Ősz volt.
Olyan csöndes, bús őszi nap, mely úgy hasonlít a lélek
haldoklásához. Zizegve hullottak a falevelek, meg-megzörrenve a hideg, őszi
szél fúvásától. Vitte, vitte a szél a száraz leveleket; sodorta messze,
beszélve madárdal, napsugár, boldog tavasz múlásáról, tört remények, síró
lelkek panaszáról...
Lelkem elmerengett... Valami csodálatos, bús érzés töltötte
be és szerettem volna a készülő fecskékkel elköltözni messze... messze, hol
örök mosolygású napfény honol; derült kék ég mosolyog az emberekre; szerettem
volna repülni egy ismeretlen, szebb világba, hol nincsen fájó szív, sóhaj,
keserű emlék.
Vajon mi okozhatta e borús hangulatot? A virágok haldoklása?
vagy a sárga levelek bús zizegése? Avagy az-e, hogy eszembe jött: mi is így
múlunk el lassan, haldokolva és sírunkra majd így hullanak az elsárgult,
szomorú falevelek? Avagy az a bús história okozná, mit az előtte való este
mesélt el egy arató leány a többieknek?
Nem tudom, csak valami végtelen keserűség fogott el és
szerettem volna sírni, zokogni keserűen, fájón...
A domboldalról, onnan a rideg temetőről énekhangot hoz a
vándor szellő... Temetnek valakit. Fehér a szemfedője, pedig a bánat, mely
megölte, sötét, fekete volt. Nem új a történet, de szívet megindító.
Ott szerették meg egymást a zöld erdő nyájas fasorai között.
A leány virágot ment keresni ki a zöld erdőbe, az ifjú... azt kicsalta a
tavaszi napsugár, csicsergő madárdal, fülemüle szózat. Kicsalta meleg szíve,
mely a természet szépségeit oly nagyon szerette, oly nagyon csodálta.
Elmerengve sétált a zöld fűben; fölidézte boldog
gyermekkorát, eszébe jutott édesanyja, ki oly féltve őrizte, nevelgette;
édesatyja, ki oly szigorú szeretettel óvta a rossztól, intette jóra. Aztán azok
a sötét napok, midőn a föld dübörögve hullott az ő szerettei koporsójára, midőn
bezárult előtte a vidám gyermekkor mosolygó ege s ő árván egyedül állott a
világban, szemében könny, szívében mély keserv.
Megismerkedett a leánnyal... ott a zöld erdőben... S miként
ez virult, virágzott, úgy csalta ki szíveikből a szunnyadó érzelmeket, úgy
fakadt ki szíveikből is a legnemesebb virág: a szerelem.
Az ifjút nem tudta megvédeni a sötét papi ruha, mely övezte,
nem fogadalma, mely eltiltotta előle a földi üdvét, földi mennyországot...
Küzdött férfiasan, hogy legyőzze érzelmeit, küzdött szíve ellen, de az
fellázadva követelte jogait.
Kivetkőzött papi ruhájából... Megszegte esküjét, mit
Istennek tőn, elhagyta pályáját, hogy más úton szerezzen hírt, nevet,
dicsőséget, azért a leányért, ki míg elérhetetlennek látszott, szerette őt, s
aztán – hogy akadály nem vala útjokban, elhidegedett, közönyös lett iránta, sőt
egy szép napon mással ment esküvőre.
Tudják, ki e halott, kinek e búdal szól? Az a szegény ifjú.
Csalódása megtörte, életreménye elhagyta, el minden, mihez vágyait, reményeit
fűzte, még a jó Isten is, ki az esküszegésért keményen büntette...
Ugye nem új a történet, de szívet megindító? Hűtlen asszony,
csalfa asszony! Hát oly könnyű feledni? Hát oly könnyen el lehet némítani azon
édes dalokat, melyek megcsendülnek a szív húrjain? Nem rezegnek-e utóhangjai
tovább, mint az aeol hárfa, melyen kihalt palotának ablakában a vándorszellő
játszik olykoron?
... Hát hulljatok levelek, sárga falevelek hulljatok
csöndesen. Te meg őszi szellő sodord őket messze, szólj be hozzá, szólj be
ahhoz a hűtlenhez s beszélj neki tört remények, síró lelkek panaszáról; hadd
sírjon a lelke, hadd fájjon a szíve. Pici kis csalogány zokogó daloddal mondd,
hogy sirassa őt, ki oly nagyon szerette, kinek ő volt minden boldogsága,
üdve...
... Valami csodálatos bús érzés tölti be lelkemet. Szeretnék
elszállni messze... messze, hol nincsen fájó szív, nincsen sötét bánat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése