szakad rólam az izzadság e baromi küzdelemben; egy perczig meg nem állhatok, le nem ülhetek, pedig rogyó félben vagyok – lankadtság miatt. Lelkem, testem iszonyú torturában. És ez nem éri végét, nem változik se jobbra, se balra. Irgalmas Isten...... szegény feleségem! Gonosz hosszu álomnak tetszik néha az egész, de eszemre hoz a gyötrelem, mely megátkoztatja velem születésem óráját. Meghalni? Ez tréfa, ez mulatság, ez boldogság volna! De nem lehet, nem tudok. Hol? Hogy? mikor lesz ebből kijutás? Ide utasitottak vízkurára; nem használ, sőt tán még inkább fokozza ördögi gyötrelmeimet. Megenném a vasat, de minden harapás kínt okoz később. Az idő, a nap, az óra megöl; nem tudom hova tenni, nem tudok hova lenni benne. Semmi foglalkozásról szó sem lehet. Meg ne mutasd levelemet valakinek. Bolondnak mondana. Még nem vagyok.” Még augusztusban újra fürdőre megy, a gömörmegyei Lévártra, bár ettől sem remél semmit. Maga írja Aranynak aug. 27-én: „Mit keresek én itt, a feketehegyi hideg kúra után: alig tudnám megmondani; gondolhatod, hogy nem szívbajom gyógyúlását, erre már nem is gondolok. Szegény feleségem említé nehány nappal ezelőtt, hogy jönnék Lévártra; nem bánom, feleltem minden gondolkozás nélkül s itt vagyok egyedül. Annyi ok és ésszerűség látszik idejöttömben, hogy ez a víz a köszvény ellen hasznos, a mint mondják; én pedig külsőkép is úgy vagyok, hogy más mosdat, öltöztet és vetköztet, kezeim és lábaim a legkisebb szolgálatra is csak nagy kínnal képesek; három lépcső vezet tornáczunkról az udvarra, ezen a három lépcsőn is fel s le két káplánom segít. Két káplánom, mert magam teljesen alkalmatlanná lettem a szolgálatra; mikor azt mondom, két káplán, ez azt is jelenti, hogy csak fele jövedelmem van meg, ez az állapot is csak egy ideig tarthat, azután el kell helyemet s hivatalomat hagynom. Oly nagy rettegés és keserűség száll meg, ha arra gondolok, hogy még egy darabig élni találok. Ez az állapot, a testi és erkölcsi folytonos szenvedés nem az én vérmérsékem, nem az én lelkemnek való. Bűn, szenny, tévedés és a legcsekélyebb botlás nélkül így legázoltatni, élő halottá, nullá válni: nekem elviselhetetlen. De visszatérvén arra, miért vagyok Levárton: tehát a köszvényes daganatok s gyengeség ellen gondolta jónak az én szeretett szerencsétlenem ezt a vizet; pedig hát nem köszvény ez, hanem a fő bajjal összefüggő rendes tünemény.” 1867. május 25-én: „Arról beszéljek-e ismét s mindig, hogy életem a künn tébolygó ebénél is czéltalanabb, nyomorultabb? Hogy sem élni, sem elveszni nem enged a sors, hanem kínpadra feszítve tart? hogy a hajdani embert, férfit, papot stb., mint tette semmivé, testi és erkölcsi vázzá bennem, s hogy ez a heinei tréfa már harmadik éve foly?” Alább megint: „Ez a pogány köszvény is kinoz. Ágyamban nem tudok megfordulni, pedig – miután nem alszom úgyszólván soha – mindig forganék. Türelmetlen, indulatos, magam s környezetemnek ostora s átka. Szegény... Tompa! – Tompa? Nem. Szegény Tompáné!!” 1867. aug. 19-én: „Ha nem két, de tizenkét keze volna is a sorsnak, mind hóhérolva nehezednék reánk.” 1868. jan. 15-én: „Kérem az Istent végemért, de még nem látja jónak elhozni azt. Pedig hozhatná. Sok beszéd helyett csak egy adatot: 15 hónap óta testi súlyom 37 fontot fogyott. Január 23-án: „A mesével, a hihetetlenséggel határos már a mi sorsunk. Több nap óta nem aludt ki nálunk a világ, s szegény nőm nem vetkezhetett le. Én este 9-10 óra közt elszenderedem s 11-12 órakor felébredek, aztán soha, soha, egy éjen úgy, mint máson, nem alszom. E pokoli állapot kimerített; nem birok járni s oly idegrángatódásaim vannak, hogy az ösmeretlen, ki mellettem ül, vagy áll, megijed tőlem. Itt látom életem szelid angyalát, imádott nőmet: s micsoda testi és lelki állapotban...?! Most épen két óra. elnyomta ezeket a martyrokat az álom, úgy írtam e nehány sort. Szeress, szánj!” Január 30-án: „Józan mértékletes életet éltem; egész diákkoromat ide véve, háromszor voltam bekapva, úgy emlékezem. Nem dorbézoltam, nappallá téve az álom idejét; nem kártyáztam, kihágó nem voltam. És most mivé lettem? Csak az írtóztató rém üldöz: semmivé lettél, világos öntudattal testi s szellemi koldus vagy, tenhibád nélkül. A sorsot, gaz sorsomat így hallom gúnyolódni: „Szép volna élni, mint ezelőtt, úgy-e? Jó volna meghalni is! Nem kapod nyomorult féreg, kit embernek gunyolnak, ki dicsekszel azzal: mit képeden viselsz! Most rimánykodtam éjfél után két órakor ágyba szegény virrasztó nőmet, halvány, lengő árnyamat, ki többet szenved miattam, láttomra, mint magam.”

Az 1867-ik év már haldoklása éve volt, nem lassan emésztő fájdalom, hanem a legkinosabb gyötrelmek éve, melyek lelki erejét is összezavarták. Öngyilkossági eszmékkel tépelődött. Gyorsan ölő cyankalimérget kéregetett levélben debreczeni, miskolczi, pesti barátaitól s orvos-ismerőseitől... természetesen siker nélkűl.* (* Lévay József. Tompa Mihályról.) Gyógyulás czímű költeményében is azt mondja:

Megsebheté s földulta szivem
Sok veszteség, sok fájdalom,
Az élet is gyötrelmes, unott
Teherré lőn már vállamon.

Ohajtozám: boldog, ki nyugszik..!
De késve jön a csendes est, -
Mi tart, hogy önként menj elébe?
Hogy a mi nyom, terhel: levesd?

Dr. Versényi György: Tompa családi élete (Második közlemény)




(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

II.


Tompáné szerette a házi rendet, a tisztaságot. Ez utóbbit szinte tulságig vitte s Tompa nem egyszer zsörtölődött a miatt, hogy az ő házánál örökösen tisztogatnak. Hanem aztán az a hamvai lelkész-lak valódi tükör volt, a legcsekélyebb részletig. Gazdasszonynak is ritkította párját. A nyájas vendégszeretetet takarékossággal, az ellátást jó izléssel tudta párosítani. Mi kell a házhoz? ő tudta legjobban. De a beszerzést az ő utasításai szerint, a legapróbb részletekig maga a férj teljesítette.* (* Lévay József közlése.) Szeretett kézi munkával foglalkozni: kötött, varrt. S mindig maradt ideje olvasgatni is. A heves, lobbanékony Tompa nem egyszer tette próbára szelid türelmét. De aztán mindig nagy szeretettel, sőt bámulattal szólt róla. Rendesen Emmuskámnak szólította, de igen sokszor kedves, jó angyalomnak.* (* Csíziné Lévay Irén közlése.)

Tompa szintén kitünő gazda. Folyton tevékeny, munkás ember. A papbért szigorúan behajtotta hiveitől, kik pedig hozzá voltak szokva a rendetlen fizetéshez. Szorgalmasan műveltette a papi földeket. Kertészkedett. Volt pompás veteményese, virágos kertje, dohányt termesztett, méheket tartott. De gyümölcsfát nem növelt. Örökké jött-ment, kutatott, sebtetett. Benézegetett a konyhába, kamrába, az istállóba, egyszóval mindenüvé, a hol valamit láthatott, vizsgálhatott, észlelhetett.* (* Lévay József, Tompa Mihályról. Budapesti Szemle 62. k.)

Az egyház szép, kényelmes öt szobás, új papi-lakot építtetett,melynek tornáczáról gyönyörű kilátás nyílik a Sajóra. 1854. május 1-én írja Aranynak, hogy a napokban végkép kiköltöznek a csendes öreg házból, megkezdik az építkezést. Junius 17-én már javában foly a munka. Azt írja: „Csak a házunk lenne már hamar készen! Én most zsellérségen lakom házunk fölépűltéig, de marhánk, kamránk, kertünk a régi helyen maradt. Ez egy kis baj.” Az elkészűlt háznak képe később meg is jelent (bár a mint Arany mondja, nem valami kitűnően talál. * (* Vachot Imre lapjában.)

Jól érezték magukat. Még kevésbé gondoltak elmenésre, mint eddig. Előbb hitták Tompát Szentesre. De már azért se fogadta el, mert feleségét övéi közűl olyan messze vinni nem akarta. (Aranyhoz. 1853. szept. 8.) Később Medgyes Lajost is lebeszélni igyekezett, hogy oda menjen s azt mondja: „Különben, azt hiszem, jövedelmes egyház; engem is hívtak oda egykor papnak, de minthogy teljességgel nem volt szándékom oda menni, nem igen kutattam: milyen egyház?”* (* Tompa levelei Medgyeshez. Ellenőr, 1877. 90. sz.)

A gondos apát csak az aggasztja néha, hogy fiának a jövőre egy fillért sem tehet félre. De aztán örvend, mikor ez az aggodalma is eloszlik. Bónis Barnabásné szül. Pogány Karolina 1855. decz. 18-án, Nagyfaluban (Zemplén m.) meghal s Tompa fiának száz hold földet hagy. Arany mindjárt fölveszi a tollat, örvend, tervez, mintha csak magát érte volna a szerencse. „Sajnálattal olvastam a Naplóból, hogy egy jó asszonyoddal ismét kevesebb, - örömmel, igaz lelki örömmel, hogy rólad ily nemesen emlékezett meg véghagyományában. Köszönet e nemes szivü hölgynek! te és a tieid már biztosítva vagytok. A szerencse nem Tomory-féle marhaszerencse ugyan* (* Tudvalevőleg Tomory Anasztáz nagykőrösi professor nagybátyja, Baranovszky Miklós mint kereskedő külföldre származván, nagy vagyont szerzett s Hamburgban elhalván, Tomory óriási vagyonhoz jutott.): de elég arra, hogy aggasztó gond nélkűl tekints a jövőbe s ne fájjon gyermeked mosolygása. Eszembe jutott rajongásod a paraszt élet és lobogós ing mellett – a szalánczi romnál! – s hogy valóban ez boldogságod netovábbja: immár elérted azt! De te áldozz és hagyd másnak a szántást-vetést. Hivatalod, az irodalom (?) és kis vagyonkád oly kényelmes életet biztosít számodra, hogy nem lesz többé okod a sors ellen panaszkodni. Aztán e kis fekvő függetlenebbé is tesz a papi nyomástól, - kenyerüket bármikor megköszönheted. Igy fogtam én fel helyzeted változását s remélem, te is így gondolkozol. Egyébiránt, nem tudom, hol fekszik a neked hagyott rész. Tokaj környékén? mindenesetre jobb volna közelebb hozzád.” (1855. decz. 23) Tompa is hasonlókép válaszol. „Örömeteket szerencsénk fölött köszönjük és fogadjuk úgy, a mint adva van; meggyőződve lévén a felől: hogy senki a földön, ide számítva mindenféle rokont, atyafit stb. jobban és valódiabban nem örűl azon, mint ti! E vagyon által bizonyára mindaz elérve van, mit leveledben írsz, ha ma  kellene is meghalnom, nagy lelki megnyugvással hunynám be szemeimet, mert legalább biztosítva tudnám őket. Fájdalom és háladatosság fogja el lelkemet e nemes lelkű nő és barátném emlékére. Ez egyetlen eset a magyar irodalom történetében. Ábrándozásom a szalánczi romnál – nemcsak ott, de mindig s mindenütt – hamarabb megvalósúlhat, mint gondolod; ne hidd, hogy uraskodni tenném félre a reverendát (ennyiből nem is lehet), de munkálkodni és megszökni az emberei társaságból.” (1856. január 7.) Majd utóbb felkiált: „Oh te, kit egy szobából álló paraszt ház! ködmön és ösztöke! zajtalan mezei élet! Isten jó voltából közelítetek felém!”

E korban el-eljárt barátaihoz, kedélyes társaságba, hol derűlt kedvű, élczes, humorosan anekdotázó volt. Szívesen elpoharazott, dalolgatott, kártyázgatott és szenvedélyesen dohányzott s jó étvággyal tudott enni. De azért épen nem volt nagy kedvelője a bornak s Lévay mondja, hogy soha még csak színében sem látta a mámornak, a legzajosabb mulatozások közben sem. Kártyázni is csak úgy időtöltésből kártyázgatott. Takarékos volt a legnagyobb mértékben, de mégis távol a fösvénység határától.* (* Lévay József, Tompa Mihályról.)

Dr. Versényi György: Tompa családi élete (Első közlemény)



(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

I.
Tompa Mihály a családi élet gyöngéd, mély érzésű költője. Ám a gyermeknek szülei iránt való szeretete, valamint a testvéri szeretet teljesen hiányzik költészetéből. S nemcsak az igazán saját lelki világát feltáró lyrai költeményeiből, hanem még elbeszéléseiből is Csak az Eleimnek és Falusi kép czímű költeményeiben akadunk némi nyomára. ennek magyarázatát megtaláljuk Tompa életkörülményeiben.

A Tompa-család nemesi sorban élő, de szegény földműves-család volt a borsodmegyei Igricziben. Tompa György, a költő nagyapja (szül. 1768 szept. 3.)  1789 febr. 23-án esküdött meg Tóth Katalinnal (szül. 1770 jun. 30-án). Két fiok született: Mihály; a költő apja, 1794 szept. 27-én, István 1801 okt. 20-án. Ez az István Igricziben maradt. Ott nősült meg 1837 febr. 1-én. Egyszerű földművelő volt s utód nélkül halt el 1849 okt. 26-án.* (* Fodor Bertalan igriczi ev. ref. pap közlése)

Mihály azonban mesterséget tanult. Mint csizmadia Rima-Szombatban telepedett meg, hol 1817 julius 19-én vette nőül Bárdos Zsuzsát (szül. 1788 decz. 1-én), Bárdos János és Jakab Erzsébet leányát. Ettől született a mi költőnk már 1817 szept 28-án. A költő szülőháza a Máté-utczában van, melyet a költő tiszteletére ma már Tompa-utczának hívnak. Az egyszerű hajlék specziális rimaszombati stylű régi zsindelyfedelű házikó. 1878-ban egyszerű, minden dísz nélkül való négyszögű márványtáblával jelölték meg, melyen e felirat olvasható: Itt született Tompa Mihály 1817 szept. 28. (Közölve a Vasárnapi Ujságban, 1878.)* (* Dr. Veress Samu rimaszombati prot. főgymn. tanár közlése az egyház anyakönyveiből. Tompa Aranyhoz írt levelében 1858 máj. 28-án azt írja, hogy szept. 29-én született. De az anyakönyvben világosan így van bejegyezve: 1817 szept. 28-án született, szept. 30-án megkereszteltetett nemes Tompa Mihály és neje Bárdos Zsuzsa fia: Mihály. Keresztszülők. Kozmay Sándor és neje Foktövi  Zsuzsánna.) De az anya korán elhalt. A költő ekkor olyan kicsi gyermek volt, hogy később nem is igen emlékezett anyjára. Maga mondja egyik Aranyhoz írt levelében (Beje, 1848 márcz. 2-án): „Anyám szegény, nyugodjék, igen korán elhalt aszkórban, oly korán, hogy én, első szülötte, nem ismertem; csak homályos, álomszerű sejtelem az, mit róla lelkem bír, és nem több; még azt sem tudom, valóságból van-e, vagy csak a leírásokból, melyeket gyermekkoromban hallék, maradt meg”. Nyílt levél egy hölgyhöz czímű költeményében mondja:

Lásd, jó anyám régen a sírba szállott,
Megértem én korán az árvaságot.
Mint gyenge hajtás a nyárnak hevén,
A szenvedést korán megismerém!
S mert nincs, ki vonna hű, meleg szivére,
Fájdalmam és örömöm osztva, értve:
Anyám helyett, óh mint óhajtanám
Jó hölgy, neked mondhatni ezt: anyám!

Apja előbb Igriczibe ment, majd Hangonyban telepedett meg s 1825 jun. 7-én Miskolczon nőül vette Bóka Juliát, Bóka András és László Klára 1803 decz. 8-án született árva hajadon leányát.* (* Kónya Ferencz miskolczi ev. ref. főgymn. tanár közlése az ev. ref. egyház anyakönyvéből.) Fiával többé nem törődött. Különben is nem olyan ember volt, a ki igazi becsültetést, tiszteletet kelthetett volna. Fiatal korában valami lólopásba keveredett, a miért be is börtönözték. Költő-fiának lelkét mindig nyomta e foltnak emlékezete.* (* Lévay József közlése.) Mestersége csizmadiaság lett volna, de ezt nem folytatta rendesen. A czéhen kívül álló kontár csizmadia volt, inkább csak foltozó vagy hátaló. Közben-közben szőlőt kapált, kalendariumot, verses históriákat árulgatott a ponyván. Felesége, egy félszemű asszony, kofáskodott a piaczon. A költő néha keserűen említette Lévaynak, hogy boldogan tekinthet egyszerű szüleire, míg ő semmit sem köszön az apjának; semmit sem adott neki, nem még azt sem, a mit adhatott és adni tartozott volna. Sokszor restelte az öreg különös viselését, nem szerette kapzsiságát, telhetetlenségét, örökös furfangos panaszát.* (* Lévay József Tompa Mihályról. Budapesti Szemle 61. kötet.)  De azért a költő pap korában mindig segélyezte szüleit, gyöngéden bánt velük. Nemcsak maga emlékszik meg erről Aranyhoz írt levelében (Hamva, 1853 okt. 21.), hanem Lévay is bizonyságot tesz róla. Az öreg Tompa 1859 jul. 1-én halt meg, szélütésben, felesége 1867 januárius 28-án, tüdősorvadásban, alig egy évvel a költő előtt.* (* Kónya Ferencz miskolczi ev. ref. főgymn. tanár közlése az ev. ref. egyház anyakönyveiből.)

Tompa 1821-ben ment Igriczibe nagy szüleihez. De hogy ezek milyen emberek voltak, minő hatással voltak rá, ma már alig állapítható meg. Aligha itt is azt az otthont találta fel, melyre az ő szíve sóvárgott. Egy Aranyhoz írott levelében (Hamva, 1858 máj. 28.) csak két kellemetlen emlékét elveníti föl igriczii gyermekségéből: „Egyszer elveszett a kisreszelő; ki vitte volna el más, mint én? Nagybátyáim egyike azt mondta: „Fiu, ha elő nem lesz a ráspoly, a felhőbe csinálj házat”. Ezen nagyon megilletődtem (nem láttam a ráspolynak színét sem); hozzám akadt egy szintén száműzött, malecontent fiú s elbujdostunk az Oláhházba (kis erdő Igriczi alatt), de haza éheztünk estére. Ez is Igricziben történt: Míg a rector a templomban volt, mi a kisasztaltól bementünk a fehérházat seperni. Én levettem a rector puskáját és a fiúk közé durrantottam – nyúlseréttel. Igaz, hogy nem akartam, de biz az mégis elsült. szerencsére nem lőttem agyon senkit. Ekkor nem bujdostam el; bevártam a dühös tanítót (ki a könyörgés alatt hallotta a durranást s jött haza, mint a fúria); a tanító úr aztán elkoptatott rajtam három vesszőt. Kortársaim közt még ma is eldönthetetlen kérdés: vajjon 101-et kaptam-e, vagy 102-őt, de hogy sok volt, azt tudom, mert nagyanyám (mikor hazamentem) a kantárral szintén elő akart fogni; már fel is emelte azon részemről a csurapét, a mely részéről Théorigne de Malicourt vagy Mericourt húgom asszonynak a franczia forradalomkor a frakkot felemelték, de látván, hogy véres vagyok, nem bántott; sőt más fejéret adván, vette észre, hogy lábamon, mellemen, hasamon szép kék csíkok vannak, azon vigyázatlanságot követvén el (én) az executio alatt, hogy hemperegtem.”